A nap, amikor kimentem a teremből
Nails, Exodus, Carcass, Kreator egy éjszaka a Barba Negrában
A budapesti villamosmegállóban hétfő kora délután nem volt nehéz kiszúrni, ki az, aki metálzenei táncházba indult. Előkerültek a Kreator pólók, felvarrók a bőr és farmerdzsekiken, fiatalokon és idősebbeken, ám érezhető volt: ez inkább azok terepe, akik már régóta benne vannak ebben a zenei kultúrában, nem pedig azoké, akik éppen most nőnek bele. Másrészt: a belépők ára igencsak húzós volt. A fellépők nevét olvasva olcsónak számít, de sajnos a fiatalok legtöbbje nem engedheti meg magának ezt az összeget.
Átlépve a bejáratot, a Nails zenekar épp elkezdte a műsort – majdnem teltház előtt. A koncertteremig érve is meglepően sok ismerős volt Zomborból, Újvidékről, Belgrádból. A fellépők tehát távolabbról is sokakat vonzottak.
Az amerikai banda 2007 óta ténykedik. Leginkább arról ismertek, hogy a korai svéd death metál hangzás mellett lándzsát törve vegyítik a sajátos hardcore/punk/grind elemeket, az említett műfajjal. Kegyetlen zúzás ez. Ahhoz, hogy valóban átjöjjön a dinamika, a hangulat, sokkal jobban állt volna ennek a fellépésnek egy kisebb klub, ahol szabadabban áramolhatnak az energiák. Az igen kurta, ám annál több dalt tartalmazó repertoár leginkább megszakítás nélküli géppuskatűzre hasonlított. Eddig nem követtem a munkásságukat, de legközelebb egy kisebb bulira benevezek. Ez a koncert ment annyira zsigerből, hogy azt mondjam, szerintem jobb élőben, mint lemezen – amivel nem a studiós produktumaik színvonalába akarok belerúgni.
Nails – Death metál hangzás powerviolence muzsikával Amerikából (A szerző fotója)
Az Exodust a thrash nagy négyes egyik peremre szorult ötödik tagjaként emlegetik. Hiába jók a lemezeik, jók a dalaik, bőven alul reprezentáltak. Ez jutott eszembe arról az előzenekari helyről, amit a turnén kaptak, vagyis, talán inkább a rendelkezésükre álló idő bosszantott. A legutóbbi, Goliath című lemezükre leginkább azt tudom mondani: semmi különös. Élőben elővezetve a nyitó 3111 viszont már magával ragadott, ugyanakkor a következő Bonded by Blood nem tudta olyan iramban emelni a hangulatot, ahogyan az várható lett volna. Elvégre negyed nyolckor lélekben még sokan a munkahelyükön vannak, és nem thrash metál koncerten. A mosh fokozatosan lendült be elöl, az izzadságszag terjengeni kezdett. Gary Holt, akinek ezen a napon könydedikálása is volt (mivel Dudich Ákos fordításában immár magyarul is megjelent a Fabulous Disaster, Lenyügöző katasztrófa címen) profin tolta a riffeket. Néhány hangulatemelő riffet is bejátszottak, pl. a Raining Blood, (talán) Flag of Hate, ezek közben pedig Rob Dukes lelkesítette a közönséget. Az egész terem egyre jobban vette fel a tempót, majd hirtelen toxikus keringőbe hívtak bennünket és megérkezett a záró Strike of the Beast. Midössze nyolc dal, és vége. Egyrészt elismerésre méltó, hogy a zenekar ilyan rövid idő alatt ekkorát tudott teljesíteni, másrészt nem tudom, mennyire éri el célját, a rajongótábor szélesítését. Ez ízelítő lehetett azoknak, akik nem ismerték a bandát, a régiek meg kapkodták a fejüket, hogy most akkor tényleg ennyi volt?
Exodus – Épp csak beugrottak zenélni (A szerző fotója)
A hétfői esemény árnyaltabb szenzációja a liverpooli Carcass volt. Én miattuk mentem sokadszor is, és a pólók alapján ezzel voltak még így páran. Napnál isvilágosabb volt, hogy ők itt különleges vendégek, többet játszanak, mint egy előbanda, de szűkebbek a kereteik, mint a főzenekarnak. A tömeg előrenyomult, sűrűsödött a levegő, ők pedig kezdtek az Unfit for Human…, az újjáalakulás korszakának egyik meghatározó dalával, majd jött a Buried Dreams. A több, mint 30 éves dalt hatalmas ováció fogadta, elindult a tiszta szívből jövő lelkesedés, repült pár pohár is – szerencsére ital nélkül. Aki járt már koncertjükön, tudhatja, ez nem egy halálpontosra állított lélektelen előadás. A muzsikusok, olykor, ha hibákkal is, de zenélnek, minden túltervezett mozgás nélkül, sok váratlan átkötéssel, jammel – akárcsak az 1960-as évek bandái, amikből alaposan merítettek ihletet. Nehéz megfogni, mit hallhatunk zenéjükben, de sodor magával, megállít, felkavar. Ez érvényes a színpadi megjelenésre is. Itt nem a visszatérő metál-szuperhősőket látjuk a színpadon, akik tükör előtt nézegetik magukat órákig és azon gonodlkodnak, mit és hogyan csináljanak koncert közben. Ez zene és előadás, csak úgy. Az énekes/basszer Walker totális „beleszarok minden szabályba” hozzállása továbbra is érvényes. Láthatólag nagy örömmel mozog az öreg, utálatos főorovos imázsban a színpadon, akinek senki ne mondja meg, hogyan kell kinézni, meg mit kell csinálni – vagy melyik lábat kell elfűrészelni. A gitáros Steerre is igaz, hogy úgy néz ki, ahogyan szeretne kinézni, egy hippi csávól 1967-ből, aki amúgy punk, de metál zenét hallgat. Korrekt munkát végeztek az újabb tagok is, tisztelettel, kevesebb egyéniséggel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik Ken Owen (állítólag ismét tanul dobolni, de képtelen lenne bevállani egy komoly turnét), mert ennek a bandának mindig ő marad a ritmusmestere. Hallhattuk az Incarnated/Love/Certificate/Exhume/Ixtab/Corporeal/Heartwork dalokat, mindezt sok jammel és sok örömmel. Gyorsan vége lett. Szerintem nem csak én éreztem így.
Ez egy Kreator turné, és ők voltak sztárok. Egykori kedvenc zenekarom és én régóta külön úton járunk. Habár rendszeresen probálom meghallgatni újabb dolgaikat, sajnos nem jönnek már át. Megváltozott a világ, megváltoztak ők is. Az egykori primitív, majd komplex thrash, ami idővel átváltot sok merész zenei kísérletbe, a Violent Revolution óta kiszámítható melodic thrash metál. Amikor elkezdődik egy dallamvezetés, tudod hová fut ki. Sokakat ez nem zavar, ezért hallgatják, én pedig ezért nem.
Kreator – Egyre kényelmesebb lakossági thrash metál (A szerző fotója)
A zenekar hatalmas pompa, szinte (szándékos túlzással élve) Taylor Swift-i magasságokban tört színpadra. Ez egyrészt lélegzetelállító, másrészt, én nem ezért szeretten bele a metál műfajba. A zenekar az újabb korszakkal nyitott, jól megdörrenő tiszta hangzással, fénytechnikával és minden egyébbel, ami egy jó cirkuszi mutatványhoz kell. A dalokat nagy lelkesedéssel fogadta a közönség, sokan üvöltötték az olyan újabb himnuszokat, mint a Hail to the Hordes, Enemy of God, Hate Über Alles. Én csak a People of the Lie nyitóriffjére ébredtem fel, és a Betrayer is ébren tartott. Nekem úgy tűnt, mindkét dalt lassabban játszották, vagy talán csak én voltam túlzottan felpörögve az előző három koncerttől. A színház folytatódott, az új szerzeményekkel, ami szép és jó, csak én egyre jobban untam magam és egy Hordes of Chaos is csak egy „aham”-ot tudott belőlem kiváltani. Túl kiszámíthatónak és polírozottnak éreztem mindent, de lényegében, a Kreator ezzel a húzással megtalálta annak idején az utat a jelenbe. Az emberek imádják és ez kell nekik. Zenekari kiállás (ha már nem is vonzó fiatal, de legalább jól felöltöztetett muzsikusok), profi hangzás (még háttérfelvételek árán is), látvány (még ha túlzó is) – ezzel együtt könnyű eladhatóság. Minden szép és jó volt, túlságosan is, én pedig eluntam magam. Életemben először kisétáltam egy koncertről, mert úgy éreztem, elveszik az időm, untatnak, ennél többet ér az alvás.
Azt hiszem, ebből látszik, hogy a „menőmetál 2026” és én nagyon nem egy oldalon állunk. Ugyanakkor ellentmondásos, miért tudtam lúdbőrös lenni, egy vállaltan haknikoncerten két nappal később, mikor a Queensryche-t láthattam, ami ellenben a germánokkal, soha nem volt a kedvencem. Talán a négy zenekar volt a túl sok? Kifáradtam az utolsó bandára, vagy tényleg nem tudja megadni nekem azt az energiát, amire szükségem van?
