Gyászjelentés egy koncertről

Vannak zenekarok amikkel nehéz melléfogni, amik még akkor is jók, ha éppen rosszak. Ilyen a floridai Obituary is. Továbbra olyan hangulatban szólnak, mint amikor egy esős-saras őszi napon elmész kiásni a volt barátod/nőd hulláját a temetőbe. Muzsikájuk igen messze áll a strand pop életérzéstől, ám annál közelebb van a nyomasztáshoz.

Állítólag egy adott együttes rajongói egy x idő után nem akarnak új dalokat és lemezeket hallgatni kedvenceiktől. Ezt a sírás-rívást több évtizedes múltra visszatekintő bandákkal kapcsolatban többször is lehetett olvasni az utóbbi években. Ez közre játszhat abban, hogy az elmúlt évtizedben megsűrűsödött az évfordulós klasszikus lemezek megturnéztatása. Az utóbbi hónapokban még mindig tart a Prong zenekar Cleansing lemezének ünnepeltetése, a Kovenant egészben játsza le a Nexus Polaris albumot, az Obitary pedig a Cause of Death kiadványt ünnepli.

A felsoroltak a metál zene klasszikusai, amik sok személyre/zenekarra gyakoroltak hatást. Ezek azok a magnum opusok, amit annak idején meghitt hangulat közepette, mint valami titkot, úgy adtak át egymásnak az emberek. Ez volt például a titokzatos: Gyere mutatok valamit..., Ilyet még nem halottál.., Nehogy elmond valakinek, hogy tőlem ismered…, kezdetű mondatok (amiktől az új idők szele és szokásrendszerek megváltozásának közepette egészen más dolgokra asszociálhatunk, mint annak idején).

Az Obituary 1989-es bemutatkozó Slowly We Rot kiadványa egy eredeti hangzású death metál klasszikus. A zenekar csodafegyvere viszont az évvel később megjelent Cause of Death. Ezzel a lemezzel a szélvész death metál tempókat olyan hirtelen megállították, hogy sokan majdnem nyakukat törték zenehallgatás közepette. Nos, ez az a banda, amelynek rajongói szerintem inkább gyarapodnak, mintsem fogynak, 11 albummal rendelkezik, és ebből szerintem max négy, ami tényleg unalmas. Ebbe szerintem a legutóbbi, 2023-as Dying of Everything is beletartozik.

Ugyanakkor, a Dürer Kert jó hely. Akkor is jó, ha épp annyira nem jó, vagy ha Obituary koncert előtt a kerthelyiség színpadán Sallai-Szabó akusztikus duett lövöldözget langyos poénokat, miközben a helyi Spectral Despair készíti elő a hangulatot az amerikai death metál banda számára. A kurta múltú banda egy demóval rendelkezik, hagyományosabb szemlélettel közelíti meg a halál fémet, mondhatni, azt a vonalat viszik, amit (csak így, haverok között) Obiék is. Mindezt az internetről tudom, mivel miközben ők muzsikáltak, én még csak bringáztam a Kertbe.

Obiék egy már szinte bosszantóan kiszámítható Redneck Stomp intróval robbantak a színpadra. Az inkább negyvenen túli közönség kitörő üdvrivalgással fogadta a beton jól megszólaló bandát. A kicsit talán több mint háromnegyedéig megtelt teremben a tömeg elfoglalta a maga álló, ugráló, mosh-oló helyét mire megszólalt a Threatening Skies, majd a By The Light, a maga idejében eléggé utált Back From The Dead lemezekről. Az igen unalmas legutóbbi lemezről szerencsére csak a The Wrong Time került elő, de azzal a masszív hangtaposással, ahogy ők előadják a dalokat, még ezt is tudtam élvezni.

Ezt követően jött a Cause of Death blok háttérben a klasszikus lemezborító kivetítésével. Láthatóan mindenki nyugtalanul várta az Infected dal bevezetőjét követő első riffet, és hamar kinyíltak a torkok (…infecteeeeeeed…). A terem elejében sokkal nagyobb tűzzel égtek az emberek, hátul pedig elégedett nyugdíjas hangulat volt. A klasszikus lemez dalai örvényként ragadták magukkal a közönséget. A mélypontokra érkezve még lejjebb sétáltunk. John Tardy énekes az utat mutatta, a tesója Donald a ritmust adta a lépkedéshez az immár 14 éve zenekarral tartó Terry Butler basszusgitárossal közösen. Kenny Andrews kísérteties precizitással adta vissza a James Murphy által kreált stílusteremtő szólók hangulatát. Mondok akkor valamit Trevor Peres ritmusgitárosról is: nos, ő lehet a minőség olaj ebben a 37 éve pusztító Obituary gépezetben, mert kezdetektől ott van, az Executioner idők óta.

A közönség vallásos áhítattal követte az olyan dalokat mint a Dying, Body Bag, Find the Arise. A Turned Inside Out után pedig az együttes visszajött egy rövid búcsúra és eljátszották a Kill for Me, I am in Pain, Slowly We Rot szerzeményeket. Aztán én sem értem miért, de úgy éreztem, ennek most nagyon gyorsan vége lett. A következő pillanatban már kint találtam magam a szabad ég alatt. Kifelé menet még láttam, ahogyan a zenekar fotózkodik a közel sem tinédzser korú rajongóival. De az ötödik X után is lázban égni egy zenekar miatt szerintem nem szégyen. Kiégve tűzet játszani mindig problematikusabb.

Az Obituary ismét bizonyított. Végre volt egy külön este a számukra a sok-sok előzenekaros fellépés helyett. Jó volt eljönni és látni egy csakis Obituary koncertet. Ugyanakkor a dalválogatástól annyira nem voltam meghatva. Én nagyon szeretem több újabb lemezüket is, és nagyon várnék egy teljes életművet átölelő programot. Nos, reménykedem a legközelebben.