ÖT

Csak pisilni vittem le a kutyákat. És az alatt a röpke tízperces séta alatt öt alkalommal csapta meg fülemet az a megjegyzés, hogy a kutyának fáj a lába. Micsoda megfigyelőképesség, ezt nevezem! Igen, fáj! S nekem is fáj ezt hallani újra és újra. Ha egy séta alkalmával ötször, vagy mondjuk átlagosan háromszor hallok ilyet, naponta pedig legalább négyszer sétálok, akkor matematikázzuk ki, hogy naponta legalább tízszer a tudtomra adják, vagy felhívják a figyelmem arra, hogy idős kutyám sántítva jár, és már nem bírja olyan jól a tempót.

Kérdezem én, hogy nekem, aki a nap 24 órájában a kutya mellett vagyok, nem tűnt fel ez az apróság? A retrieverek átlagban tizenöt évet élnek. Leóna elmúlt tizennégy éves. Nem tudom szavakba foglalni azt a dühöt, amit abban a pillanatban érzek, amikor valaki utalást tesz a kutyámra. Megnézném én, hogy maga hogyan fog majd kilencven évesen szaladni! Naponta tízszer a tudtomra adják, hogy a kutyámnak már nincs sok hátra, és lassan meg fog halni. És hirtelen mindenki okos. Mert volt kutyája. Vagy mert a szomszédjának volt kutyája. Vagy mert egyszer elolvasta a Nők Lapjában. Elmagyarázom. Arthritis, az ízületek gyulladásos megbetegedése – fáj. Diszplázia, elváltozás az ízületekben – fáj. Egy tizennégy éves kutyát műteni több mint rizikós. Egy szívbeteg kutyát, akinek szívférgessége volt, elaltatni életveszélyes. De nagyon örülök annak, hogy Zuglóban mindenki állatorvos, és mindent jobban tud. Ezek szerint csak egy dolgot nem tudnak. Drága emberek, naponta tízszer a tudtomra adjátok, hogy csak idő kérdése, hogy mikor fog elpusztulni a szenvedő kutyám. Az a kutya, aki a mái napig szalad, ha macskát lát, aki a labda után kap, pacsit ad, és a hátán fetrengve követel még több simogatást. De trillázzátok még, hogy fáj a lába, meg öreg. Olyan jólesik.

PESTI VERSIKE

Egy, előttem egy hegy – ez Buda. Mert ez egy kib*szott hegy, szóval ezek itt ilyen brdjaninok¹, és mond mindenki, amit akar.

Kettő, megsüketít a mentő – mert az úgy jó, ha még Sopronban is hallják az emberek.

Három, a piros trolit várom – ami a Google Maps szerint már hét perce érkezik, de itt gyakrabban megy tönkre a troli, mint ahogy jön.

Négy, Pesten ideges típus ne légy – mert itt még a normális, higgadt ember is megszívja. Főleg a forgalomban.

Öt, próbáld meg elkerülni a gödröt – a fővárosban élőknek csak azért nincs vesekövük, mert azt szétverik, bármelyik módját is választják a közlekedésnek.

Hat, a politikusok beszéde meghat – mondjuk inkább egy spanyol szappanoperába, vagy egy tündérmesébe illik az a sok csillag, amit leígérnek az égről, de nem engedheti meg magának mindenki azt a luxust, hogy nincs tévéje, és nem követi a híreket.

Hét, rohadt nagy volt a tét – és nem is biztos, hogy éppen nyerésre állok, de hát menni kell előre.

Nyolc, néha úgy érzem, hogy jobb döntés lett volna Miskolc – de ha már hülyeséget csinálunk, akkor már csináljuk rendesen.

Kilenc, nem én lettem itt a kedvenc – de mivel a szomszédok sem utálnak még eléggé, úgy döntöttem, hogy felhozom a hegedűm is.

Tíz, keserű a szájíz – amivel általában ébredni szoktam ebben az istenverte magyar fővárosban, ami valaha annyi mindent ígért, most pedig a hátam közepére sem kívánom.

HOGY VAGY?

Van pár kérdés, amitől legszívesebben a falra másznék. Az egyik ilyen a hogy vagy. Ez ugye trükkös. Az ember általában illemből kérdezi meg. Ha nem vagy jóban a másik féllel, nem is illik panaszkodni, vagy mást mondani azon kívül, hogy jól. Ha pedig jóban vagytok, akkor felesleges megkérdezni. Vagy tudod, vagy úgyis megtudod, ha akarod, ha nem. De túlzásba vinni sem kell a kérdezősködést.

Amúgy hogy vagy? Kérdezte a szomszédasszony, amikor kutyasétáltatás után összefutottunk az épület előtt. Az ország szép, az emberek kedvesek. A politikusok nem hazudnak, az árak alacsonyak és nem emelkednek. Az ország előre halad, az ügyintézés egyszerűen megy, a közlekedésben nincsenek hülyék. Szeretem ezt a helyet.

Aztán egy jót nevettünk együtt a monológ után, amit egy szuszra mondtam el komoly arccal.

HAZAUTAK

Haza leginkább csak vizsgázni jártam. Habár az út 296 kilométer egy irányba, én szeretem nagyvilágiként azt mondogatni, hogy akkor most hazaugrom. Lényegében nem is a kilométerek számával van gond, hanem azzal a határral, ami jóval meg tudja hosszabbítani az utazás idejét.

Azzal a tudattal indultam útnak, hogy nem különösebben sokat tanultam, viszont három vizsgát is bejelentettem. A magyar határon szinte átcsusszantam. Illemből megkérdeztem a határőrt, hogy szüksége van-e bármiféle papírra a kutyákat illetően. Nem. Cukik a kutyik. De nagyon. Oké. Rendben. Amúgy tudom, és én is az vagyok.

Végre eljutottam a szerb vámőrig, aki megkérdezte, hogy van-e valami bejelenteni valóm. Van, persze, hogy van. Volela bih da prijavim sebe. Policiji. A vámosnak persze nem ecseteltem, hogy egy hétre bejelentettem három vizsgát, és bizonyos tantárgyak esetében még csak a könyvet sem nyitottam ki. Intettem magam mögé, hogy én onnan jöttem, és azt hiszem, hogy némán mindketten leszögeztük, hogy valóban nem vagyok normális. Felhúztam az ablakot, és amíg nem gyorsult be a kocsi, igyekeztem eltenni az okmányokat.

AZ ELSŐ VIZSGAIDŐSZAK

Az első vizsgaidőszak azért volt különösebben nehéz, mert nem tudtam, hogy pontosan mire is számítsak. Emellett pedig abban a röpke tíz napban, amire hazautaztam, be kellett iktatni egy halom vizsgát, barátkozást, kafanát, meg pihenni is szerettem volna. Ráadásul eldöntöttem, hogy a családomat is szeretném boldogítani a jelenlétemmel és a hülyeségeimmel. Ez ugye nem egyszerű feladat. Így esett meg, hogy szinte egy csettintés alatt született meg az ötlet, hogy akkor most indulok.

Anyámnak küldtem egy üzenetet, majd fel is hívtam, hogy akkor én most indulok és a magyar határőrök munkamoráljától függően valamikor a mai nap folyamán érkezem, este pedig szeretnék vacsorázni, emellett pedig a Messengeren talál egy regényt, ahol feltüntettem, hogy mikor melyik nap van vizsgám, mikor megyek inni, és várhatóan melyik nap leszek másnapos és ingerelt, mikor kivel találkozom, mettől meddig dolgozom, és mit óhajtok ebédelni. Már az autópályán repesztettem, amikor közöltem, hogy most indulok. Legalább egy órával kevesebbet aggódjon, ha már amúgy is volt miért.

Újvidéktől húsz kilométerre elkapott egy hóvihar. Hamar beugrott mindenkinek, hogy apuci pici lánya most hajt először hóviharban, térdig érő hóban. Igen, arra senki sem készített fel, hogy amikor egy busz vagy kamion kikerül, az úgy lecsap, hogy az ablakon nem marad egy körömhegynyi lyuk sem, amin az ember kilát. Az ablaktörlő a maximumon dolgozott, de még ez sem bizonyult elég gyorsnak, amikor az autó ötvennel haladt, a kormányt pedig kifejezetten tilos rángatni, viszont semmit sem látsz. De ezt is túléltük. Ha el is mondják, senki sem tudott volna felkészíteni arra a magatehetetlenség érzésre. Nem tudom milyen, amíg meg nem történik. Tapasztalatot nem a mesékből gyűjt az ember.

S akkor ott ültem a tanteremben, és azon morfondíroztam, hogy minek ez nekem? Egyszer már végigcsináltam ezt az egész idegeskedést, nincs hozzá erőm. És pont ez segített. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy idegeskedjek. Találtam valakit, akivel beszélhettem a vizsga előtt, szóltam a professzornak, hogy én mesterképzésen vagyok, és ment mint a karikacsapás. Prioritással. A mesterképzéses vizsgák hagytak maguk után egy olyan feelinget, hogy aranyom, te már eleget fizettél, ezért most nem fogunk nagyon megfingatni a vizsgán. Majd utána.

Egy hét, három vizsga, három tízes. Egy zseninek éreztem magam. Utána pedig megpakoltam a kicsi kocsit, és indultam is vissza Pestre, ahol egy teljesen más élet várt rám.

Képgaléria: