A NYELVI GONDOK MEG AZ INTEGRITÁSOM

Semmi áron nem akartam megváltozni, elveszíteni azt, aki vagyok. Nem vágytam arra, hogy most én legyek az a picsa a fővárosból, aki lenézi a többieket. Azt viszont tudtam, hogy a makacsságom miatt lesznek még gondjaim. A beszédstílusomon egy istenért sem akartam változtatni. Tudtam, hogy a boltban nem kérhetem más méretben a majicát, de senki se próbálja meg elhitetni velem, hogy az emberek nem tudják, hogy mi a fridzsider vagy az örökíró. Lehet, hogy nem ír örökké, hogy kiérdemelje ezt a nevet, na de nem is egy madár seggéből téptem ki, hogy tollnak nevezzük. Voltak nézeteltéréseim az emberekkel. Sok nehézségbe ütköztem, de az összes közül a legfájdalmasabb ütéseket a nyelv miatt kaptam.

Vágtak igazán furcsa dolgokat is a fejemhez. Volt például egy olyan megjegyzés is, hogy Egészen jól beszélsz magyarul. Ma ne seri! Figyelembe véve, hogy ez az anyanyelvem, igen, ahhoz képest elég jól beszélem. Tudok én magyarul. Jártam versenyekre. Írtam, mesét mondtam, verseket szavaltam, jó a helyesírásom, ismerem a hangtani változásokat, gazdag a szókincsem… Mégis, a legtöbb bosszúságot a nyelv okozta. Emiatt kritizáltak a legtöbbet. Olyan ember is belekötött az kiejtésembe, aki előtte való este azt mondta, hogy „tetszesz.” Ez csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy teccő. A jó a csöcsöd, kő kólára is készüljek fel? De én őt nem javítottam ki. Diplomatikusan csak annyit feleltem, hogy fuck.

Nem akartam megváltozni. Nem akartam nyílt e-vel beszélni, pontosabban mekegni, hogy olyan legyek, mint egy kecske. Álmatlanul, sírva töltöttem el fél éjszakákat, mert elképzelésem sem volt arról, hogyan fejezzem ki magam. Csak bámultam, mint borjú az új kapura, mert nem értettem, mit mondanak nekem. Nyögdécselve, csakhogy mutogattam a postán, a Telekomban meg a bankban. De én szépen beszélek magyarul, magyar versenyekre jártam, halmozódnak a szekrényben a diplomák. Csak éppen Magyarországon nem tudtam megállni a helyem.

Az egészben az a „legszebb”, hogy olyan kötött bele a gy meg ty betűimbe, aki elvileg folyékonyan beszél olaszul, de még egy összetett mondatot sem tudott kinyögni. Minden elismerésem. Majd ha te úgy beszélsz szerbül, mint én magyarul, drága „honfitársam”, akkor kritizálhatsz. Addig meg, maradok én Pesten is telepi dzserek.

„OTTHON”, ÉDES „OTTHON”

El kellett mennem ide, meg oda, meg hát amoda, aztán ide, innen oda, amoda. Persze rögös út vezetett a célig, és legnagyobb bánatomra ez azt is jelentette, hogy több tömegközlekedési eszközt is váltanom kellett, és az utazást sem tudtam úgy igazán élvezni, ugyanis annak rendje és módja szerint végig a telefonom lestem, puskáztam az útvonalat Google Mapsről. Egyszer egy olyan helyen kellett átszállnom a villamosról a buszra, amit csak úgy neveznek, hogy Bosnyák tér. Lássuk be, Budapesten annyi utca, út meg tér van, hogy bizonyos közterületek ugyanazt a nevet kapták, így persze kreatívnak kellett lenni az utcanevekkel, és a Mészáros Lőrinc¹ utca után a Bosnyák térnek nem kellene igazán meglepnie az embert.

Az igazság az, hogy sokat hallottam már erről a helyről. Egy időben oda is akartam költözni, mert hát az igazán jól hangzott volna, és passzolt volna a sztorimhoz. Emellett, a szomszédom számtalanszor hívta fel a figyelmem egy boltra, ami éppen a Bosnyák téren van. Én viszont nem kapkodtam el a dolgot, több mint fél évnek kellett eltelnie, mire ott is tiszteletemet tettem.

Szóval meghallottam a villamoson, és a kocsi kijelzőjén is írta, hogy a következő állomás a Bosnyák tér. Jeleztem a távozási szándékom, majd le is szálltam, amint megállt a járgány és kinyíltak előttem az ajtók. Végre felnéztem a telefonomról, és alaposabban is szemügyre vettem a környéket. Természetesen eltévedtem, és rögtön a rossz irányba indultam, ami esetemben már szinte szabálynak nevezhető. Elvileg 50–50 az esélye annak, mások szerint viszont csak 25 százalék, hogy jó irányba indulok. Dehogyis. Nálam száz százalék, hogy a rossz irányba fogok megindulni.

Hirtelen persze meg is értettem, hogy miért kapta a tér azt a nevet, hogy Bosnyák tér. Igazán otthonos hangulatot keltett bennem a látvány az épületekkel, amikről már hullott a vakolat és szalaggal voltak megjelölve, hogy el kellene őket kerülni. Utána ott volt egy kockás szocialista épület, na meg az éppen épülő valami. Csak az elkerített részen éppen nem a Galens tábla volt feltüntetve. Édes, s majdnem otthon. Na, de itt biztosan nem laknék. Nem csak az épületek keltettek olyan balkáni hangulatot.

GRAMMAR NAZI ÉS A BKV

Ezt úgy tudnám elmagyarázni, hogy én vagyok az az idegesítő ember, aki más szavába vág csupán azért, hogy kijavítsa a nyelvtani hibáit. Nák, nék, suk, sük, tjuk, tjük, na meg a többi. S így egészen orrvérzésig. Az emberek nagy szerencséjére ezt a kevésbé sem idegesítő hobbit több nyelven is űzöm. És ha valamit gyorsan leszögeztem, az az volt, hogy ne a BKV-n, vagyis ne a magyar tömegközlekedésen tanuljunk angolul. Az ég felé meredezett a hajam valahányszor elolvastam valamit a metrón, vagy valamelyik egyéb tömegközlekedési eszközön. Konzultáltam pár barátommal, több szótárt is átnéztem, hátha csak én vagyok a hülye, de nem, nem. Megállapítottam, hogy a vonaton feltüntetett egyik szó nem hordoz olyan jelentést, mint amit tulajdonítottak neki. Sőt, erre még a Google sem dobott ki találatot. Vagy egy szó hiányzik, vagy nyelvtani hiba van a pár szavas mondatokban. Az ekkora bénázást már szinte művészetnek is lehetne nevezni. Szóval adok egy jó tanácsot, és aki vizsgára készül, az nagyon fogadja meg: ne BKV-n tanuljunk angolul!

De a BKV-n minden van. Nem csak nyelvhelyességi hiba. Pimasz fiatalok csalhattak mosolyt az arcomra, amikor megláttam a kihajolni veszélyes felirat módosított változatát. Hajni széles. Kihajolni veszélyes. El kellett ismernem, ez egy ügyes húzás volt. Igen, tilos, rongálás, na meg egy veszélyre figyelmeztető táblát rongáltak meg, de szerintem ez csak dobott egyet a villamoson. Szerintem ez többek arcára csalt mosolyt, mint az, hogy az emberre visszamosolyog a sárga villamos. Másrészt meg, ha valaki kihajol a villamos ablakán, és a feje nekicsapódik egy táblának, én azt csakis természetes szelekciónak tudnám nevezni.

A MÁSIK NÉGY FAL

Olyan furcsa érzés. Huszonpár évig ugyanabban a szobában fekszel és kelsz. A falak színe persze változik, ahogyan a berendezés is. A kiságyat le kell cserélni, és a játéksarokba is bekerül egy íróasztal. De az otthon attól még ugyanaz marad. Aztán egy nap egy másik szoba a tiéd. Másik négy fal között fekszel, kelsz, élsz. És otthonnak kellene nevezni. Vagy csak hozzászokni ahhoz, hogy ott élsz, az az aktuális életvitelszerű használatra kijelölt terület. Habár engem ez sokszor meglepett. Nem egyszer ébredtem fel a bekandikáló reggeli napsugarakra, és a még sötét szobában végignézve a nap által megvilágított tárgyakon, leszögeztem, hogy hát igen, én most itt lakom. Huhh. Micsoda kezdése a napnak. S talán így van az, hogy minden egyes nap egy új lehetőség, alkalom valami új dologra. Mintha kaptam volna még egy esélyt, hogy változtassak az életen és kihozzak valami jobbat az előttem álló napból. Leginkább viszont elcsodálkoztatott, és rövid konverzációkat vezettem a fejemben, ahol arról győzködtem magam, hogy Ildi, igenis ez lesz az új otthonod. De én csak nem akartam hallgatni magamra. Az a lakás nem otthon volt, csak egy másik négy fal, ami között fekszem, kelek és élek legalább 365 napig.