Ugyanakkora örömmel, mint bánattal jelentem be, hogy elmúlt a bolondballagás napja, és többé nem járok be tanórákra a gimnázium épületébe.

Kifejezetten érdekes erről beszélnem, ugyanis nem tudom megfogalmazni igazán az érzéseimet, hiszen bár ez egy hatalmas siker az életben, egy mérföldkő, a kitűnő eredmény miatt dagad bennem a büszkeség, és a bolondballagás napja is egy óriási élmény volt, míg a másik oldalról hatalmas üresség tátong bennem.

Mostantól semmi sem lesz a régi, és folyamatosan azok az apró nüanszok jutnak eszembe, amelyek a hatalmas semmittevések közepette minden nap megtörténtek az iskolában.

Az összes a négy év alatt teljesen megszokott dolog, ölelés, kezelés, beszólás hirtelen emlékké vált.

Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy osztályközösségben tanulhattam, hiszem, az egyetem teljesen más alapokon nyugszik.

Azok az emberek, akikkel az elmúlt négy évem 30 százalékát töltöttem, ha nem is tűnnek el teljesen, de soha nem lesz olyan a kapcsolatom, mint eddig.

A nyelvtan feladatoktól való undor, a tornaórán felelőtlenségből megszerzett sérülések, a tanárokkal való közvetlenebb kapcsolat, a barátok, a mindennapok, az élet, minden elmúlik és megváltozik.

Azonban fontos, hogy a könnyek elhullajtása után felfogjuk, hogy ez nem a vég, csak egy új kezdet.

Az anyag nem vész el, csak átalakul, teljesen más formában, de mindig lesz valami.

És ha már anyag… A négy év végeztével egyértelműsödött bennem, hogy egyáltalán nem a megtanult anyag mennyisége a mérvadó, hanem az élettapasztalatok, munkaszokás, és úgy általánosságban a fejlődésünk az, ami meghatározó, hiszen, ha nem olyan egyetemre megyek, ahol van matematika, valószínűleg soha az életben nem lesz szükségem a másodfokú egyenlet megoldóképletére, vagy véletlenszerű történelmi évszámokra, sejtek felépítésére, de minden, ami ezek megtanulása alkalmával történt, meghatározza azt, aki jelenleg vagyok.

Mindenképpen azt tudom mondani, hogy az eddigi életem legkalandosabb négy éve volt ez, és semmit sem változtatnék rajta, hiszen tényleg minden kellemetlen történet után is elhullajtok most egy könnyet.

Örülök, hogy az elmúlt másfél évben a Képes Ifjúságban jelenhettek meg a gondolataim, és szeretném továbbvinni ezt az egyetemre is, hiszen hozzám nőtt ez a lap, és úgy érzem, lesz onnan is miről beszámolnom, legyen szó az egyetemen szerzett tapasztalatokról, vagy éppen a szokásos agymenéseimről, amiket szeretek papírra vetni.

Mindenki, aki középiskolába/gimnáziumba jár, becsülje meg azokat az éveket, természetesen vannak nehéz pillanatok, időszakok, de később minden egy szép emlékké válik, és hiányolni fogjuk az ott eltöltött időt.

Képgaléria: