AZ AZ EGY SZÁL JÓ PASI

Egy jó pasit láttam Budapesten. És az is a miénk¹ volt.

Valahol éreztem, hogy azzal, hogy Pestre költöztem, nyitottam egy új pasikategória felé, amivel azelőtt még nem volt dolgom. Ezek lettek volna a magyarok, ugyanis karrierem során még nem hozott össze az élet úgy igazán magyar pasival. Később rájöttem, hogy én a lehetőségek felé nyitottam, a pasizást viszont ezzel kizártam. Jó dolog az, ha az ember huszonéves fejjel rájön arra, hogy megfosztja magát a partnerre találástól, és hacsak nem kerül az útjába Budapesten egy balkáni pasi, valószínűleg egyedül fogja leélni az életét.

Budapestet most érte el a cosplay, punk, szivárvány, non bináris, stb. hullám. Az efféle pasik ugye kiesnek. Jó lenne, ha rajtam lenne több smink, nem a pasin. Akkor azon is elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha hazaállítanék egy olyan pasival, akinek még csak a szemgolyója nincs kitetoválva. Nincs gondom a tetoválásokkal, de nem ilyenre akarok reggel kelni. Emellett, nem egy „férfi” beszél olyan modorban, hanglejtéssel meg használ olyan szavakat, amitől a hideg futkos a hátamon. Az papagáj, nem papi, paradicsom, nem pari. A hieroglifákat sem fejtettük meg. Nem rejtvényeket akarok fejteni, hanem beszélgetni. A rejtvényfejtésre ott a Filkó.

Én csak teremtéseknek szoktam őket nevezni, férfinak ugyanis nem nevezném azt az anyuci pici fiát, aki a kötelezettségeit még valahogy elvégzi, a vizsgáit leteszi, de ezen felül teljes mértékben képtelen bármiféle munkát elvégezni, vagy valamit elintézni. Például reggelit csinálni. Főzni egy kávét. Biztos nem akarok olyan mellett kikötni, akinek a száját olyan mondat hagyja el, hogy „Még sosem cseréltem égőt, mert nem volt rá szükségem. De majd ha kell, van rá emberem.” Gyere, aranyom, megtanítalak valamire. Elkezded csavarni. Ha nem megy, akkor próbáld a másik irányba. A szomszédom szerint hozzá kellett volna tenni, hogy előbb azért várja meg, hogy kihűljön. Nem-nem. Fogja meg melegen. Akkor majd ódákat zenghet az utókornak, hogy milyen hősiesen ment csatába egy égővel, meg 75 wattal. Később persze bántott is a gondolat, hogy nem szóltam arról, hogy az égő meleg lehet. Hupsz.

Szóval lemondtam a pasizásról. De azért persze én is legeltettem a szemem. A metrón, a villamoson, a Tescóban, kutyasétáltatás közben... Diszkréten nézegettem a felhozatalt. Túl fiatal, túl idős, vékonyabb a lába, mint nekem, szebben epilált a lába, mint nekem. Túl alacsony, túl gyerekes, túl nyomi, túl tetovált, a pasikat szereti, nyáron is bakancsban jár, nincsen munkája, túl magas a hangja, idegesítő a beszédmodora, túl sovány, túl kövér. Chihuahuája van. Nope, nope, nope!

Aztán azon kaptuk magunkat a barátnőmmel, hogy négy nap alatt elmentünk párezer ember mellett, és akarva-akaratlanul is az ellenkező nem képviselőit nézegettük. Nem egyszer szögeztük le, hogy egy olyan pasit sem láttunk, akin jól esett volna megpihentetni a tekintetünket.

Aztán séta közben, a nagy melegben elénk került a Városliget, tele megannyi emberrel. Voltak pestiek, pesti lakosok, turisták, felnőttek, gyerekek, kutyák. S a játék tudat alatt folytatódott. Fürkésztük a pasikat, kihangsúlyoznám, a jó pasikat, akit egy nap talán haza is vinnék, és bemutatnék a szüleimnek.

Meg is akadt a szemem egy pasin. Ez végre férfi volt. Már messziről látszott rajta, hogy ez bizony cserélt már égőt, és baltát is tartott már a kezében. Valóban jóképű volt. Magas, szakállas, nem volt túl vékony, de nem is mondhatnám, hogy telt volt. Azon a rózsaszín ködön át kémlelve éppen tökéletes volt. Megtaláltam Budapesten azt az egy szál jó pasit.

A barátnőmmel már fordítottuk is egymás felé a fejünket, hogy konstatáljuk, hogy ott egy jó pasi. Szólásra nyitottam a számat, szeméből olvastam a gondolatait, amikor az egyre közeledő pasi hangja megütötte a fülem. S hogy mit hallottam? Hogy szerbül beszél. Ez az én nagy szerencsém. Egyetlen egy pasi tetszik meg a rengetegben, és nem hogy nem budapesti, de még csak nem is magyar. Nyilván. Szerintem ez egy jel akart lenni. Költöztem volna inkább Boszniába...

AZ IDŐJÁRÁS NEM EGYEZTETETT VELÜNK

Mondjuk nem július közepe volt, és nem is napozás volt a cél, de egy kis napfény nem ártott volna a monitor által megvilágított arcunknak. Rövid nadrágból kabátba, szandálból bakancsba. Valahogy így lehetne körülírni a szeszélyes májusi időjárást, amivel megáldott minket az ég a kiruccanásunkkor. Szerencsére viszont egyikünk sincs cukorból. Nem volt olyan, hogy lehetetlen. Volt egy tervünk és menni kellett. A tervnek meg voltak nemtervezett részei. Ettől lett kerek az a négy nap, aminek sehogy sem sikerült megváltoztatnia a véleményemet.

S azzal, hogy a barátnőm hazament, én megint egyedül maradtam a magam pesti életével, a lélegzetelállító, napsütötte reggelekkel, amiket csodáltam, és a szürke hétköznapokkal, amiket napról napra egyre jobban rühelltem. Valójában nem is a megszokott rutinnal volt bajom, hanem az emberekkel, a szabályokkal, meg a várossal, ahol meg kellett alázkodni a megszokás előtt.

HOGY MINDENT BEJÁRTUNK-E?

Mindent. Legalábbis mindent, ami a listán volt, vagyis mindent, ami érdekelt minket, és amiért nem kellett fizetni. Simogattam szoborkutyát, simogatni próbáltam egy varjút, pacsiztunk egy random sráccal, lazultunk egy patak partján, a májusi éjszakában iszogattunk a Duna-parton, figyeltük az előttünk elhaladó hajókat, ettünk tortát, bemutattam a szomszédokat, felmásztunk a Citadellához, ihaj-csuhaj! S ez a négy nap alatt nagyjából csak kajára meg heti bérletre költöttünk. Nem minden szól a pénzszórásról, meg arról, hogy pózoljunk drága kávézókban. A fenének kell valódi arannyal meghintett kávéval kép, amikor fényképes bizonyíték nélkül is élvezheti az ember az éjszakát. Néha csak úgy kell nekivágni a városnak, hogy megvan az esély arra, hogy elüt egy villamos vagy valami más, közben meg nyitni kell egyet az élet felé, és ki kell használni a pillanatot. Hasfájásig nevetni ajánlott. Arra már nem emlékszem, hogy milyen volt a torta íze, esetleg hogy omlósra sikerült-e a piskóta. Az a kép viszont nagyon is megvan a fejemben, ahogyan a Duna mellett sétálunk a röhögéstől kipirosodott arccal, könnyes szemekkel emlékeket és titkokat gyártva, miközben egymásba karolva köszönünk oda valamilyen őrnek, aki vigyorogva nézett rajtunk végig.

NEM SOKAT ÜLTÜNK A VALAGUNKON

Ha a Google Maps nem hazudik, akkor az a négy nap alatt több mint hetven kilométeres utat tettünk meg, s ennek elvileg a harmadát gyalog.

A HETI BÉRLETEM MÉG NEM JÁRT LE

A barátnőmtől keserű búcsút vettem a zuhogó esőben, amikor még az ég is azt siratta, hogy ő elmegy, nekem viszont még maradt pár napom, hogy élvezzem a pesti tömegközlekedés által nyújtott előnyöket. Lehet, hogy pont ekkor tetszett meg a gondtalan bolyongás a városban. Igen, ennek csak a bolyongás része volt gondtalan. Utána becsületesen gondba estem, és fogtam a fejem, amikor vissza kellett találnom a lakásba.

Eleinte csak bizonyos dolgokat akartam megnézni, amiket persze már láttam jó pár évvel ezelőtt, de időközben betévedtem olyan helyekre is, amik talán még a térképen sem voltak rajta. Szűk utcák, amin a troli úgy suhan végig, mintha nem lenne holnap, túl sötét tetoválószalonok, igen gyanús ázsiai éttermek.

Felfedeztem, hogy hol a Gerbeaud, ahova megígértem, hogy borsos árai ellenére egy nap majd visszamegyek; újra megfejtettem, hogy mit is jelent a latin felirat a Szent István Bazilikán, és véletlenül gyalog tettem meg az egyes metró teljes útvonalát. Mentális jegyzeteket készítettem arról, hogy hova fogok majd egy nap visszamenni, mit fogok megvenni, és úgy tettem, mintha kicsit sem bántana, hogy egy halom dologról lemaradok mások, illetve a pénz miatt. Csak mentem tovább. Néztem fent a fákat, szemmagasságban az embereket, lent az út minőségét.

Előttem az Opera, a talpam alatt a jól láthatóan felfestett zebra. Ez ugye gyalogátkelésre szolgál. Az egyik mellékutcából fordult ki egy fekete terepjáró, és azzal a lendülettel majdnem össze is szedett. Ok, brate. Igen, szóval majdnem elütött a járdán egy minden bizonnyal ízig-vérig crnogorac. A rendszámtáblája is csak ezt tudta alátámasztani. De az ilyeneken meg sem kell lepődni. Isten hozzott, „zemljak!” Hihetetlen, hogy ebben a városban csak az tudott igazán széles mosolyt varázsolni az arcomra, és ezzel egy időben megdobogtatni a szívem, aminek köze van valami olyanhoz, ami a „miénk”. És persze, hogy megmosolyogtatott az, hogy ennyi őrült pesti autós mellett pont egy balkáni az, aki majdnem elüt.