A Dunfermline-ben 55 évvel ezelőtt megalapított Nazareth-tel kapcsolatban úgy gondolom, nem sokat kell mondani, legfeljebb annyit, hogy hol is az a Dunfermline: valahol Nagy-Britannia északi felén, Glasgow közelében. Nevüket mégis Jézus szülőföldjéről választották a Beatles, Rolling Stones, The Band tagjait ugyancsak istenítő skót zenészek (ám ha nagyon precízek akarunk lenni, akkor hozzá kell tenni, hogy ők valójában a Pennsylvania államban található Nazareth településre gondoltak akkoriban, egy dalszövegből merítve az ötletet). Sajnálatos, ugyanakkor természetes, hogy az „ókorból” nem mindenki maradt köztünk, az egyedi hangú énekes, Dan McCafferty és Manny Charlton gitáros nemrégiben hunytak el, Darrell Sweet dobos pedig jóval korábban, 51 évesen szívinfarktus áldozata lett. Egyedül a mély hangok művésze, Pete Agnew tartja még stabilan a basszusgitárt a színpadon, és neki köszönhetjük, hogy a felejthetetlen, klasszikus darabokat mindmáig élőben hallhatjuk, sőt a ritmusszekciót most már teljesen a család uralja, ugyanis Pete elsőszülött fia (az öt közül!), Lee Agnew püföli kiválóan a dobszerkót. Másrészt a Barba Negra klub szorgos szervezőinek is hálásak lehetünk, hogy már sokadszor meghívták a bandát Magyarországra. Úgy néz ki, ők már előre sejtették, hogy csak a fanatikus hívők zarándokolnak el az újabb szeánszra, mert a pillanatnyilag Csepel raktártelepén üzemelő rockszentély kisebbik sátrába helyezték el a „nyugdíjas-találkozót”.

Ezen az estén a kék sátor három felvonáson keresztül kínált színvonalas programot. Legelőször The Ground Shaker néven négy svájci srác rengette meg a talajt pozitív értelemben, ugyanis ötletes és kőkemény muzsikával mutatkoztak be. A nagyérdemű és jócskán nagykorú közönség ennek megfelelően teljesen passzívan, csendesen élvezte a jó zenét, úgyhogy a második előzenekar, a kitűnően átgondolt, gyakran prog-rock elemeket felvonultató Sons of Sounds tömzsi frontembere jogosan tette fel a kérdést, füleit kihegyezve a nézőtér felé: „Are you alive?”. De azért a német tesók (valóban azok, három fivér alkotja a csapatot, csak a basszusgitáros a kakukktojás) becsülettel végigjátszották a napokban megjelent albumuk mind a hét (7) dalát, amelyet egyébként fekete vinilkorong formájában is meglengettek két szám között, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy a pultnál minél több vásárló jelenik meg ez ügyben, majd illedelmesen átadták helyüket az általuk is nagyra becsült legendáknak.

És úgy vala. A kellemes, lassú dallamvezetéssel beúszó intrót skót duda szólaltatta meg, így nem volt nehéz kitalálni, hogy most már csak a Nazareth léphet szemünk elé. Diszkréten beszállingóztak a félhomályban, majd lendületesen kezdtek a Miss Miseryvel, jó érzékkel választva az első igazán sikeres lemezük, a Hair of the Dog legütősebb dalát. Természetesen tudomásul vettük, hogy Dan McCafferty mestert már évek óta Carl Sentance helyettesíti, a legutóbbi két albumot is ő énekelte fel. Magabiztos fellépése azonnal meg is nyugtatott bennünket, nem igyekezett utánozni a nagy elődöt, csak hasonló hangfekvésben minden részletet tökéletesen kiénekelve adta elő a számunkra oly kedves klasszikusokat. Méltó folytatásként következett a hőskorszak másik rázós sikerszáma, a Razamanaz, ezután a sokat emlegetett kínai nagyváros következett, amelyet ők már az 1970-es években megidéztek Shaghai'd in Shanghai címmel. Egyszer csak Sentance is felkapott egy akusztikus gitárt, s azon kezdte gyönyörűen pengetni az amúgy is ragyogó Sunshine-t. Nem sokkal később újabb kellemes meglepetés ért, és körülnézve úgy vettem észre, sokunk régi kedvence, a Turn On Your Receiver műsorba iktatását mások sem kifogásolták a jelenlévők közül.

Jimmy Murrison immár három évtizede remekül alakít a hathúroson. Minden régi riff a helyén maradt, a jól időzített szólók pedig úgy hasították át a kicsiny légteret, ahogyan az elő van írva a hard-rock nagykönyvében. Következett egy három számból álló blokk újfent a Hair of the Dog-ról, aminek kellős közepén Jimmy igazi jammelésnek beillő gitárduettet is előadott, persze nem egyedül, hanem rendhagyó módon a hirtelen évtizedeket fiatalodó bőgőssel, az időközben minden hajszálát nélkülöző, ám életerős játéktudását cseppet sem veszítő, egyetlen alapító taggal.

Ennyi pörgés után pedig jöhetett egy kis váltás. Az Everly Brothers szám zseniális átdolgozása, a Love Hurts még a legkeményebb rockerek szívét is pillanatok alatt elolvasztotta. Az andalgásból a Morning Dew rázott fel bennünket. Ezzel lezárult a főműsor, és bár elviseltünk volna néhány szerzeményt az utóbbi négy évtized alkotásaiból is, itt már nyilvánvalóvá vált, hogy az előadók a szépkorú rajongóknak akarnak kedveskedni, és az 1982-es 2XS albumon szereplő dalok a legfrissebbek a koncerten. Éppen erről került műsorra a ráadásban még egy szívhez szóló ballada, a Dream On, majd búcsúzóul megint egy feldolgozás, a top-listákat 1973-ban meghódító This Flight Tonight Joni Mitchell tollából. Jobbnál jobb darabokból álló válogatást kaptunk tehát, s ebbe a választásba megint csak nehéz lett volna belekötni.

Az immár hetedik ikszet taposó Sentance elejétől végig fülig érő szájjal rohangált a deszkákon. Sőt a színpadról elköszönve a merch pultnál termett, mindenkivel szívesen készített szelfit, mondhatni, az utolsóként távozó nézőkkel is lepacsizott. Dan McCafferty-t természetesen megsirattuk 2022 novemberében, most azonban megállapíthattuk, hogy nem kell az egész zenekart elsiratni, napjainkban is jó kezek markolják a mikrofont a Nazareth fellépésein.