Amikor még napokkal az esemény után is égnek lelkedben a „kis rőzse-dalok” („Precious and fragile things need special handling” vagy „the grabbing hands grab all they can”), tudod, hogy megint olyan élményben volt részed, ami apró mozaikdarabként épül be a lelkedbe.
A Depche Mode bő négy évtizede hullámzó, ám töretlen népszerűségnek örvend, olyan húrokat penget meg a rajongókban, amitől az ember küldetésének érzi, hogy megjelenjen a „szertartáson”, ha a brit new wave/szintipop zenekar tiszteletét teszi tájainkon.
Egyrészt eszembe jut valamiféle vallási fanatizmus, másrészt a klasszikus szurkolótáborok, akik zászlókat lengetve, kántálva várják, hogy Dave Gahan és Martin Gore a húrok közé csapjanak és mikrofont ragadjanak.
Az aréna mindkét képzetnek kiváló helyszínt biztosított, és szépen el is fértünk benne mind a 16 ezren. A Memento Mori World Tour budapesti állomását az új albummal indították, majd rögtön az egyik legnagyobb kedvencemet adták elő, a Walking In My Shoes-t, de az It’s No Good vagy a Policy Of Truth szintén kiemelt helyet foglal el személyes ranglistámon. Dave összetéveszthetetlen mozgása mit sem változott az évek során, uralta a teret, és Martinon is jól állt az izompóló.
A kezdeti berobbanás után kicsit lelassultunk az In Your Room alatt, majd bepörögtünk a pontosan negyven éve született Everything Counts-ra. Annak idején ez volt az első sláger, amivel bekerültek a médiába és a köztudatba. Kedves intermezzo következik: Dave elénekli a Monroe-féle Happy birthday-t egy meghatott rajongó lánynak. A koncert bővelkedett megható pillanatokban, a zenészek megemlékeztek a 2022 májusában elhunyt oszlopos tagjukról, Andy Fletcherről is.
Felcsendül a gyönyörű Precious című szám, ami pedig a nagy visszatérés volt számukra közel húsz éve. Jön a „lassúzó rész”, Martin átadja magát a Somebody-nak és elhangzik a Memento Mori – valamikor sörért is el kell menni. A Feel You-tól meglódulunk, és innentől már nincs megállás, szemet gyönyörködtető fekete-fehér képek váltják egymást a kivetítőn, Dave dervisként pörög, kórusban zeng a dóm: A Pain That I'm Used To, Behind The Wheel, Black Celebration és a végére az Enjoy The Silence teszi ki a pontot.
Illetve csak tenné, mert nem engedjük el őket. Tudják, hogy telhetetlenek vagyunk, kapunk is egy Just Can’t Get Enough-ot, megígérjük, hogy soha többé nem okozunk csalódást (Never Let Me Down Again), és a hullámzó tömeg egy emberként zengi a Personal Jesust.
A személyes kedvenceim közül kimaradt pár, mint a Photographic, a See You vagy Strange Love, de hát egy ekkora fanatizmusnak örvendő zenekartól el is várható, hogy ne férjen bele az összes slágerük egyetlen koncertbe, nem igaz?
Fotók: Török Hajni (Live Nation Magyarország Facebook)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá