Amikor az életben való boldogulásunk és a boldogságra való képességünk pszichológiai hátterét vizsgáljuk, szót kell ejtenünk a rezilienciáról is, ami a rugalmas ellenállási képességünket jelenti; azt, hogy a külső változásokhoz milyen gyorsan, milyen könnyedén alkalmazkodunk.

Képesek vagyunk-e keljfeljancsiként visszatérni egy jó mentális állapotba, ha átélünk egy nehéz élethelyzetet, ha fölborul a világunk? És ha igen, akkor mennyi idő után? Mennyire visel meg minket a stressz, mennyire vagyunk képesek megküzdeni a kihívásokkal, és mit kezdünk a minket érő negatív tapasztalatokkal? Megyünk-e tovább, vagy eluralkodik rajtunk a tehetetlenség, és beleragadunk egy aggasztó mentális állapotba?

Nem kell hatalmas traumákra gondolni, elég csak megfigyelni, hogyan viselkedünk egy váratlan szakítás vagy egy háziállat elvesztése után. Van, aki könnyen átlendül mindezeken, másoknak több belső munkára vagy külső segítségre van szükségük ahhoz, hogy ugyanabból fel tudjanak állni. Különbözőek vagyunk, mindnyájunkat más események viselnek meg jobban, és teljesen természetes, hogy vannak emberek, akik nehezebben veszik az akadályokat. Ez nem gyengeségre utal, hanem arra, hogy az illetőnek addigi élete során nem volt lehetősége fejleszteni a rezilienciáját.

Ez lehet többek között azért, mert a családjában tapasztalható érzelmi közeg nem volt erre alkalmas, de fontos megjegyezni, hogy a kulturális háttér is jelentős hatással van a rezilienciára.

A különböző kultúrák különböző értékeket és normákat közvetítenek, amelyek mind befolyásolják, hogyan gondolnak az emberek a stresszre és a kihívásokra. Például kultúránként eltérőek a széles körben alkalmazott megküzdési stratégiák, és nem mindegy az sem, hogy valaki milyen családban és közösségben nő fel. Van, amelyekben a kiterjedt kapcsolati hálózatok jelentős segítséget nyújtanak a nehézségek leküzdésében, míg más kultúrákban az egyéneknek önállóan kell megbirkózniuk a kihívásokkal. Egy nehéz szakítást vagy egy félresikerült érettségit sokkal könnyebb elviselni, ha van, aki meghallgat, aki megölel, aki odafigyel ránk, akinek elsírhatjuk a bánatunkat, akivel közös programokon vehetünk részt, vagy aki segít újratervezni az életünket, mint ha a kulturális közegünkben meglévő normák miatt úgy kell tennünk, mintha semmi gondunk-bajunk nem lenne.

A különböző kultúrák ráadásul egészen eltérően viszonyulnak az érzelmek nyílt kifejezéséhez. Egyes kultúrákban az érzelmek nyílt kimutatása elfogadott és támogatott, míg másokban az az elvárás, hogy fojtsuk magunkba az érzéseinket. Ez is befolyásolhatja az egyének stresszreakcióit és alkalmazkodási képességét. A mi társadalmunkban például sajnos a mai napig sokan úgy nevelik a kisfiúkat, hogy a férfi nem sír. Esélyes, hogy az így felnövő fiú nem fogja tudni adekvát módon kifejezni, ha csalódás vagy szomorúság éri, miközben a minket érő nehézségek feldolgozásának fontos része az is, hogy a megélt érzelmeinket meg tudjuk osztani a számunkra fontos emberekkel.

Ne feledkezzünk el az értelmezési keretek jelentőségéről sem. Az emberek ezeknek a kulturálisan meghatározott kereteknek a segítségével értelmezik a körülöttük lévő világot. Például az individualista kultúrákban az emberek hajlamosabbak lehetnek az egyéni felelősséget hangsúlyozni, míg máshol a sors vagy a külső erők szerepét emelhetik ki ugyanabban a történésben. Például mit látsz abban, ha súlyos betegséggel kell szembenéznie a nagymamádnak: az ő egyéni felelősségét, amiért nem vigyázott magára, vagy valami magasabb rendű (isten vagy a sors) akaratát, esetleg teret adsz a véletlennek?

A reziliencia tehát nem azt mutatja meg, hogy mennyire vagyunk erősek vagy gyengék, jók vagy rosszak, hanem egy olyan képességről van szó, amit a kulturális hátterünk, a családi és a társadalmi környezetünk alakít. A nehézségekkel való megküzdés módjait támogatni nemcsak egyéni, hanem közösségi feladat is, mert ezáltal erősebb, tudatosabb társadalmakat építhetünk.