Annak idején, amikor a Prison Sex videóját először láttam, nem gondoltam volna, hogy ez a fura zenét játszó banda egy nap majd megasztárnak számít. Pedig az amerikai Tool zenekar mindent elért a rockzenében, amit el lehet. Számos díj, elismerés, botrány, kimagasló lemezeladások, magas szakmai elismertség, aminek eredményeként szinte bármit megengedhetnek maguknak. Például 13 évig nem adnak ki új lemezt, majd előrukkolnak egy amolyan bedroom-prog-rock kiadvánnyal, ami annyira izgalmas, hogy benne a rock and roll előrevetített halála kísért.

Nem voltam nagy lázban az idei Tool koncert miatt. Egyik hódsági Tool rajongó barátom sem. Amikor meglátta, hogy ezen a turnén is a Fear Inoculum lemezre helyezik a hangsúlyt, inkább eladta a jegyét. Őszintén szólva a 2019-es kiadvány nekem sem tetszik. Dögunalmasnak tartom. Minden karcosságtól mentes finomkodó okoskodásnak. Viszont jobb napomon szerintem össze tudnám vágni a 84 perces unalomba tajcsoló hosszú időn keresztül várt kiadványt egy 36 perces korrekt nagylemeznyi anyaggá. A producer viszont nem én vagyok, így hát számomra marad a koncertlátogatás. Valamint egy beletörődés. Tanuljak meg ezzel a lemezzel is együtt élni. Még egy élő fellépésen is. Legyen az a Papp László Budapest Sportarénában, egy kissé nyomasztó és borongós csütörtöki napon.

Az előzenekart, bármennyire is nem szerettem volna, lekéstem (tíz deka kávén múlott). Az amerikai Night Verses az elmúlt évek egyik legnagyobb felfedezettje az instrumental rock/metál zenékben. A banda nézettségi mutatói jól pörögnek, a Tool turnéján való vendégeskedésük valószínűleg csak még inkább ismertté teszi a nevüket. Számomra marad az idei augusztusi koncertjük az A38 hajón. Ez a vonat elment előttem csütörtök kora este. Panaszt nem hallottam rájuk, csak elismerő szavakat.

Az ülőhelyeinkre nem volt könnyű beverekedni magunkat. Az aréna ülőtere nem a kényelemről ismert. Ha tehetném, a mérnököket és kivitelezőket egész délután ültetném egy benti teltházas eseményen. Kíváncsi lennék, elégedettek-e a munkájukkal. Én az M/L méretemmel alig fértem el, vagy tudtam kimenni, nem hogy az, akik a jó isten nagyobbra teremtett. És így kezdődött számomra a koncert, meglehetősen kényelmetlen körülmények között egy háromnegyedéig megtelt arénában.

Csendes rémálomként settenkedett a Tool tagsága a színpadra. A fényverte sötétben kellemesen horzsolta végig bőröm a Jambi nyitó riffje. Ezért szeretjük. Rád támadnak a kifordított dallamok, lágy simogató megfoghatatlanság, agyadba mászik a lézer fénye, egybe olvadsz az életre kelt formákkal, amelyek háttere biztosítanak a sötétségbe bújt muzsikusoknak. Maynard James Keenan emelvényről igézi a nézőket, ...Here from the wild dream come true..., ő maga a sötétség, de az utat is mutatja a színpad hegyéről a fénybe. Következik a Fear Inoculum az utolsó lemezről. Még működik a dolog, de mélyebb a hangulat. Justin Chancellor és Adam Jones a színpadon biztosítja az alapot a felsőbb szféráknak, ahol Danny Carrey is helyet foglal. Ő a zenekar ritmus mágusa, aki nélkül valószínűleg egészen más világ lenne a Tool muzsikája. A frontember megkéri a közönséget, mindenki legyen jelen. Rakja el a telefonját, és próbáljon arra összpontosítani, ami most történik.

A Rosetta Stoned történik az utolsó előtti albumról (amiről lehetett volna akár öt másik koncertképesebb dalt is választani). A nyakam majd kitöröm, ahogyan jobbra fordulva figyeltem, mi történik a színpadon miközben szorongok a kis széken és fulladozom az egyre kevesebb levegővel bíró arénában. Szemem nyitva tartásával küszködök, amikor a dal felénél kollektív felül az egész bal szárny. Végre. Végre úgy éreztem, koncerten vagyok. A 11 perces dal után még egy 11 perces kezdődik, amelyben az AIC Bleed the Freak riffjén kívül számomra semmi izgalmas nem tűnik fel. Igen, ez a Pneuma, szintén az utolsó lemezről. Aztán előkerült az Intolerance az Undertow-ról. Nekem ismét eszembe jut, mit is keresek itt. Ezután előkerült megint egy új dal, a nem kicsit altató Descending. 13 perc. Ki is használtam ezt az időt egy jó levegővételre. A Schismre érek vissza, minden idők egyik legjobb Tool dalára. Ezt követi a Grudge. Egyre inkább úgy érzem, végre kezdődik az este.

A kezdés helyett inkább vége lett. Illetve majdnem. Követezik egy 12 perces szünet, amit mindenki vagy vásárlásra vagy vécézésre vagy cigizésre akar használni. Dugóból nincs hiány. Legalább látom, ki hallgat Toolt. A közönség fele elmenne mellettem az utcán. Már nem egy optimista korszak lehúzó bandája ők. Inkább egy pre-apokaliptikus korszakban az élet. Már nem a fura arcok zenéje, sokkal inkább mindenkié. A Samael és Darkthrone pólós csávóké, az alacsony vagy magas tetkós lányoké, de metál póló nélkül. A szemüveges manus, a szakállas hipster, a középkorú progos alak. Két részeg fehér pólóban. Mindez talán harminctól max ötvenig. Néhányan visszhangra és rossz hangzásra panaszkodnak. Szerencsére jó helyre kaptam jegyet.

Nem könnyű a visszajutás. Onnantól, hogy Danny Carey elkezdi ütni a dobokat, mindenki ott akar lenni. Most és azonnal. Persze ez nem könnyű. Mint ahogyan kibogozni azokat a ritmusokat sem, amiket hallunk. Ebből bontakozik ki az ős riffelős Flood, amitől ismét törhetnéke támad az embernek, miközben a hiábavalóság üti a fejét. Mert hiába indul be megint az élet, ha jön egy Invincible (amit egyébként az utolsó lemez legjobb dalának tartok), amiben hét percig alig történik valami. A dal utolsó három perce legalább kellemesen lezsibbasztja azt a nyakat, ami érzi a ritmust. Aztán elkezdődik a Stinkfist. Öröm és boldogság. Mindenki végre előkaphatja telefonját, mindenki készíthet egy szar minőségű felvételt, mindenki foglalkozhat a világ egyik legjobb dala közben valami mással, mint megélni a zenét.

Én csak élvezem, borzongok a riffektől és dallammenettől, szorongok, állva. Azért mert ez a Tool koncert úgy múlik el, hogy szeretnék még egy órát azokból a dalokból, amiket én választok. Megelégedve ülök tovább és nézem a kivonuló közönséget. Ekkor látom, hogy lent is ülő buli volt. Nagyon meglep, mert végig mindenki állt. Ugráltak az emberek, mint normáliséknál. Nem tudom, kinek az elcseszett víziója ez a székezés. De abban biztos vagyok, hogy aki ezt kitalálta, annak egy ilyet kell szép lassan feldugni a hátsó fertályán, amiért ülős bulira kényszeríti a rockzene közönségét. De nem is most, hanem még a múltkori Def Leppard koncert alkalmával. Az, hogy mi van Japánban, nem érdekel. Az ott van. Aki ülni akar, maradjon otthon vagy menjen Japánba ülni. Nézzen Netflixet, YouTube-ot. Vegyen ülőjegyet. De aki meg akar élni valamit, azt ne kényszerítsünk már irreális korlátok közé. Engedjük szabadon. Segítsük ebben. Ne tegyünk elébe széket. Főleg ne ilyen jegyárak mellett. Ebbe még a body surfingnek is bele kellene férnie.

Nem rajongok az aréna koncertekért. Személytelen. Távoli. Általában ócska a hangzás. Távcsővel kell nézned a színpadot. Hideg és elidegenedett, viszont sokat ígér, mint egy nagyváros. De a Tool-nak ez jól áll. Jó volt a hangzás (ahol én ültem/álltam), vizualitás (van aki szerint jobb is volt már, de ugye régen minden jobb volt), hangulat (nekem mindenképp, amikor éppen nem szundítottam el), maguk a zenészek pedig ha iparosként is űzték végig, ezt nem lehetett észlelni. Legalábbis olyan távolról, ahol én ültem. Voltak erős részek, mikor a dobmágus feladta a leckét a húros szekciónak, de hát mikor nincs ilyen. Ja, igen. Amikor az alapok felvételről szólnak, ahogy manapság az élmezőny jelentős részénél. Szegény Milli Vanilli. Botrányuk óta sokan járják az útjukat.

A zenekarnak sok dala van, ami szakít koncerten, ezen a fellépésen pedig ebből igen keveset kaptunk. Szerintem az Opiate anyag sem érdemli meg a mellőzést. Olykor az volt az érzésem, a banda valamiféle metál Pink Floyd, de annak dalírási zsenialitása nélkül. Egész más lett volna a koncert kevesebb új dallal, kevesebb tök egyforma agymenéssel, több régi számmal, és ha a sok simogatás helyett karcolást, törést, ütést kapunk. Sajnos inkább volt ez hálószoba rock, elsőosztályú zenével, de leginkább alváshoz. Ennek ellenére aki a zene magas színvonalára volt kíváncsi, vagy arra, miért él a Tool 2024-ben, az elégedett lehetett.

Képgaléria: