Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024, Novella, 1. hely

Feri

„Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” (Friedrich Nietzsche)

Feri világéletében egyszerű gyerek volt. Nehézsorsú gyerek. Szülei mindig mindent megadtak neki, amit csak szeretett volna, pedig nem voltak felettébb tehetősek. Apja és anyja vasszigorral állt a gyerekneveléshez, és fiukból a legjobbat akarták kihozni. Így lett Feriből egy gátlásokkal teli, félénk legény. Állandóan szorongott, és nem mert nyitni az emberek felé. Az iskolában sokszor gúnyolták a testalkata miatt. Dagi volt. A neve miatt is piszkálták, mert azt mondták, „olyan ódivatú”. Sokszor evett magányosan a menzán. Utált egyedül enni, de nem tudott mást tenni. Nem voltak barátai, csak egy béka.

Különös kapcsolat fűzte a békákhoz. A ragadós, büdös bőr, nagy gülüszemek, felfúvódó torok minden alkalommal magával ragadta. Kitaszított, undorító állat, mint ő maga. Szótlanul, lélegzetét visszafojtva figyelte órákon át ezeket a teremtményeket. Otthon is, ha békát látott, leguggolt hozzá, míg anyja vagy apja el nem húzta onnan. Szerette a békákat. Az iskolaudvaron ücsörgött társ nélkül, mint mindig, amikor eléugrott. Brekegett egyet, mintha üdvözölni akarta volna a fiút.

– Szia! – köszönt vissza rá.

Az állat csak nézett, a fiú szívében melegség áradt szét.

– Ugye, milyen rossz egyedül lenni? – még egyszer szólt a béka. – Tudom, én is egyedül vagyok. Nincsenek barátaim – és Feri elméjében fény gyúlt –, de hé! Leszünk barátok?

A kétéltű kétszer hallatta hangját, hogy igenelje a felkérést. Soha senki sem volt még ilyen kedves vele, és ez maradt egész életére a legszebb emléke. Rosszkedvében mindig kis barátjára gondolt. A fiú piszkálói ezután Békásnak hívták, és gúnyt űztek belőle.

Egy borús napon megtalálták a kis barátját az udvaron. Biológiaórán leöntötték savval. Feri a barátja emlékére állította be a telefonján a brekegést, de ennek már sok-sok éve.

Feri most egy vagány túrabiciklin tekert hazafelé a Tiszáról. A telefonja, mint mindig, brekegett. Ez a hang már összefonódott a kínnal. Rá sem kellett néznie, már tudta, hogy az apja hívja, merre van, menjen haza. Megőrjítette. Ha rosszat tett, szólt a telefon, ha késett valahonnan, szintén brekegett, általában a szülei keresték és szidták le.

Így ment haza az edzésről. Ott csengett a fejében az ordító apa, a kiabáló anya, a színtiszta maximalizmus. Későre járt már, sötétedett. A békák előjöttek rejtekhelyükről. Feri sietett haza. Nem szeretett volna ismét szobafogságba kerülni.

Befordult a sarkon. A telefonja továbbra is duruzsolt a zsebében, amikor hirtelen eltaposott egy békát. Csontok ropogtak, belek buggyantak a kerék alatt. Feri gerincén undor, iszonyat és perverz élvezet futott át. Gyilkos lett. Megölt egy békát. Mégis megkönnyebbült. Az a kétéltű már nem fog többet brekegni. Kevesebb lesz a brekegés a világon.

De mi van akkor, ha ezt megtudják az anyjáék? Le fogják szidni, és vacsorát sem kap. Soha többet nem mehet sehova sem. Sietnie kellett, ezért otthagyta az úton.

A következő utcában ismét eltaposott egyet. Megrendült. Békaterrorista lett. Már két áldozata is van! Azonban nem érezte már annyira rosszul magát. Van elég béka még a világon.

Pár házzal odébb újra meglátott egyet. Jóval előtte ugrott ki az útra. Feri lelassított. Az anyukájáék eddig sem tudták, mit csinált. Senki sem látta. Továbbgurult és eltaposta azt is.

A negyedik békánál már nem tétovázott. Tetszett neki a csontok ropogása. Érezte a kerekekben, az egész bicikliben, ahogy az állat tehetetlenségében elpusztul, és létezése kimerül abban, hogy egy gyerek azzal szórakozik, hogy eltapossa. Ferit elöntötte a vadászösztön. A hatalom, hogy élet és halál ura.

Mielőtt odaért volna az utcájához, ismét brekegést hallott, de már nem a telefonjából. Feri tétovázott. Haza kellett sietnie, de ott volt egy béka a szomszéd utcában. Arra kanyarodott.

Szemével a bokrokat vizslatta, a nyirkos füvet a járda mellett, a repedéseket, hátha felbukkan egy ugráló, zöld paca. Meglátta. Félig hajtott rá a békára, pont, hogy a csontjai végigroppanhassanak, de még ne durranjon ki a bőre, majd lejött róla, és újra. Élvezte. Hallotta, ahogy a pici testben szilánkokra törik minden, ami szilárd. A kerék egy végtelennek tűnő pillanatig passzírozta a békát, mire keresztülment rajta.

Továbbhajtott az utcán. Benézett minden rejtekhelyre, ahol megvolt az esélye annak, hogy békát talál. Ahol talált, módszeresen kínozta meg. Megfogta, és bicskájával végigszurkálta őket, hogy megnézhesse, ha így hajt át rajtuk, több helyen spriccel-e ki a belsőségük. Rezzenéstelen arccal nézte az állatok haláltusáját. Nem is haza ment már. Vadászni ment. Békát vadászni.

Számolta.

– Hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő…

Nem is figyelt az időre, nem látta, hogy már a hold süt a betonra, nem hallotta, hogy a telefonja kitartóan brekeg a zsebében, és aggódó anyja hívja. Ferit nem érdekelte. Ferit a békák érdekelték.

A telefonja továbbra is szólt. A fiú a hang forrását kereste, de őrületében a békákat hajszolta. Szegény állatok nem tudtak elmenekülni előle. Feri vadász volt. Véres vadász. Hatalmasnak érezte magát.

Kiért a főútra. Tekintete a földet kémlelte. Érezte a békaszagot, látta maga előtt, ahogy fogával széttépi a húst és megissza az állat nedveit.

Az éjjeli sötétségben fény gyúlt. Feri nem tudta, mi történik. Békákra vadászott. Csontok ropogtak a kerék alatt, forró belek ömlöttek a betonra. A bicikli az árokpartra repült.

Az autó sofőrje megszólalt.

– Hat…

Csend lett. Dermedt, haláli csend. A bicikli alatt még mindig ott brekegett valami. Egy aggódó anyuka várta, mikor veszi fel végre a fia a telefont.