Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024 Publicisztika, 3. hely
Fizikai és mentális meztelenség a színpadon
Céltalan polgárpukkasztás vagy művészi döntés? A színpadi meztelenség általában megosztja a nézőközönséget, és gyakran vita tárgya. Míg a színházművészet kezdetén, az ókori Görögországban teljes mértékben megengedett volt a meztelenség, hisz a szépségideálokat és a szabadságot jelenítette meg. Akkoriban átlagosnak, elfogadottnak bizonyult, gondoljunk a görög szobrokra, sőt, jelképes értelmük is volt, mint például a pénisz nagyságának ábrázolása.
Az ókori drámák nem csupán szórakoztató események voltak, hanem filozófiai és etikai kérdésekkel foglalkoznak. Habár ezzel lefektették a színházművészet alapjait, azóta sok minden változott, ami a erkölcsi normát illeti. Mások lettek az értékeink, mind az életben, mind a művészetekben, így a színházban is. A meztelenség a mai nyugati kultúrában abszolút megengedett és átlagosnak tekinthető. Környékünkön viszont még tabunak számít, kerülendő téma, zavarba hoz – lehet utálni, lehet szeretni, de az biztos, hogy van.
Vajdaságban az alternatív művészet képviselője a Kosztolányi Dezső Színház. A színházi élmény egyik fő aspektusa az érzelmek kiteljesedése, gondolatok, kérdések provokálása. Azonban ahhoz, hogy ez végbemenjen, hogy a színész hiteles, megindító érzéseket tudjon átadni, ahhoz mentálisan le kell vetkőznie, leépítenie magát, majd egy teljesen másik emberként felébrednie, léteznie. A színházban nézőként ugyanúgy le kell döntenünk a falainkat a darab befogadásához, hasonló folyamaton megyünk át, mint az adott színész. Utóbbinak viszont a legnehezebb feladata, hogy beférkőzzön a néző fejébe, lelkébe, s eggyé váljon vele, hogy a külső színészi inger hatására a befogadó elmerüljön a lelki mélységében, s hogy megértse saját érzelmeit, gondolatait. Ez a katarzis.
A legértékesebb színházak mögött olyan színeszek állnak, akik képesek őszintén kifejezni és megélni az érzelmeiket és tapasztalataikat. Az emberi élet minden pontját színpadra tudják vinni, s ezeket tökéletesen át tudják adni. A Kosztolányi Dezső Színház által képviselt műfaj célja, hogy provokáljon, aktuális társadalmi kérdések feltevésére buzdítson, és kultúránk valóságáról teljes őszinteséggel beszéljen, ebből adódóan itt nem létezhetnek tabuk akár a témák, akár a vizualitás terén. A mentális meztelenség nélkülözhetetlen a színház terén, és megalapozza magát a fizikai meztelenség jelenlétét is. A Kosztolányi színház emiatt tud elrettentő lenni, viszont valakit épp ezért vonz. Előny vagy hátrány? Verebes Andreát, a Kosztolányi színház színésznőjét kérdeztem gondolatairól, tapasztalatairól a témával kapcsolatban.
Hogyan éli meg, ha meztelenül áll a színpadon?
– Nem minden színész vállalja. A klasszikus színházakban is fontos megőrizni ezeket a formákat. Ellenben nyitottnak kell lennünk, és merni kilépni a komfortzónánkból, mivel úgy tudunk csak fejlődni. Valakinek ezt a fajta alternatívát is hozni kell a világ felé. Megmutatni a mindennapokat. Amikor a színpadra lépsz, egyfajta skizofrén állapotba kerülsz, mely minden színésznél más, mégis ugyanaz. Ilyenkor általában bele sem gondolnak a cselekedeteikbe, a határaik eltűnnek, és csak a csupasz én marad és a színpad. Az egész egy bizalmi játék, melyben tudni kell elválasztani magunkat a külvilágtól. Mintegy távcsővel szemlélni magukat. Kívülről. Ugyanaz a test, a hang, az ember, de mégis teljesen eltérő. E távcsővel meglátni a problémát, saját magunkat keresni minden szerepben, előadásban. Akár nézőként, akár előadóként a személyünket keressük mindenhol, a saját életvitelünket. A színpadon meztelenkedni, számos színész vallja ezt rajtam kívül, nem nehéz, fejben dől el, csupán saját magunk elfogadása szükséges mindehhez. S az a bizonyos adrenalinállapot, melyben eltűnnek a fájdalmak. Ez egy másik életérzés, az újjászületés kezdete, a tisztátalanság megjelenése.
Mi a társadalom reakciója a meztelenségre?
– Temérdek ember retteg, hogy mások meglátják, ő mit néz. Nem csupán a színész lépi át a határait, hanem maga a közönség is. Valójában nem is az a probléma, hogy mindennek szemtanúja, hiszen a meztelen ember a mindennapjaink része. A saját darabunk, melyben mi magunk vagyunk a főszereplők. Az ítélkezés, a kritika rémít meg másokat, hogy kinézik azért, amit mindenki csinál, és inkább nem beszélnek róla. Napjainkban is az erotikus ipar az egyik legkeresettebb fórum. Mégis valaki a színházi meztelenségből csinál „tragédiát”?! Az emberiség egy burokba van zárva, mely leszűkíti a látókört, s teljesen elítél minden mást, mi azon kívül esik.
A meztelenség is számos formában jelenhet meg a színpadon. Hisz ha művészi segédeszközként szolgál, akkor megkönnyíti magát az előadás tartalmának kifejezését. A produkciókban így valóban mindennapi jelenségekkel találkozunk. A társadalmunkban talán, ha nem is a művészibb formátum, sokkal inkább a provokatív megjelenés lehet vitakeltő. A darab témája ugyanolyan fontos, mivel teljesen más képben látjuk a dolgokat, amik elénk vannak terítve, mintegy tálcán kínálva. Az egész a színész és a közönség kapcsolatának kiépítésétől függ, a kommunikáció a kulcs mindenre. Merjük az előadás alatt elengedni magunkat, rábízni gondolatainkat a színészekre, hogy vezessenek egy úton, még ha az az út meztelenséggel van kikövezve. Az előadás hangulatát maga a testbeszéd, az arckifejezés, a hang határozza meg, mindez együttesen teremt atmoszférát a színházban.
„Ha a művésznek nem szabad, akkor kinek?” Verebes Andrea és színésztársai átadják azt, amiről tilos beszélnünk, mégis mindenki alig várja, hogy kibeszélhesse. Tudnunk kell, mi van körülöttünk, miből áll a világunk, ennek az emberi test az egyik legalapvetőbb eleme. Az ezzel való játék, akár a zenészeknek a hangszerük, a színészeknek a testük a hangszer, mellyel játszani kell, életet lehelni bele, és ezzel történeteket mesélni. Mindenki hasonló, mégis kicsit más, s ezt az eltérést meg kell látni, és a közönség elé tárni.
A 21. században a társadalom ki van éhezve a tabutémákra. Amelyek valójában a mindennapjainkban is ott vannak, körülöttünk, a részünk. Mernünk kell beszélni róluk, a világ előtt kibontakoznunk, hisz az emberek kizárólag embereken tudnak segíteni. Fontos megtartanunk a művészet, és ezzel együtt az emberiség szabadságát.
Színész a színésszel. A meztelen színpadi megjelenés és a magánélet. A színészet nem csupán egy művészet, hanem egy életforma. Egy végtelen munkaidőt igénylő állás. Feláldozzák magukat a szerepért. Kevesen értik meg mindezt, mekkora áldozat, munka, energia, idő van ebben. Nem könnyű felkészülést igényelnek a színházi előadások, melyeknél nem elég egy ember, egy kiváló csapatot igénylő feladat. A kollégákkal való kapcsolat mindehhez nélkülözhetetlen. Sok helyen halljuk, hogy színészt csak színész ért meg, amit Verebes Andrea is alátámasztott. Egy szerepet általában több hét alatt sajátítanak el. A színésztársakkal ez idő alatt is folyamatosan fejlesztik egymást. Különleges kötelék alakul ki közöttük. Az egész színház egy nagy családdá növi ki magát. Látták egymást már szinte minden közegben, így mikor levetkőznek a színpadon, teljesen elválasztják magukat a külső kötelékektől. Egy bizonyos fokig mondhatni érzelemmentesen alakítják a karaktert. Ezt nem könnyű véghezvinni, így a színfalak mögött is folyamatos kommunikációra van szükség. Ami minden színésznél egyezik, hogy nekik ez egy kötelesség. Évek munkája mire megtanulják elválasztani magukat a külvilágtól. Viszont az sem gyakori, hogy ezek ellenére egymás között komolyabb érzelmek alakulnak ki. A színésznő szerint ez emberfüggő is, ugyanis valaki el tudja választani eredeti önmagától, valaki pedig képtelen. Ebből fakadóan állítja, hogy színésznek születni kell, minden színészben egy bizonyos plusz megtalálható, „egyfajta ösztönnek is nevezném”. Ez az életvitel egy testi és még inkább lelki bemártózás. Egész életükben művészi körökben mozognak. Javarészt családi kötödés is közrejátszik. Nélkülözhetetlen a közeli személyek támogatása, és ezt legtöbbször a színésztársaik körében találják meg. Mivel ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe naponta. Míg a művészi kereteken kívül eső emberek nem tudják belátni e világot, nem értik, és amit az ember nem ért, azt könnyebb elutasítani.
A színházak a történelem során számottevő változásokat éltek meg, mégis most élik legsokszínűbb formájukat, mondhatni, szivárványkorszakukat. Elértük a társadalmunk azon szintjét, amikor a meztelenség mindennapos (kell hogy legyen, elvárás?), létfontosságú beszélni róla. A burokból kilépni, melyben vagyunk, és meglátni egymást, az értékeinket. Észrevenni azokat a dolgokat, melyek körülvesznek bennünket, melyek valójában mi vagyunk. A mi sajátos hangszerünk a testünk, mindenkié különböző, ám mégis ugyanaz, a test (amellyel születünk, és amely egyszer leáll, de közben számtalan csodát megél), s ezzel a csodálatra méltó hangszerrel játszanunk kell. Megmutatni a világnak, mire vagyunk képesek vele, és ebben a színészek a mi képviselőink, a társadalmunk tükörképei, és ha ők nem tehetik ezt, más nem fogja, ezért kell megbecsülnünk, hogy valaki kiáll, és pőrére vetkőzteti testét-lelkét akár helyettünk is. Ahogy Shakespeare is megírta: „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő”.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá