A mátrai Fekete Zaj fesztivál idén ünnepelte 15. évfordulóját, aminek apropóján a szervezők a megszokott négy helyett ötnapos programsorozattal várták az érdeklődőket. A koncertek mellett számos aktivitás közül lehet választani: jógázás, kreatív workshopok, beszélgetések, előadások, filmnézés, italkóstolás, kvíz, zajtetkó, könyvbemutató (Bestiarium Hungaricum), sőt idén még lidércrajzoláson is részt lehetett venni.

A pokoli hőség elől menekülve sokan reménykedtek abban, hogy a mátrai környezet lehetőséget ad a hűsölésre a fák ölelésében. Sajnos ezt mindenki jól benézte, mivel itt is fel lehetett fordulni a melegtől. Viszont a táj, az otthonos fesztiválhangulat, a jó sörök, a társaság és a nem mindennapi koncertek kárpótolták a látogatókat.

Csütörtökön a fesztivál még szunnyadóban volt. Becsekkolás, sátorállítás, top-up, illetve törekedés arra, hogy a valóságot maga mögött hagyja az ember. Ideje asszimilálódni a Zaj atmoszférájába. Délután már felcsendültek az első koncertek. Többségük az Osztálykirándulás színpadon kapott helyet. Elsőként a Timid Kooky nevű formációt sikerült elcsípni. A három srácból álló litván formáció előadásában sok műfaj fellelhető, legdominánsabban az alternatív rock. Hozta a jó kis garázsbanda-hangulatot, a vokálon pedig egy furcsa effekt még andalítóbbá tette a dallamokat. Engem teljesen lekötött. Őket szintén egy litván együttes követte, a Kanalizacija. Náluk is stílusorgiát láthattunk, bár kissé kaotikusabb és dühöngőbb fűszerezéssel. Elvileg jazzelemekkel is operálnak, ezt alátámasztotta a két fent lévő fúvós hangszeres, akik pluszhangzást pumpáltak a zenébe. Akkor tudatosult bennem: ez nem a megszokott jazzhangulat!

Utánuk az underground metálkörökből jól ismert Atrox Trauma következett. Mivel bőven nem most látnám őket először, gondoltam, beiktatok egy hosszabb sörözést. Ám amikor meghallottam felcsendülni az ütős thrashdallamokat, muszáj volt odaállnom legalább bólogatni. Ez van. Aki szereti a metált, annak kell a zúzda, főleg élőben.

Az aznapi fő zenekar a Harakiri for the Sky volt, amely egy osztrák post-black formáció. Élőben most találkoztam először velük. Zeneileg rendben volt, erőteljes megszólalással, ütős melodikus riffekkel, az ének azonban kissé elütött ettől az egésztől. A sajátos vokáltechnika miatt a hangszeres szekció és az ének nem fonódott össze, elkülönültek egymástól.

Egy kiadós alvás után, másnap idilli jegeskávézás következett a tónál. Ennek során megállapítottam, hogy a kacsák egyre többen vannak, egyre kövérebbek, és a legnagyobb nyugalommal téblábolnak rajostul az emberek körül. A pénteki napon már sűrűsödtek a koncertek, és egyre több fesztiválozó foglalta el a helyét, ahol csak tudta. Az első fellépő a magyar Darkmess volt, amely a tűző nap ellenére feszes produkciót hozott, breakdownokkal és djentelemekkel. Látszott köztük a szinergia, jól megdörrentek a dallamtördelések, a dobos pedig olyan erővel ütötte a dobot, hogy csak úgy csattant a pergő. Kifejezetten energikus napindító koncert volt. Őket a Sollen követte, skandináv beütésű melodic death metallal, bár nem tipikus metálos külsővel. Majd pedig jó kis varánuszmetált hallhattunk a Komodo jóvoltából, amely ezúttal új énekessel lépett színpadra (Virág Ervin személyében), és tépte le mindenki arcát. Azt hiszem, ez kávé helyett is felpezsdítette a hallgatóságot.

Majd irányt vettem a Kilátó színpad felé, hogy megnézzem a Testet Ölt nevű vajdasági, temerini formációt. Odaérvén tudtam meg, hogy csúszni fognak nagyjából fél órát. Mivel itt mindenhol ismerősökbe botlik az ember, így a várakozás sem telt unalmasan, viszont szomorú volt látni, hogy emiatt sokan lemondtak erről a koncertről. Majd nemsokára testet öltött az elborulás. Sajnos a közönség sorai a csúszás miatt elég szellősnek mutatkoztak, de legalább mindent láttam az első sorból. A banda zenéje a valóságból teljesen kiemeli a hallgatót, és valami furcsa melankolikus és hullámzó álomvilágba repíti. A gyönyörű dallamokat zúzós energikus részek váltják fel, időnként kaotikus váltásokkal, a szinti pedig mindig remekül dúsítja a hangzást. Semmit nem sejthet az ember előre.

A Fanyűvő színpadon a norvég black metal gyökerekkel rendelkező Enslaved biztosította a sötét hangulatot. Az 1991-ben alakult formációt sokan tisztán black metalként ismerték meg és kategorizálták önmagukban. Az újabb anyagaik azonban már kísérletezőbb jellegűek, és elrugaszkodnak a száraz blackes vonaltól. Progresszívabb, melodikusabb vonalat követnek, amelyben a tiszta ének és a hörgés is helyet kap a károgás mellett. Minőségi és erőteljes koncertet láthattunk, jó kis rituális részekkel. Aki azonban csak tiszta black metalt várt, annak olyan volt a koncert, mint a Télapó, aki nem hozott ajándékot.

Az Osztálykiránduláson aznapra az utolsó fellépő a death metalban utazó Malediction volt. Akinek még maradt némi energiája, az itt gyűlt össze, hogy még azt is kitombolhassa. A szintén nagy múltra visszatekintő banda néhány tagcsere után még mindig hatalmas erővel zúz szét mindent. Ebben nagy szerepet játszott a fiatal és ígéretes dobos, Cseresnyés Balázs dobjátéka is, aki már a Ragály sorait is erősíti.

Szombaton ismét olyan érzések közepette ébredtem, mintha körülöttem felgyújtották volna a placcot. Az aktuális sátorhelyemen így tízkor el KELL kezdődnie a napnak, ha akarja az ember, ha nem. Mivel előző nap hajnalig tartott a pörgés a Delta színpad nyújtotta afternek köszönhetően, az ébredés után a lelkem még egy ideig nem volt összhangban a testemmel. A Boraccho és a Wombat kulináris lehetőségeit használtam ki leginkább a revitalizálódásra, amelyek meg is hozták a várt hatást. Idén pedig a Szent András Sörfőzde biztosította a jobbnál jobb söröket, és ez felüdülés volt a megszokott karcos zamatú tömegsörök után.

Három óra körül felcsendültek az első koncertek. A kora délutáni veretés hangsúlyosan goth irányzatú volt. Lassacskán összegyűltek a stílus kedvelői kreatívnál kreatívabb öltözékekben. A fekete csipkétől kezdve a színes kontaktlencséken át a részletes fekete-fehér arcfestésig mindent lehetett látni. A Crow Black Dream formáció koncertjére sikerült odavarázsolnom magam az Osztálykirándulásra. A post-punkban és goth rockban utazó apa-fia páros jól megalapozta a sötét atmoszférát. A színpadi öltözékük is adott a koncepcióhoz, színes kontaktlencse, szemceruza, minden, ami kell. A szövegvilágát tekintve nincs túlbonyolítva, viszont a hangzás és a dallamok számomra meghozták a várt hatást. A végét pedig megfűszerezték egy kis basszusgitárkínzással. Őket az Avar követte, népi metál- és rockszettjével.

Majd végül elérkezett az általam nagyon várt szegedi Fetish Section fellépése is. Elsőként még a zentai Mojo klubban láttam őket, a Dreddup társaságában, ahol hatalmas bulit nyomtak, és biztos voltam benne, hogy ezúttal sem fogok csalódni. Így is lett. A hangosítás teljesen rendben volt, a zenekar nagyon jól szólalt meg. A fellépéseik olyanok, mint egy jól megfeszített gitárhúr, amely aztán hatalmasat pendül. Tele vannak érzelemmel, indulattal és sok kreatív dallammal. Az énekes, Dudva kiállása figyelemre méltó, zseniálisan közvetít minden mondanivalót a lehető legnagyobb hitelességgel. A végén pedig meglepetésként fekete lufikkal halmozták el a közönségteret, aminek hála még nagyobb buli kerekedett.

A Clan of Xymox és a Watch My Dying egy időben zajlott, megpróbáltam mindkettőből a lehető legtöbbet megnézni. A Xymox már az 1980-as évek eleje óta tevékenykedő darkwave formáció, zenéjükben pedig fel-felbukkannak indusztriális elemek is. A színpad előtt szép tömeg gyűlt össze, és sok átszellemült arcot lehetett látni. A kedvencem az a srác volt, aki egy apró szintivel a számok közben végig ugyanazt az egy dallamot játszotta hatalmas beleéléssel, de azt legalább jól.

A Watch my Dying az idei rockmaratonos fellépéséhez viszonyítva most sokkal nagyobb lendülettel állt színpadra. Az összegyűlt tömeget teljes mértékben meg tudta mozgatni a thrash/death zúzda, Veres Gábor hörgése és károgása pedig kíméletlen erővel zúdult a hallgatóságra.

A nap zárásaként kivándoroltam a Kilátó színpadra, az Entrópia Architektúra fellépésére. Odaérve viszont csalódás ért, mivel az apró színpadhoz egy keskeny ösvény vezet, amelyen már több méteren át a koncertre váró tömeg állt. Nem értem, miért kellett őket ide száműzni, hiszen az Entrópia-koncert már igazi zajos tradíció. Így az együttesből konkrétan semmit nem láttam. A hangosítás miatt kásásan szólt a zenéjük is, amit sajnálok, mivel máskor katartikus élményt nyújt. Viszont az atmoszferikus sludge-doomnak így is sikerült megidéznie a vihart, amely hűsítően csapódott a nyakunkba, így aztán ideje volt visszavonulót fújni. Olyan meghitt a sátorban relaxálni, miközben odakint esik.

Vasárnap kipihent fejjel ébredtem, és bátorsággal telve, hogy egy libegőzéssel legyőzzem a tériszonyom. Nagyjából sikerült is. A magasságtól tartóknak sokkal jobb választás, mint a kilátó. Hamarabb elmúlik a félelem, és az ember átadja magát a tájnak. A szélben csodálatos erdőillat terjeng, az ilyen pillanatokban meg lehet tapasztalni a Mátra igazi varázsát.

17.30-kor a tűző napon black metallal indult a koncertmaraton a Rivers Ablaze jóvoltából. Bizarrnak tartom, amikor sötétséget igénylő muzsikák fényes nappal kerülnek terítékre, teljesen átkódolva ezzel a dallamok atmoszféráját. A zenészek viszont így is odatették magukat.

A következő állomás a The Answer Lies In The Black Void volt az Osztálykiránduláson. Kíváncsi voltam, hogy élőben hogyan jön át Horváth Martina (Thy Catafalque, Mansur) hangja, mivel az anyagon rengeteg hangszínt, technikát hallhatunk tőle. Énekcentrikus doom metalról van szó, amely magával ragad egy misztikus világba. Az andalító ének és a kemény dallamok egyvelege kiemeli a hallgatót a valóságból, így teljesen elveszítettem az időérzékemet. Külön tisztelet a gitárosnak, aki a pengető leejtése után is lenyomta a szólót. A koncertet követő téblábolás közepette lettem figyelmes a következő zenekar beállására. Két srác eszméletlen dallamokat nyomott le basszusgitáron. A kíváncsiságom ott tartott, és nem bántam meg. Megismertem a The Omnificet. Az ausztrál trió olyan színvonalas koncertet nyomott le, hogy csak úgy pislogtam. Nálam ez a koncert meghozta az igazi Fekete Zaj-feelinget. A zenészek rendkívül képzettek voltak, fergeteges progresszívmetál-koncertnek lehettünk fültanúi, gyakori djentes elemekkel. A két basszusgitárost egy dobos erősítette, aki feszes és pontos dobmunkával földelte le a két pengetős agymenéseit. Őket az Ordog követte, amely a stílusát tekintve modern metál, koncertjeiket mégis Vörös András dalszövegei, számok közti sztorizgatásai és barátságos alakja teszi jellegzetessé. Ezután pedig mintha dézsából öntötték volna, leszakadt az ég.

Az utolsó, hétfői napon már kezdett úrrá lenni a fáradtság a fesztiválozókon. 11-től a Konferenciateremben filmnézéssel egybekötött beszélgetés zajlott. A Kontakt című film révén betekintést nyerhettünk az újvidéki alternatív zenei underground történetébe, a rendszerváltástól egészen 2017-ig. Ennek központjában a zenészek életének nehézségei álltak, és a külső körülmények, amelyek befolyásolták a zenei életet. Így az off Zaj-programok között is képviseltette magát Vajdaság. A filmmel kapcsolatban felmerülő kérdésekre Győri Norbert szociológus-újságíró és Baksa Gáspár egykori újvidéki, jelenleg pesti zenész válaszolt.

Aznap lépett színpadra a Platon Karatev. Az andalító hangú kvartettet már volt szerencsém látni a Budapest Parkban, és már akkor levontam a következtetést: ezek a srácok nagyon tudnak! Azóta a lejátszási listám szerves részét képezi. Az előadásukban most sem csalódtam. Az ujjal pengetett gitárok gyönyörű üveghangjaitól számos alkalommal futkosott a hideg a hátamon. A zenészek éneke pedig együtt gyönyörű harmóniát alkotott. Hallhattunk új számokat is, a hangulatot pedig tovább fokozta, hogy a koncertjük alatt sötétedett be. A simogató melankolikus dallamok és mély lírai szövegeik most is teljesen betaláltak. Külön dicséret az új dobosnak, akin látszott, hogy simán feszesen dobolna le extrém metálszámokat is. Emellett pedig gyönyörűen játszotta az érzéki részeket, kiváló cinezésekkel tarkítva.

A kisszínpadon ezután kezdett a goth-doomot játszó Shores of Null. A zenéjük egyszerre volt kemény, közben mégis lágy és melankolikus. Hiába zúztak a gitárok, és szakadt az ember arcába a hörgős vokál, a zenéjük nyugtató hatással bírt. A dallamokban együtt testesült meg a fájdalom és a gyönyörűség.

A nagyszínpados Jesus and Mary Chainnel szemben részemről inkább a kisszínpados Bornholm győzött, így átadtam magam a pagan black metal szépségeinek. Zeneileg jól, éber gonoszsággal dörrent meg az összes dal. A zenekar egy ideje próbateremgondokkal küszködött, és ez némileg kihatott a produkcióra is. A zenészek egytől egyig a maximumot hozták ki magukból a telihold fényében.

A fesztivál végére nincs olyan ember, akit ne ütne tarkón a fáradtság. Egy remek fesztiválnak lehettünk ismét szem- és fültanúi, ahová az egyedi hangulat miatt látogatnak el az emberek. A sokszínű koncertek és off programok között mindenki megtalálja a stílusához legjobban passzolót. Az experimentális, különc és sötét zenék tárháza a mátrai fesztivál, amiért külön köszönet a szervezők és az önkéntesek áldozatos munkájának. Egy a lényeg: sokáig legyen még Zaj!

Fekete Zaj: https://www.youtube.com/shorts/u7u_n7rlc0c

Képgaléria: