Megjelent az új Dark Tranquillity-album

Augusztus 16-án Endtime Signals címmel megjelent a göteborgi melodikus death metál színtér egyik meghatározó zenekarának, a Dark Tranquillity-nek az új lemeze.

Őszintén szólva én nem tudom, hogy Mikael Stanne mindezt hogy csinálja, de az az ember egy zseni. Bár az első és egyben egyik legmeghatározóbb zenekara a Dark Tranquillity, de még ott vannak az ex In Flames-tagokból álló The Halo Effect, a Grand Cadaver és a Cemetery Skyline bandák is, amelyekben énekel. Mindezek fenntartása és összehangolása rengeteg energiát emészthet fel, s ez Mikael elkötelezettségére és profizmusára utal.

Akik nem ismernék, a Dark Tranquillity egy svéd, melodikus death metál zenekar, amely 1989-ben alakult Göteborgban. A banda az úgynevezett „Göteborg-hangzás” egyik alapítója és úttörője, és ez az évek során világszerte elismertté tette a metál zene színtéren. A zenekar jellegzetes hangzása a dallamos gitárszólókon, a komplex zenei struktúrákon és Mikael Stanne egyedi, mély érzelmeket közvetítő vokális teljesítményének kombinációján alapul. Az együttes pályafutása alatt számos stílusbeli változáson ment keresztül, de mindig megőrizte alapvető hangzásvilágát. Albumai, a The Gallery (1995), a Damage Done (2002) és a Fiction (2007) a műfaj mérföldköveivé váltak.

Az együttes, amely hosszú évek óta meghatározó szereplője a színtérnek, ismét bebizonyította, miért van helye a legjobbak között. Azonban az új album kapcsán felmerül a kérdés: vajon a zenekar megőrizte-e azt a különleges varázst, amely az 1990-es és 2000-es években csúcsra repítette őket, vagy inkább egy nosztalgikus utazás tanúi lehetünk, amelynek során a múlt sikereinek árnyékában haladnak előre?

Az Endtime Signals első hallgatásra talán nem hozza azonnal azt az élményt, amit a rajongók elvárnának. Az első benyomások szerint ez az album határozottan a Fiction utáni korszak terméke, amely erősen támaszkodik a billentyűs és elektronikus hangzásvilágra, köszönhetően Martin Brändström billentyűsnek, aki Mikael Stanne mellett a zenekar legrégebbi tagja. A lemez emellett egyre nagyobb teret enged Stanne tiszta énekteljesítményének, ami az utóbbi években egyre jellemzőbbé vált. Azonban az album eleinte kevés, valóban megkapó dallamot kínál, s ez kissé lehangoló lehet azok számára, akik a zenekar régebbi, energikusabb munkáira emlékeznek vissza szívesen.

Az Endtime Signals viszont nem hagyja magát könnyen kategorizálni vagy elintézni egy legyintéssel. A lemez hallgatása során fokozatosan bontakoznak ki azok a dalok, amelyek igazán emlékezetessé teszik ezt a kiadványt. Az albumot nyitó Shivers And Voids például egy energikus kezdés, amely kellemes gitártextúrákat és lendületes verze-szakaszokat kínál. Az ezt követő Unforgivable azonban már több agressziót és fülbemászó részt tartalmaz, amelyek segítenek felépíteni az album lendületét.

Az album egyik legkiemelkedőbb dala kétségtelenül az Enforced Perspective. Ez a gyorsabb tempójú szerzemény oly módon fogja meg a hallgatót, ami sajnos nem jellemző az album többi részére. A dal izgalmas, tremoló riffjei és ragyogó billentyűs részei különösen kiemelik az érzelmi töltetet, miközben a gitárszólók és vezető részek az album legjobbjai közé tartoznak. Az album végén található dalok, mint a Wayward Eyes és az A Bleaker Sun szintén erős pillanatok, bár az előbbi inkább lassabb, finomabb hangulatú, az utóbbi viszont extrém vokális részeivel éri el a kívánt hatást.

Sajnos az album középső szakasza kevésbé erős. A Neuronal Fire, Drowned Out Voices és a The Last Imagination mindegyike tartalmaz bizonyos fokú agressziót, de valahogy egyik sem marad meg igazán az emlékezetben. Az album ezen része túlságosan könnyen tovasiklik anélkül, hogy valódi benyomást keltene.

Mikael Stanne tiszta éneke az album nagy részén dominál, és bár Stanne kiváló énekes, ebben az albumban sajnos nem kapott igazán nagy hatású dallamokat, amik bemutatnák képességeit. A két balladisztikus dal, a One Of Us Is Gone – amely egyébként a 2022-ben rákban elhunyt korábbi gitáros, Fredrik Johansson emlékére íródott – és a False Reflection túlzottan álmosító, főleg, ha a Moment album záró dalához, az In Truth Dividedhez viszonyítjuk, amely tele van érzelmekkel és piszkosul súlyos is.

Mindenesetre az Endtime Signals egy jól összeállított, de kissé felejthető album. A zenekar a régi rutinokat követi, és bár vannak emlékezetes pillanatok, az album egészében inkább háttérzenének tűnik, mint kötelező hallgatnivalónak. Az olyan albumok mint a Character vagy a Fiction tele voltak izgalommal, míg az utóbbi két lemez inkább csendes háttérzene. Bár az Endtime Signals nem okoz csalódást, mégsem érezni azt a sürgetést, hogy újra és újra visszatérjünk hozzá.

Az albumot mégis érdemes meghallgatni, hiszen a Dark Tranquillity továbbra is a műfaj élvonalában marad, és bár a lemez nem éri el a korábbi csúcspontokat, a rajongók számára élvezetes lehet. Az Endtime Signals egy stabil, jól összerakott melodeath album, amelyen még mindig érződik a zenekar hosszú évek alatt kifejlesztett jellegzetes stílusa. Azok, akik nyitottak arra, hogy felfedezzék a lemez finomabb árnyalatait, számos emlékezetes pillanatot találhatnak benne. Bár az album néhol megbotlik, az összkép mégis pozitív, és a zenekar továbbra is képes arra, hogy újra és újra lenyűgözze hallgatóit. Egy meghallgatást mindenképp megérdemel.

Képgaléria: