A Nevergreen szülinapi szertartása Budapesten

Kevés örömteli eseményre emlékezhetünk vissza vidékünket illetően az 1990-es évek elejéről. Üdítő kivételt képezett, amikor 1994-ben két szabadkai és két magyarországi zenész Nevergreen néven alapított négyesfogatot, mégpedig mindezt Szegeden tették, a sajnálatos balkáni események miatt. A pályafutásuk legelején választott Game Over lemezcímből máris sugárzott a „merő optimizmus”, ezért bemutatkozó anyaguk felkeltette a szakértők és a zenerajongók figyelmét is (a két fogalom természetesen teljes egészében fedi egymást, legalábbis a rajongók meggyőződése szerint). Jellegzetes gothic stílusukkal, vagyis a dörmögő hangokban bővelkedő metálzenéjükkel akkoriban nagy űrt töltöttek be a magyar színtéren. Azóta pedig már három, igen tartalmas évtized repült el, amit méltóképpen meg kellett ünnepelni. A dark rockerek a jeles eseményhez jó érzékkel választottak partnert, az ugyancsak nemzetközileg elismert, soproni Dalriada a sokkal vidámabb, pörgősebb folk-metál műfajával növelte a ritmusok átlagértékét, ezáltal széleskörű közönséget csalogatva a jó erőnlétet igénylő, tartalmas rendezvényre. Maga a helyszín is ideális választásnak bizonyult, hiszen a Barba Negrában a Nevergreen elvhez igazodva Blue és Red Stage létezik, zöld egy szál se, és Csepel szigetén, a belvárostól kellő távolságra helyezkedik el, vagyis szabad a gazda a hangerőt és az elvonulás időpontját illetően.

A jeles napon a népszerű rockklub pontosan 18 órakor megnyitotta kapuját, de már ekkor is vagy hatvanan toporogtak a kerítés tövében, minden korosztályt képviselve. Okosan is tették, hiszen egy pillanatig sem unatkoztak a bebocsátást követően, az italpultoknál például jobbnál jobb söröket rendelhettek, de ami talán még ennél is fontosabb, a relikviák gazdag választéka fogadta őket, cédék, vinil nagylemezek és ruházati kellékek között dúskálhattak egészen jutányos áron. A hangos élményekre sem kellett sokat várni. Két előzenekar melegítette az alaphangulatot, először a sötét árnyalatoknak megfelelő Wall of Sleep adott elő hat kőkemény szerzeményt angol nyelven, Bátky Zoltán énekes közben azért magyarul köszönte meg nekünk, hogy a korai időpont, novemberi hideg, recesszió meg minden ellenére ilyen szép számban hallgatjuk őket, mialatt mélykék színű, éjszakai városkép grafikái vonulnak a háttérben, némi füstköddel vegyítve. A rövidre szabott nyitófelvonás alatt bebizonyították, hogy ők sem kezdők, huszonéves múltra tekintenek vissza, s a csapatban szereplő gitárpáros bizony mindenkor jót tett az összhatásnak.

A Dying Wish szintén beleillett a felhozatalba csakúgy a nevét illetően, mint hangszerelésében és szókimondó szövegvilágában. A vetítővászonról virító jókora koponya meg nem csak az új album borítóját idézte, hanem a színpad előtti csillagszórókkal egyetemben jócskán megemelte a szeánsz fényét. Négyük közül hárman is mikrofon elé álltak, méghozzá ékes magyar nyelvünket helyezve előtérbe. A költői hatást persze nem igazán Papp Lajos hörgései érték el, aki egyébként egészen otthonosan mozgott ebben a szerepben, na meg a Queen felirattal díszített, XXL méretű fekete pólójában is, fehér nyílvesszőt idéző szólógitárral az ölében. Nem rossz kombináció. Anyanyelvünket inkább a frontember, Dömötör Balázs énekéből ismertük fel, s ebben időnként még a basszeros is besegített neki. Nagyjából egy teljes órán keresztül élvezhettük az energiával teli előadást, amire egyre nagyobb igény mutatkozott, merthogy a színpad elé zarándokoló tömeg folyamatosan növekedett.

A terveknek megfelelően 21 óra körül csendült fel a félhomályban a szintetizátor intrója, miután feltartózhatatlanul robbant be a Gótikus erotika, és el kell ismerni, hogy ennél beszédesebb nyitányt keresve sem találna a Nevergreen társulata. A Harcunk éjjelén, Erős, mint a halál, Szerelmed vágya vér vagy a Sír a csend opusok tovább hirdetik a borúra ború álláspontot, s mindez szépen kivehető az örökké erőteljes Bob Macura határozott, öblös hanglejtésben előadott szavaiból. Van is miből válogatni, az eddig megjelent pontosan egy tucat album telis-tele van gótikus himnuszokkal, inkább az okoz gondot, hogy melyiket hagyják ki a repertoárból. A „kántor” nyakában lógó basszusgitárt csakis valamelyik pincében vagy mélygarázsban hangolhatták, meg a másik alapítótag, Matláry Miklós billentyűzetén is főleg az alsó régiók kerülnek nyomás alá, így együtt tökéletesítik a kívánt mélabús hatást, nem beszélve Szabó Endre dobszerkójáról. A zentai ütős egyébként először még ifjú titánként szerepelt ebben a felekezetben valamikor 20 évvel ezelőtt, akkoriban némi lámpalázzal is küszködve, most viszont annál magabiztosabban tért vissza, kellő rutinnal ütött olyan pontosan és erősen, hogy még Mike Tyson is példát vehetne róla. Mindehhez persze nélkülözhetetlen a technikus szakértelme, Sebők Szabolcs civilben a Phrenia billentyűse, most viszont fáradhatatlanul felügyelt a minőséges hangzásra, nem átallott a számok közben sem a rivaldafényben szorgoskodni, amikor ennek szükségét érezte. Ugyancsak szakavatott társa, Mijić Nikola (nem mellékesen, őt eddig az Alogia, Eden's Curse és a Serious Black énekeseként ismertük) a keverőasztal mögött állva ellenőrzött árgus fülekkel minden rezdülést. A törökkanizsai gitárművész, Nedeljković Nenad is régi haver, például hét éve ő kezeskedett, amikor a Monarchia felvételeit készítették, tehát ma sem okozott neki gondot a néha egészen hosszúra nyúló, igényes szólók kipengetése.

Ilyenkor szinte vidám, magasabb hangokat alkalmazott, kitűnően ellensúlyozva a többi hangszer mélyenszántó gondolatait. Jöttek persze örömteli szerzemények is, mint a Mindörökké, a Szelek hátán, majd a Harang értünk szól sorai már annyira magukkal ragadták az elsőrendű, mármint az első sorokban tolongó nézőket, hogy alkalmi kórussá képezték át magukat, sőt amikor eljött az Új sötét kor ideje, az önkéntes énekkar létszáma megduplázódott. Az Új birodalom megszületésekor (persze csak a lemezről van szó, a gárda sajnos még nem került hatalomra) nagy meglepetést keltett, hogy helyet kapott rajta egy Madonna-sláger feldolgozása. Végül annyira jónak bizonyult az ötlet, hogy a Frozen az élő műsorokba is beférkőzött, úgyhogy dallamai ezúttal is könnyedén beúsztak közénk, szinte bőrünk alá bújtak, ezáltal érdekes módon épp a Nevergreen járult hozzá, hogy örökzölddé váljon az amúgy is népszerű dalocska. Közben a háttérben a jubileumát ünneplő sereg neve tündökölt öles betűkkel, néha egészen megdöbbentő módon éppen zöld színben, ami ugyebár tiltólistán szerepel, mármint az elnevezést szó szerint értelmezve. Az egyszerű feliratot szerencsére gyakran felváltották az eddig megjelent albumok borítói.Találó időzítéssel, a koncert napján jelent meg a vadonatúj dalgyűjtemény sokatmondó Harag és remény fejléccel. A cédé előkelő helyet foglalt el az igen gazdagon megpakolt merch-pult közepén, s valóban jutányos áron, 3000 forintért vesztegették. Mégsem ez volt a legkapósabb, hanem az együttes logójával díszített, értelemszerűen fekete színű póló. Tetszik, nem tetszik, a hanghordozók kifelé mennek a divatból, a ruházkodás viszont szokásban marad még egy darabig.

Mi sem természetesebb, hogy most élőben is belefülelhettünk az új anyagba, előbb az előfutárként már tavaly megismert Miénk a föld rázott fel bennünket alaposan a földről, avagy a padlóról, bár eddig sem aludtunk, majd az Orko becenévnek örvendő, sokoldalú dobos kissé sejtelmes videóklipjével gazdagított Hideg fém csapott le ránk. Mindkét új szám hallatán csodálkozva állapítottuk meg: ahogy öregszenek a legények, annál keményebben és nyersebben játszanak, de mielőtt bárki megbotránkozna a tiszteletlen megállapításon, elárulom, hogy ezt nemrégiben maga Matláry mester jelentette ki igen büszkén egy interjú során. A 70 perces hullámzás végén kijárt egy szusszanásnyi szünet mindannyiunknak, ám az ünnepélyről nem maradhatott le a szokásos zárótétel, az ugyancsak három évtizedes múltra visszatekintő, a bemutatkozó album védjegye. Az Ámok első taktusára egyöntetű bólogatás gerjedt a metálfejek rengetegében, és nyilván senki sem először találkozott a hőskölteménnyel, de ezt egyszerűen nem lehet megunni. Ekkorra egyébként már úgy megtelt a helyiség, hogy egy sörrel teli poharat sem lehetett leejteni, legalábbis nem volt érdemes, úgyis elkapnák, mielőtt földet érne. Szóval mindenki elégedetten vonult megérdemelt pihenőjére, midőn a szorgos kezek betolták az utolsó felvonás kellékeit.

A külföldi fesztiválokra is bejáratos Dalriada tagjai a doromb kellemes duruzsolására osontak be, minek hatására mi is macskákhoz illő figyelemmel, ugrásra készen vártuk, hogy az öt dalnok belecsapjon a hangszerekbe, meg a középen betáncoló pacsirtájuk is megrezegtesse hangszálait. Alig néhány perc alatt újból felforrósodott a hangulat, a kezek magasba lendültek, a kemény mag circle pitet is rögtönzött, nem kis riadalmat keltve a szomszédok körében. Sorjáztak a lendületes, jól ismert refrének a két évtized terméséből, központi szerepben az Arany János remekeit népi hangszerelésben még jobban felértékelő Arany-albummal, így találkozhattunk Szondi két apródjával, de még A walesi bárdokkal is. Látványos megoldásként a kivetítőn a zenekar megnyerő, fiatalkori felvételei jelentek meg, alapot szolgáltatva az összehasonlításra, miszerint ma sem néznek ki másként. Pedig a banda immár a 20-as számot tüntette fel, bár ezzel szerényen lefelé kerekítették életkorukat, hiszen a bandagazda Ficzek András már bő negyedszázada gyűjtötte maga köré az ifjú tehetségeket, az egész csapat ékessége, Binder Laura meg már 2001-ben kivívta a központi szerepet ragyogó énekével és headbangelésre teremtett, ugyancsak csillogó aranyszőke hajzatával. Persze a díváknak nincs életkoruk, legyen ez érvényes az egész zenekarra is! A vége felé aztán a szülinapi parti búcsúestbe csapott át, Molnár Isti basszerost családias hangulatban szinte megsiratták, mivel 16 év hűség után intett búcsút társainak, éppen saját családjára hivatkozva. Ezután meg az ünnepeltek inkább az emelkedett hangulatra fektették a hangsúlyt, és kevésbé a megszólalás színvonalára, ráadásul szegény énekesnő torka is addigra megadta magát, így a gitáros-énekes főnök vállalta az amúgy fergeteges zárótétel dallamait, Laurának meg kapóra jött, hogy őrá már csak az eredeti stúdiófelvételen is zseniálisan károgó részletek maradtak. Az elragadó Ígéret album Hajdútáncáról van szó, minek hallatán teljessé vált a népünnepély a színpadon és előtte egyaránt.   A barátságos légkör megmaradt hosszan az éjszakában, a zenészek együtt beszélgettek és iszogattak a legkitartóbb látogatókkal a koncert befejezése után, már amikor a lelkes rajongók egyáltalán leengedték őket a dobogóról.

Mivel újabban nem számít ritkaságnak, hogy legendás rockzenekarok a fél évszázados fennállásukat kihirdetve virgonckodnak a hangszereikkel, méghozzá nem csak otthonukban, hanem bátran kilépve a nyilvánosság elé, ezért a kiadós zúzás végeztével abban a reményben búcsúztunk egymástól, hogy még sokszor összefuthatunk ehhez hasonló évfordulókon, legyen az akár az ünnepeltek ötvenedik szülinapja.

Képgaléria: