2024 szeptemberében nagy meglepetés várta a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulóit. Egy nem szokványos, modern, kortárs, hozzájuk közeli kiállítás az iskolájuk első emeleti folyosójának falain. Sokféle vélemény és találgatás elhangzott a kiállítással kapcsolatban, azután az egyik nagyszünetben a kiállításmegnyitón a zenetanárunk és az egyik végzős diáklány által előadott rövid kürt- és zongoraperformansz után mindenre fény derült. A kiállítás Farkas Írisznek, az iskola egyik végzős diákjának munkáit tartalmazza, és köztük van az iskola új kabalája is: a modern és kissé lázadó pacsirta, mert bár az iskolában szigorúan tilos haspólót viselni, kis pacsirta barátunk azonban vidáman feszít rövidke pólójában, immáron az iskola első emeleti folyosójának falán. Az alábbiakban Írisszel többek között arról beszélgettünk, hogy mégis hogyan került sor erre a kiállításra, mit jelent ez számára, mióta foglalkozik rajzolással, majd arra is kitértünk, hogy szerinte az iskola milyen lehetőséget nyújt a tehetséges diákok számára.

– Még első osztály kezdetén jött az ismeretlen ihletésem, hogy lerajzoljam az engem tanító tanárokat. Realisztikusan akartam ábrázolni az embereket, úgy megörökíteni, hogy hasonlítsanak önmagukra, de azért nem akartam portrékat, mert azok készítésében nem vagyok olyan jó, ezért jött az ötlet: a portrérajzolást kombináltam a japán csibi stílussal, ami ilyen gülüszemű, kis cuki ábrázolásmódot alkalmaz. Ebben az általam csak csibi-portrénak nevezett stílusban rajzoltam le a tanáraimat. Mind a tizenhetet. De ez a COVID utáni időszakban volt, ezért a legtöbb embert maszkban ábrázoltam, mert még nem ismertem a maszk nélküli arcukat. Minden tanárnak megmutattam a róla készült rajzot, és mindegyikükkel alá is írattam, ez a bizonyítékom, hogy látták, és hogy beleegyeztek a publikálásába. A tanárok örültek ennek. Azután megmutattam a rajztanáromnak, akinek szintén tetszett, és gondolkodtunk azon, hogy ez milyen menő, és lehetne csinálni egy kiállítást. Legelőször nem is kiállításban gondolkodtunk igazából, hanem arról, hogy a suli csak kirakná az Insta-oldalára, a nevemet is megemlítve. Azután ez valahogy elmaradt. A második évben már nem volt COVID, ezért lerajzoltam az összes tanárt maszk nélkül, szintén a már említett stílusban. Amikor befejeztem ezt a projektet, megint megmutattam a rajztanáromnak, aki azt mondta, hogy ezzel már tényleg kellene kezdeni valamit, mondjuk kitehetnénk a rajzokat a suliban. A végén ebből nem lett semmi. Azonban amikor tavaly az igazgató előállt azzal az ötlettel, hogy az iskolának kellene egy kabala, a rajztanár felkérte a legjobb rajzolókat az egész suliból a kabala megrajzolására, így mi páran együtt ötleteltünk, és amit én csináltam, az elnyerte a rajztanár és az igazgató tetszését is. Egy pacsirtát kellett rajzolni, mert az köthető Kosztolányihoz, ugye, és én egy ilyen madarat rajzoltam le a saját stílusomban, hogy rajzfilmfigurás és barátságos legyen. Ezután a rajztanár hozta fel a kiállítás ötletét, én meg örültem, mert hát erre vártam már két és fél éve. A kabalát is be kellett mutatni, felfedni. Végül az utolsó előtti héten felfestettük a falra, és csak nézett mindenki, hogy ez most micsoda. A negyedik évet azzal kezdtük, hogy a rajztanár komolyan vette a kiállításom megvalósítását. A tanárokat ábrázoló rajzok hagyományos rajzolással készültek, a többit digitális módszerrel csináltam, egy ideje már inkább úgy rajzolok. A kiállítás magába foglalta a falra festett kabalát – amely mindig ott van, nem csak a kiállítás idején –, valamint annak mind a további négy típusát, ugyanis a gimiben lévő szakoknak megfelelően rajzoltam sportos pacsirtát, médiás, angolos és németes pacsirtát is. Valamint ott voltak a tanáraimról készült rajzaim és még néhány fajta pacsirta, például elsős kosztis pacsirta, ballagós kosztis pacsirta, Valentin-napi kosztis pacsirta… Ezenkívül még egy pár olyan alkotásomat is kiállítottuk, amiknek semmi köze az iskolához, de én készítettem. Az én látásmódom, az én belső világom egy részét ábrázolják ezek a rajzok. Olyanokat választottam, amelyek felvállalhatók voltak ezek közül. (Nevet) Az ihletésem az ilyen rajzaimra onnan jött, hogy nagyon sok rajzfilmet nézek. Szeretem átélni azt az érzést, hogy még mindig gyerek vagyok. Nem szeretnék felnőni, pedig muszáj lesz. Ezért ragaszkodom a rajzfilmekhez. Beléjük kapaszkodom, viszont amikor a saját stílusomban rajzolom le a rajzfilmkaraktereket, ugye, részben átalakítva, ez is talán átsegít engem ezen, és tudatja velem, hogy egyszer el kell engedni őket. Az olyan karaktereket szoktam lerajzolni, amelyek megfognak, és a saját koncepcióm szerint alakítom át őket. A gyerekeknek szóló rajzfilmek karaktereit dolgozom át ezekben a rajzokban úgy, hogy kicsit felnőttesebb témákat közelítek meg. Nem 18+-os témákra kell gondolni. A fő témái ezeknek a rajzoknak a szerelem és a család, egy kis gyereki játékossággal és fantáziával meghintve. Az a mániám, hogy szeretek random karaktereket gyártani. Mindig is szenvedélyem volt a rajzolás, már kiskorom óta, először csak pónikat rajzoltam. (Nevet) Rengeteget. Saját magamnak játékot készítettem úgy, hogy papírból vágtam ki a pónikat, és azokkal játszottam. Nagyon jó volt. Azután egyre többet akartam rajzolni, az interneten nagyon menő rajzokat láttam, és szerettem volna én is hasonlókat csinálni. Rengeteg tutorial videót néztem, és azokból tanultam, főleg az emberi arcok érdekeltek, és az emberek ábrázolása. Azt jól meg akartam tanulni. A karakterrajzolásra szakosodtam, ha lehet így mondani. Volt olyan, hogy 560 karaktert lerajzoltam egy adott időben – hallottuk Írisztől.

Beszélgetőpartnerünk emellett magáról a megnyitóról is szót ejtett.

– A kiállítás megnyitója, amin sok diák is ott volt az iskolából, nagyon furcsa élmény volt a számomra. Mindenki körbeállt, és olyan érzés volt, mintha születésnapom lett volna és mindenki azt ünnepelte, és csak ámultam, hogy most hirtelen mindenki észrevesz, amikor egyébként csak egy kis szellemként bolyongok az iskolában… Nem barátkozom sok emberrel. Szerintem jó kezdeményezés egy kiállítás, főleg azoknak, akik nem félénkek. Bár én félénk vagyok, mégis belementem. Örülök, hogy belevágtam, mert büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy mások is láthatják a munkámat, ugyanakkor olyan érzés ez, mint ahogy az egyik irodalomtanárnő mondta: mintha meztelenül kiállnék a világba, és nincs már semmi takargatnivalóm, mert az emberek a műveimen a legmélyebb, legszemélyesebb világomat láthatják. És vagy értékelik vagy nem, ilyenkor még jobban fájna a kritika is… – mondta.

Írisz elmondta azt is, hogy szeretne bejutni egy pécsi művészeti egyetemre, ez a legújabb terve, és reménykedik a sikeres felvételiben, ugyanakkor az eddig hallottak alapján borzasztóan nehéznek találja a bejutást. Egy saját, kézzel rajzolt porfóliót is be kell adnia minden felvételiző diáknak, valamint egy komoly elméleti felvételi teszt is vár rájuk, amitől Írisz különösen tart, ugyanis ilyen jellegű művészetelméletet a Kosztiban nem tanulhatott. Ami a tanárokat illeti, nagyon elégedett az iskolával, azt mondta, hogy idáig semmilyen negatív tapasztalat nem érte a tanárok részéről, és hogy mindannyian maximálisan támogatják abban, hogy kibontakoztathassa a tehetségét.

A fent elolvasottak alapján minden olvasó maga formálhat véleményt arról, hogy a szabadkai Kosztolányi gimi milyen lehetőségeket biztosít azon fiatal művészek számára, akiknek talán csak egy kisebb löket kell ahhoz, hogy szárnyra kapjanak.

Képgaléria: