„A kutatás az, amikor mindenki tudja, mit keresel, de te még nem tudod, mit fogsz találni.” – Niels Bohr

Van egy olyan tévhit, hogy állatokkkal dolgozni szuper, mert az ember egész nap cuki kis teremtéseket dögönyözhet. Hát ez egy hatalmas butaság. Például egy Chihuahua nem igazán cuki, vagy mondjuk simogatható. Másrészt meg állatokkal dolgozni annyit jelent, hogy gyógyítani őket, segíteni nekik, levezetni egy szülést, ellátni egy sebet stb. Okoz pár álmatlan éjszakát ez a szakma. De hát hogy ne segítenék? Az állatok kiszolgáltatott helyzetben vannak, mondhatni alánk vannak rendelve, tőlünk függenek. Még azok a rénszarvasok is, amelyeket az állatkertben sem láttunk. Viszont be kell látnunk, hogy mi ártunk nekik, így talán a mi kötelességünk lenne az is, hogy erre használjuk azt a hüvelykujjat, amivel megáldott minket az evolúció. Nem csak úgy magától tűnik el egy erdő, és vele együtt számtalan állat otthona. Ennyivel tartozunk, nem?

Valahol itt kezdődött a gond. Nem gondoltam volna, hogy egy elméleti kutatásban ilyen negatív élményben lesz részem. Tudtam, hogy a kutatásom nem abból fog állni, hogy kiskutyákkal rohangálok a mezőn és közben bégetek a birkákkal. De ahhoz, hogy előrukkoljak egy jó ötlettel és megoldással, először is látnom kell a problémát. A XXI. század nagyban megkönnyítette a probléma feltárását. Mintha nem lett volna elég, hogy én bepötyögöm a keresőbe a kulcsszavakat, a többi, általam gyakran látogatott interenetes platform is úgy döntött, hogy besegít. A közösségi média algoritmusa gondoskodott arról, hogy megoldandó problémák színskálája kerüljön a szemem elé és bevésse magát az emlékezetembe. Én viszont egy percig sem gondoltam volna, hogy egy ilyen kutatás nem a testet, hanem a lelket gyötri igazán.

Azt hittem, hogy majd előszedem a nyelvtudásom, olvasgatom a cikkeket, jogszabályokat világszerte, és belemerülök a tudományos munkákba, stb. Még ha mondták volna, akkor sem hittem volna el, hogy majd olyan videók kötik le a figyelmem, ahol jóakarók lopják a mozgásban lévő kamionról az amúgy is potyogó, egymásra felhalmozott kutyákat, akik közül nem egy érkezik már holtan a vágóhídra, vagy a kutyapiacra. Igen, bizonyos régiókban létezik olyan, hogy kutyapiac, és elég népszerűnek is nevezhető. S ha ez a homályos megfogalmazás nem elég érthető, nem kell a sorok között olvasni. Egyszerűen arról van szó, hogy néhol a kutya nem éppen háziállat, hanem ebéd.

Természetesen nem ítélhetem el a másik kultúrát, viszont van valami olyan, amit úgy hívnak, hogy méltóság. Lőjjék fejbe azt a disznót mielőtt megkezdődik a kínzás, vágják le a csirke fejét mielőtt leforrázzák. Haljunk már meg kivétel nélkül méltóságosan. És ez csak az első köre az általam kreált pokolnak.

Itt éreztem először, hogy valami bűzlik. Mert én nem ezt akarom. Nem szenvedő állatokat akarok látni, és könnyáztatta szemekkel állni neki a leadandó szakdolgozatoknak. Viszont tisztában kell lennem a helyzettel. Milyen jogász lennék, ha előtte nem bizonyosodnék meg arról, hogy milyen a tényállás?

Én valójában csak segíteni akartam. Elképzelésem sem volt arról, hogy majd a mesterséges intelligencia által generált videókkal lesz tele az Instagramom, mindenütt szenvedő állatok köszönnek majd rám, lesz egy halom jegyzetem színes papírlapokon, és a telefonom is tele lesz elolvasandó könyvek címével, gondolatfoszlányokkal. Adtam egy jó kis mattot magamnak, és hát azokból már nem igazán lehet kihátrálni.

„Nem kell mindent tudnod. Csak azt kell tudnod, hol találsz választ.” – Akio Morita

Teltek az órák, és a hatvan percek anélkül váltak hetekké, hogy az akár feltűnt volna. Elmúlt az idő, és még csak fogalmam sincs, hogy hova, vagy éppen mire. Erre csak annyit tudok mondani, hogy felnőttnek lenni nem a legideálisabb dolog. És ez lenne az a nagybetűs élet, amiről annyit papoltak. A felnőttkor olyan, mint a fényesre polírozott 1999-es Punto. Attól, hogy fénylik, még egy 99-es olasz kocsi. Reálisabb is az a megfogalmazás, miszerint a nagybetűs élet akkor kezdődik, amikor az ember már nem látja a kis betűket. Szóval nálam valahol 2016-ban. Juhú!

Amikor gyerekek voltunk, azt mondták, hogy a felnőtteknek nincs az az úgynevezett iskolában kapott, otthon megírandó házija, ami akkoriban a legnagyobb gondot jelentette. És igaz, nincs is matek házim, már nem maradok le emiatt az Ezüst vadló újabb epizódjáról. De arról persze nem beszéltek, hogy majd számlákat kell fizetnem, és habár deriválni nem szoktam gyakran, de a fizetésemmel azért matematikázok eleget. Pláne amikor elfogy. Na, akkor repülnek a gyökök meg a köbök. De nem én csináltam ezt az országot ilyenre. És akkor még főznöm is kell. Valójában nem a főzéssel van a baj, hanem azzal, hogy napról napra ki kell találni, hogy mi legyen holnap az ebéd, és amikor az megvan, akkor még el is kell mosogatni. Ezt így bezzeg kerek perec nem mondták. Pedig ez megmagyarázná, hogy miért játszanak olyat az emberek, hogy „én most kutyának identifikálom magam.”¹

Őszintén megvallva, szívesen elfogadnám a kutyáim féle kutyaéletet. Mert ez a két munkanélküli ingyenélő olyat tud néha sóhajtani, mintha a vállukat nyomná a világ minden terhe, és két üvöltő gyerekkel kéne végigcsinálniuk a mindennapokat. De lehet, hogy nem is egyszerű az én kutyámnak lenni, főleg akkor, amikor öt percenkként nekiállok dögönyözni őket, meg még annál is gyakrabban lövök róluk egy fotót, mert olyan cukin alszanak összebújva, hogy abból kell egy húszmillió negyvenkettedik kép is. A kocsiban való éneklésről meg inkább ne is beszéljünk, mert ezek már mindent hallottak. Ponoć je, Männer sind Schweine, American Idiot... lalala...

Ráadásul az egyetemen is adtak fel házikat. Ennyi pénz, és még házi is van... De csupán olyan apróságokról beszélünk, hogy össze kellett ütni két szakdolgozatot. Írni mindig is szerettem, amint az látszik is, viszont ez a fajta írás sosem volt az én világom. És akkor ott van az olvasás, minden percre jut vagy ötven oldal. Meg találj ki valami újat, de azért legyen majd literatúra is, ami alátámasztja azt, amit épp kiötlöttél. Imádom.

„Aki k*rvának mén az ne panaszkodjon mikó b*sszák!” – Rokon Ilonka evangéliuma

Széllel szembe pisálni olyan, mint amikor kész tények elé állítod a professzorod, és egy olyan témáról írsz, – úgy, hogy bármiről írhatsz – amivel senki sem ért egyet (a katedrán, vagy éppen emígy), de te a lehető legkomolyabban támogatod és mellette állsz, az egészben pedig az a legrosszabb, hogy még olyan érveket is fel tudsz hozni, amik a javadra szólnak. Hülyének születni kell. Aki meg nem tudta, az Ildikó germán eredetű név, jelentése pedig harcos. Szóval mit csináljak? Gyúrjak házi tésztát gondolomformán² recept alapján?

A számat húzva hallgattam végig a potenciális témákat, amikor a professzor hangosan gondolkodott arról, hogy miről is írhatnék abban a kötelező munkában. Nyelveket beszélni aranyat ér, de legalább egyen megtanulni befogni a pofám az már szinte művészetnek számít. Azt hittem, hogy elsajátítottam a kussolás technikáját, de az arcomra kiülő vélemény mindennél hangosabban kiáltott. Egyrészt nem akartam megint abba a hibába esni, hogy ellenkező véleményen vagyok a mentorommal, másrészt meg olyanra sem akartam pazarolni az időm, ami egyáltalán nem érdekel. Mi a fenének foglalkoznék a falopás bűncselekményével? Hányakat érdekelne az amúgy is? És ezt nagybetűkkel írta az arcomon is, egy szót sem kellett szólni.

Megállapodtunk, hogy valamilyen öngyilkosos téma lesz, mintha csak a polgárpukkasztás lett volna a cél. Aztán meg mindenki fogta magát, és folytatta a maga feladatainak az elvégzését. Majd halljuk egymást. Valaki a Képes Ifjúságot olvasta, én meg Émile Durkheimot. Kinek a pap, kinek a papné.

„Budapest az a hely, ahol a múlt minden darabja él, csak egy kicsit másképpen.” – Szerb Antal

Pest őszi hajnalaiban van valami, amiért nem tudtam elszakadni teljesen a várostól. Lehet megoldotta volna a problémám, ha nem kakas módjára kelek napfelkeltekor, hanem egy picit tovább húzom a lóbőrt. Így viszont vissza-vissza jártam, mint egy rossz drogos. Miért nem mentem inkább a Hufnágel Pistihez? Avagy bárhova máshova.

Viszont az a nagy szitu, hogy közben kiborult a bili. A környező országok sokkal olcsóbbak lettek. Már nem Magyarba jártunk bevásárolni, hanem inkább innen (RS) vittem oda (HU) a dolgokat. Vagy átugrottam Szlovákiába vagy éppen Ausztriába Lidl-be, mert még így is jobban megérte. Meg amúgy is, a magyaroknál nincs jogurt. Jó, joghurt van, de az nem az a balkáni jogurt. Anélkül meg hogy egyem a burekot? Ja, az sincs. Na, na! Azt az izét az Aldiban ne nevezzük bureknak. Olyan, hogy barackos mini burek nem létezik. Ez afféle balkáni tízparancsolat.

Eljutottunk oda, hogy ellehetetlenítették a fiataloknak a jövőtervezést. A fizuk nem sokat nőttek, az árak viszont annál inkább. De ugye, nálunk nem ismeretlen szó az infláció. Én már nem vagyok biztos abban, hogy tudok majd egy házat építeni, vagy legalább egy lyukat venni, amit a sajátomnak nevezhetek.

S az ingázás volt az én afféle menekvési kísérletem. De valójában körbe-körbe úsztam, mint aranyhal a gömb formájú akváriumban.