Szokás azt mondani, hogy a fiataloké a jövő, ám ebben mintha valami lenézés is lenne, mintha azt üzenné, hogy ti, fiatalok még ráértek, most még legyetek nyugodtak, gyűjtsetek tapasztalatot, és ha majd eljön a ti időtök, ugye az a bizonyos jövő, akkor megvethetitek a lábatokat, és büszkén mondhatjátok, hogy célba értetek, és ott vagytok, ahol lennetek kell. Ez a nézőpont nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy valójában az a jövő, amit most ígérnek, az valójában most alakul ki, most formálódik, most dől el, hogy mely irányba fejlődik, és hogy milyen célok elérése irányába tendál – vagyis, ha a jövőt akarjuk magunknak, akarják maguknak a fiatalok, akkor a jelenben kell azt megalapozni. Hogy milyen lesz a jövő azt ma határozzuk meg, és ebben nagy szerep hárul a fiatalokra, akiknek abban a bizonyos jövőben kell célba érniük. A jelen tehát nemcsak azoké, akik már célba értek, hanem azoké is, akik a jövőben fognak célt érni, nekik is vannak álmaik, terveik, tudnak, látnak, és akarnak. És azt látjuk, hogy mernek is tenni azért, hogy egyszer majd el is érjék. Az idősebb korosztály tagjai hajlamosak lekezelően viszonyulni a fiatalokhoz, mondván, hogy sokat kell még tanulniuk, tapasztalniuk, látniuk a világból, hogy képet tudjanak formálni a körülöttük lévő dolgokról – azt azonban elfelejtik, hogy egy mai tizen- és huszonéves a világhálónak és a különféle kütyüknek köszönhetően több információhoz jut egyetlen nap alatt, mint a nagyszüleink mondjuk ötven évvel ezelőtt egy egész év alatt. A világ kéznyújtásnyira van tőlük, mindent látnak és hallanak, mindenről tudnak, és mindenről van és lehet véleményük, és szerencsére tudják is, hogy mit akarnak. Nincsenek bonyolult, vagy különleges vágyaik, csak egy jobb világban szeretnének élni, egy jobb világban annál, amiben a nagyszüleik, egy jobb világban annál, amiben a szüleik éltek, és egy jobb világban annál, amibe beleszülettek, és amiben eddig éltek. A képlet nem túl bonyolult, adva van a fiatalság és a jobb élet reménye, az egyenlőségjelet követően pedig ott kell lennie ténylegesen a jobb életnek. A jobb élet nem egy kézzelfogható fogalom, nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy milyen, hogy hol kezdődik és hol ér véget, és hogy minek kell teljesülnie ahhoz, hogy megálljunk és azt mondhassuk, hogy ez már az, ez már a jó élet. Nem, nem tudjuk meghatározni, de ha ott leszünk, akkor érezni fogjuk. Persze akkor sem állhatunk le, de talán az iramon csökkenthetünk. Addig azonban teljes erővel előre, nincs megállás, a jelen a tietek, legyetek hangosak, csörömpöljetek, kiabáljatok, mondjátok ki a véleményeteket, akkor is ha másoknak nem tetszik – és amit az utóbbi hónapokban megtanultunk, az az hogy a csendnek is van ereje, a csend is tud nagyon hangos lenni, és tud nagyon erősen szólni, ha az a csend szívből jön és annyi mindennel telített, hogy a levegő elillan a közeléből.

Más… Még a tavalyi év végén megjelent egy írásunk Lana Bastašić Tejfogak című kötetéről, ami azután felkerült a weboldalunkra, és szerettük volna a Facebookon is megosztani, ám a rendszer ezt nem engedte, mondván… idézem: A bejegyzés esetleg félrevezető hivatkozásokat vagy tartalmakat használ abból a célból, hogy az embereket rávegye egy webhely felkeresésére, illetve hogy a webhelyen maradjanak – nos valóban rá szerettük volna venni a követőinket, hogy kattintsanak az oldalunkra, és olvassák el az említett cikket, és ha már ott vannak, mást is nézzenek meg, de mindig ezt tesszük, és minden internetes médium ezt teszi. De hogy most mi volt a baj?

Képgaléria: