Grave Digger: Bone Collector – A sírásók visszatérnek a gyökerekhez

A heavy metál világában kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy négy és fél évtizeden keresztül kitartott saját stílusa mellett, miközben az idő vasfoga alig-alig hagyott nyomot rajta. A német Grave Digger pontosan ilyen banda. Az 1980-as évek eleji indulásuk óta mindig is a klasszikus heavy metál zászlóvivői voltak. Az idők során persze akadtak kisebb-nagyobb kanyarok, néhány bátor (és kevésbé sikeres) kísérlet a hangzásuk tágítására, de a lényeg mindig ugyanaz maradt: erőteljes riffek, himnikus refrének és Chris Boltendahl semmi mással össze nem téveszthető rekedtes éneke.

2025 elején a Grave Digger egy új albummal tért vissza, amely a Bone Collector címet viseli, és a rajongók szerint az egyik legerősebb munkájuk az utóbbi két évtizedben. Az album egyfajta visszatekintés a banda gyökereihez, és egyben bizonyítéka annak, hogy a sírásók még mindig képesek megmozgatni a közönséget. Nézzük meg közelebbről, mit is kínál a Bone Collector!

Az elmúlt években a Grave Digger felállása változott. 2023-ban távozott Axel Ritt gitáros, akinek helyét Tobias Kersting vette át. Kersting neve ismerős lehet az Orden Ogan rajongóinak, de a frontember, Chris Boltendahl egy másik projektjében, a Steelhammerben is együtt zenéltek. Az új gitáros érkezése érezhetően friss energiát hozott a zenekarba, és ez a Bone Collector dalain is megmutatkozik: a riffek nyersebbek, keményebbek és erőteljesebbek lettek, mintha a csapat szándékosan visszatért volna az 1980-as évek végi, 1990-es évek eleji stílusához. Olyan dalok kerültek fel a lemezre, amelyek visszarepítenek az időben.

A Bone Collector 11 dalt tartalmaz, és már a nyitó, címadó szerzemény egyértelműen jelzi, hogy mire számíthatunk: gyors tempójú, dübörgő gitártémákra, fejrázásra késztető ritmusokra és fogós refrénekre. A The Rich, the Poor, the Dying és a Kingdom of Skulls szintén a tradicionális heavy metált idézi, míg a The Devil’s Serenade dallamosabb refrénjével egy kicsit megidézi a Grave Digger epikusabb korszakát.

A Killing Is My Pleasure az album egyik csúcspontja, igazi koncertre született headbanger-dal, amely biztosan állandó szereplője lesz a zenekar szettlistájának a következő turnén. A Mirror of Hate és a Riders of Doom a középtempós, súlyosabb számokat erősíti, míg az album záródala, a Whispers of the Damned sötétebb, komorabb tónusokat hoz a lemez végére.

A Bone Collector különlegessége, hogy nem próbál modernizálni vagy újítani, ehelyett tudatosan visszatér a Grave Digger klasszikus korszakához. Az album hangzása is ennek megfelelően letisztult, nyers és erőteljes, a felesleges cicomáktól mentes. Egyetlen ponton lehetne kritizálni a lemezt, és ez nem is zenei, hanem vizuális kérdés: az album borítója ugyanis mesterséges intelligencia segítségével készült, ami sok rajongónak nem igazán nyerte el a tetszését. A Grave Digger zenéje mindig is az emberi energia, a szenvedély és a kézzel fogható, „kézműves” metál képviselője volt, és ebbe a világba talán nem illik bele egy AI-generálta dizájn.

A Bone Collector egyértelműen az utóbbi évtizedek egyik legjobb Grave Digger albuma. Nem hoz radikális újdonságokat, de nem is kell neki. A zenekar pontosan azt nyújtja, amit a rajongók szeretnek benne: kemény, dallamos, lendületes heavy metál, ami egyszerre idézi a múltat és bizonyítja, hogy Chris Boltendahl és csapata még mindig ott van a műfaj élvonalában.

Ha szereted a Grave Digger zenéjét, ezt az albumot biztosan élvezni fogod. Ha pedig még nem ismered a bandát, a Bone Collector remek belépő lehet a klasszikus, német heavy metál világába. Amolyan igazi old school metál élmény. Hallgatása közben akaratlanul is késztetést érez a hallgató, hogy felvegyen egy bőrdzsekit, farmert rántson magára és élje az 1980-as, 1990-es évek klasszikus heavy metálját.