A VÁLASZTÁSOKRÓL…

…csak annyit tudok mondani, hogy nekem igazából ott sem lett volna a helyem, hiszen csak úgy valakit nem engednek be ilyen helyekre. Nekem viszont sikerült.

AZ EMLÉKEK PÉNZBE KERÜLNEK

Aki más állít, az hazudik. Mibe kerül végigsétálni a várban? Elvileg semmibe, de valójában ki kell fizetni a busz-, metró-, villamos- és trolijegyet vagy a várakozási időt. Én is a tesómat hívtam, hogy leellenőrizzem, hogy ezt jól fogtam-e fel. Budapesten a parkolást várakozási időnek hívják. Miféle várakozási idő? Én senkire sem várok.

Az igazság az, hogy mindennek ára van. Valamiért többet, valamiért kevesebbet fizetünk.

Aztán nekem is elegem lett. A munkából, a négy falból, a kutatásból, a statisztikából (abból a hülye szomszédból, aki azt hitte, hogy én írom Szerbia hivatalos statisztikai adatait, amikor mondtam, hogy nyakig ülök a statisztikai adatokban). Mondhatni elegem lett mindenből. Már az sem érdekelt, hogy rétegekben áll a por a polcon, amit alig két perce töröltem olyan tisztára, hogy enni lehessen róla. Nem érdekelt a zsír sem, ami szintén rétegekben állt és szinte mindent befedett a konyhában hála az előző lakóknak, és hiába estem neki számtalanszor különféle tiszítószerekkel, a legnagyobb mérgekkel, spaklival, hisz legvégül valahogy mindig ugyanúgy nézett ki, mintha semmit sem csináltam volna az elmúlt néhány órában, napban, sőt, hetekben.

Eldöntöttem, hogy ideje élni. A lakás és a számlák kifizetve. A többi meg majd lesz valahogy. Nem akartam csak dolgozni, meg a két lakcímem között ingázni. Eldöntöttem, hogy megtöröm a rutint. De akármi jutott eszembe, minden pénzt igényelt. Volt, ami többet, volt, ami kevesebbet. A mai világban olyan nincs, hogy ingyen. Aki pedig azt hiszi, hogy valami ingyen hullott az ölébe, az jól gondolkodjon el azon, hogy valóban így van-e, vagy majd máshogyan fizeti meg a dolgok kétszeresét.

IDŐKÖZBEN ÚJ HOBBIT SZEREZTEM

Az alapképzés miatt sok olyan dologról mondtam le, amit szeretek. Otthagytam a kórust, és már csak a tus alatt énekelgettem az egyik Ave Mariát. Rajzolásra meg festésre sem jutott időm. Csupán odáig jutottam, hogy megvettem a festéket meg a papírt, a szememben pedig folyton olyan képek villantak be, amikről azt ígértem, hogy egy nap majd megfestek. Hosszú volt az a lista, amire felkerült az a sok minden, amiről az évek folyamán lemondtam, amikről le kellett mondanom, mert nekem máshogy nem ment. Kompromisszumot kellett kötni. A mesterképzés folyamán viszont úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy teret adjak egy új hobbinak. Ez volt nálam az idegeskedés. Az idegeskedés lett az új hobbim, a mesterképzés, beleértve a tanulást, a kutatást és a szakdolgozat írása meg csak olaj volt a tűzre. Meg egy kis alkohol. De mindenkinek csak ajánlani tudom. Így legalább sosem unalmas. Mozgásban tartja az embert.

A KUTYATARTÁSNAK MEGVANNAK AZ ELŐNYEI

Az egyik ilyen lenne a sétálás. Volt egy olyan időszak, amikor valószínűleg napokig ki sem tettem volna a lábam a házból, ha nem lettek volna kutyáim. Így viszont kénytelen voltam akkor is lemenni sétálni, amikor épeszű ember még csak az ablak közelébe sem akar kerülni.

A folyosóra lépve közölte velem a szomszédom a nyilvánvaló tényeket. Esik kint az eső. Legalábbis szerinte. Az én véleményem inkább az, hogy kint szakadt, mintha dézsából öntenék, de akkor emlékeztettem magam és a szomszédot is arra, hogy nem vagyok cukorból. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a kutyák már szívesen használták volna a zöld területnek nevezett vécét.

Csak egy rövid körre indultunk, ugyanis még a kiskutyám is elgondolkodott azon, hogy kell-e neki ilyen időben üríteni. Én mint egy ázott kutya, két ázott kutyával, úgy fordultam vissza, amint megvolt a pisilés, hogy szikrákat dobott a sarkam. A bejáratnál összefutottam az egyik szomszéddal. El sem tudtam volna dönteni, hogy melyikünk a nagyobb hülye. Én, aki ilyenkor megyek sétálni, habár muszáj, vagy ő, aki ilyenkor jön le cigizni, amit aztán nem is igazán muszáj. Csak hívja az embert a kötelesség. Persze, ezt nem mondtam ki. A Hellónkat elnyomta a zuhogó eső hangja, végül pedig ő szólalt meg előbb hangosabban. Akkor kell menni sétálni, amikor jól esik. Értettem a viccet. És milyen igaza volt. Megéri néha elmenni sétálni az esőben. Legalább egyszer az életben sz*rrá kell ázni, amikor kint úgy szakad, hogy az eső lemossa az ember lelkéről a bűnöket. Nagy áttörés úgy tocsogni végig az utcán a pocsolyákba lépve, hogy az embert semmi sem érdekli.

TAVASZ VAN, DE ÉN MAGYARORSZÁGON ÉLEK

Hazudni nem szép, de ajánlott. A hazugsághoz két ember kell. Aki mondja, meg aki elhiszi. Én pedig egy jó nagyot hazudtam magamnak, és el is hittem azt, amivel magamat próbáltam vigasztalni. Szóval saját magamnak tartozom egy bocsánatkéréssel. Egy kurva naggyal. Azt hittem, hogy ez itt így jó lesz. Hogy majd megismerek új embereket, akiket a barátaimnak nevezhetnék, és akikre majd számíthatok. De mekkorát tévedtem. És ez egy rohad drága hiba volt.

Mint kiderült, az emberek itt nem toleránsak. Csak jólneveltek, vagy éppen megjátszák magukat. Alkalomadtán hasznot akarnak húzni belőled, és ezért tanúsítanak némi érdeklődést vagy mutatnak törődést. Így válik az ember eszközzé egy egyéni cél megvalósításában. Szabály szabály hátán, és valójában nem téged akarnak, hanem azt az embert, akit ők a fejükben megalkottak és összekötöttek a testeddel meg hangoddal. Végül pedig megölik azt, ami vagy. Minden lehetsz, csak saját magad nem. Mert az épp nem felel meg nekik.

De szerencsére én Pesten tanultam egy kicsit az életet. S az itteni tömegközlekedés megtanít az életre. Buszra, metróra vagy villamosra nem futunk. Úgyis jön egy másik, méghozzá gyorsan, és lehet, hogy valami sokkal jobbat rejteget. És ez az életben is így van. Van, amit el kell engedni, mert jön a másik, ami lehet jobb lesz, és kellemesebb utazást ígér. Nem megváltoztat, hanem pont azért bírja a fejedet, mert olyan vagy, amilyen.

KÖZBEN ÍRTAM A MUNKÁM

A dolgozat valahogy sehogy sem akarta megírni magát. Voltak részek, amik szinte önmagukat írták. Pár héttel később egy telefonbeszélgetés és néhány üzenetváltás után, egy újabb olvasásnál éppen ez a rész került törlésre. Könnyű volt megírni, de akkor is figyelembe kell venni, hogy szívem, lelkem beletettem, meg azt is valahogy meg kellett fogalmazni, és persze a fölösleges fejezetek megírása helyett mehettem volna bulizni, sétálni, színházba vagy akár moziba. Akár rúdtáncra is járhattam volna. Ehelyett viszont nyakig ültem a statisztikában, és nagyjából hatszáz oldalnyi adat között kerestem azt, amire nekem volt szükségem. És hol van még a többi könyv, amit ugyancsak el kellett olvasnom? A professzoraim által megjelentetett munkákról meg ne is beszéljünk. Abból feltétlenül idézni kellett. A seggnyalásnak is megvan a maga kifinomult módja, nemde?

AZ ARAB ISMERŐS

Bábel tornya, Magyarország fővárosa. Budapest egy olyan hely, ahol az ember nem túl gyakran hallja a magyar nyelvet annak ellenére, hogy azt tartják a hivatalos nyelvnek. Arabok, olaszok, franciák… mindenből van, és mindent lehet hallani. Van, amit még beazonosítani sem tudok. A Starbucksos csajszi még csak nem is tud magyarul. Amikor útbaigazítást kérek, valójában azt sem tudom, hogy magyarul vagy angolul tegyem fel a kérdést az illetőnek.

Külföldi ismerősöket szerezni több okból is ajánlott. Egy, lesz hova menned külföldre és nem kell hotelt fizetni, és valószínűleg még idegenvezetőd is lesz, aki ismeri a helyet, a szokásokat és a nyelvet is beszéli. Kettő, ingyen nyelvóra. Vagy az angolt fogod gyakorolni vagy az általad tanult nyelvet, vagy éppen majd elkezdesz tanulni egy huszonhatodikat, meg közben elfelejtesz angolul, mert rád ragadnak azok a hibák, amiket mástól hallasz. De, amiért igazán ajánlani tudom a külföldieket, az egyben előny, de hátrány is. Ez pedig az lenne, hogy megvan az esélye annak, hogy soha többet az életben nem látjátok egymást. Ha hülyét csinálsz magadból, akkor ez tök hasznos tud lenni. Mekkora esélyt látsz arra, hogy holnap összefutsz azzal a venezuelai csajjal, aki Pesten tetovált?

Másrészt vegyük azt is figyelembe, hogy az ember rengeteget tanulhat más kultúrákról, kipróbálthat egy halom kaját, ami az én válogatós esetemben talán nem éppen a legjobb dolog. Amit igazán esélyesnek láttam, az az volt, hogy kinyíratom magam. Lelki és testi (tusolás) felkészülés nélkül egy iszlám vallású ember polcáról sem kapjuk le a Koránt.

Szereztem egy arab ismerőst. Mondhatnám, hogy részben rosszul érzem magam amiatt, amiért a mái napig sem tanultam meg a nevét, másrészt meg ő sem tudja az én nevemet. Teljes a harmónia. Amúgy napi szinten beszélünk, szoktunk találkozni is, azt is tudom, hogy mikor van a szülinapja, és természetesen százszor be is mutatkoztunk egymásnak. Az ő esetében nem igazán tudom, hogy mi a gond, és mi gátolja meg abban, hogy megjegyezzen egy az ember nyelvén ilyen könnyedén legördülő nevet mint az Ildiko Patarica. Én tudom, hogy esetemben hol a gond. Ő bemutatkozott, én elismételtettem vele, utána meg közöltem is vele, hogy ez nekem nem fog menni. Szerencsére a Balkánon van egy univerzális megszólítás. Csak odavágsz az embernek egyet finoman, meg leszólítod azzal, hogy „e”. Eddig kivétel nélkül mindig bevált.

Az igazság az, hogy én tényleg csak kíváncsi voltam. Tanultam én a vallásról, néztem dokumentumfilmeket meg olvastam könyveket. Hallottam ilyen, olyan történeteket, ahogyan mindenki más. De az nem az. Én mindent első kézből akarok tudni, és ehhez megtaláltam a megfelelő személyt. Ha azok után sem haragudott meg rám, hogy az első kérdéseim között szerepelt az, hogy tud-e bombát csinálni, szerintem az sem lesz majd szálka a szemében, hogy nem tudom a nevét, és hogy van még egy kismillió kérdésem. Azt kell, mondjam, egészen jól állja a sarat. De azért én sem vagyok semmi. Már arabul is tudom közölni az emberekkel, hogy cuki vagyok, meg hogy szeretném, ha elmennének egy melegebb éghajlatra.

(Folytatjuk)