2. Fejezet: Az élő koncertek, a színpad és a zenei közösségek mint biztonságos közegek

A Roadburn nem teljes a kísérőprogramjai nélkül. Számomra az egyik fontosabb ilyen (amúgy nem hivatalos) esemény a De Bierbrigadier sörboltban zajlik, ahol a második napon kézműves sörkóstoló zajlik. Ott vagyok időben, hogy legyen időm az állandóan változó, egyedi kínálatból válogatnom. Hamarosan érkeznek a sörimádók a világ minden tájáról, ki-ki a saját üvegezett termésével. Bár akad sok finomság, mint 3 Fonteinen Hommage (season 18|19) Blend No. 106, De Feniks Cross Continent Road Trip Sour Grape Ale, Timmermans Faro és Grains of Wrath Dystopia, viszont számomra a fődíjat a Barleywood Orchard Wassail 2021 almabora vitte el. Kellemesen fanyar, édeskés és bomló virágok aromáját idéző ízvilága megalapozza a délután többi részét, amelyet majd a Pupil Slicer basszusgitárosa, Luke Fabian társaságában kezdek.

Bemutatnád magad a szerbiai közönségnek?

– Én csatlakoztam legutoljára a Pupil Slicer triójához. Szeretem a banda jobb kezének hinni magam, mivel logisztikai, gyakorlati és erkölcsi támogatás forrása vagyok. Amúgy már 18 éve játszom a hangszeren, és a kezdetektől a basszust akartam pengetni. Úgy veszem észre, a metalban sok basszer bukott gitárosból lesz. Ez bosszant, mivel szeretem a kísérletezést és a hangszer egyedi hangját. Ezt remélem a fesztiválon is felfedezni. Tudom előre, hogy a Bell Witchen fogom. A nagy arcok, akikre ilyenkor gondolok amúgy Flea, Steve Harris, Les Claypool, Ryan Martinie és John Myung, akitől mellesleg ellestem a háromujjas technikát. Egyébként 2010-ben jártam Boszniában, ami közel esik hozzátok. Azért mentem oda, mert (mint Európa részét) első kézből szerettem volna megtapasztalni, mivel történelmet tanultam. A konfliktusok hatásai érdekelnek, de lényegében azoknak csak közvetlenül lehet utánajárni.

Habár így második napra egy csomó koncertet lőttem be magamnak, de sajnos nem mindenhova tudok bejutni. Idén valamiért kivárhatatlan sorok keletkeznek a színpadok előtt, még ha korábban is érkezik az ember. Ez sajnos a fesztivál végéig jellemző. Ma a Bell Witch indítja a dübörgést, és ígéretükhöz híven elmerítenek az életem többi elemétől mentes jelenlétben.

A Wolves in the Throne Room mélyebbre húz az egóm elvegyülésének folyamatában. Lassú, melodikus feketesüket zsályaégetéssel támasztják alá. A rituálé sikeres.

A közelgő albumotok, a Blossom egy konceptuális rockopera, amely a sci-fi, fantasy és horror témáit járja körbe. Mesélnél nekünk többet az album mögötti inspirációról és az alkotófolyamatról?

– Volt egy hatalmas idézetlistánk, amin többek között szerepeltek Nietzsche, Heidegger és Dosztojevszkij. Kate [az énekes - szerk.] valami konceptuális albumot szeretett volna. Érdekeltek bennünket az extrapoláció, nihilizmus és újjászületés fogalmai. Ki kellett találnunk, hogy mennyire perspektivikusak akarunk lenni a narratívánkkal. Úgy döntöttük, hogy kevésbé leszünk szájbarágósak, és szándékosan homályos üzenetet közvetítünk. Miközben teremtettük a zenét, a Between the Buried and Me Coloursa inspirálóan hatott rám.

Brutus. Aki még nem hallotta, tegye jobbá az életét és élvezze ki ezt a belga nyalánkságot. Bár visszafogott egóval, mégis fantasztikus energiával adják elő az amúgy is egyedi hangzású hárdkór zenéjüket, amit leginkább „szépnek” minősítenék. A doboló énekesnőt oldalról figyelhetjük, ahogy üti a hangszert, miközben lemásolhatatlan hangja tökéletesen aláfesti a gitár és basszus popból átvágó nyerseségét. Teljesen felüdítenek, további energiát biztosítva a fesztivál végéig. Bár egyáltalán nem könnyű döntés, de ez volt a személyes kedvencem az idei fesztiválon.

Viszonylag új zenekarként melyek voltak a legnagyobb kihívások, amelyekkel eddig szembesültetek a zeneiparban? Mi a következő lépés a Pupil Slicer számára a Blossom megjelenése után? Hogyan látjátok a fejlődéseteket a továbbiakban?

– A zeneipar el van b*szva. Még a „sikeres” embereknek is csak küzdelmes megélhetést nyújt. Én főállású projektmenedzser vagyok a kormányzatnál, és enélkül lehetetlen lenne egy zenei projektben részt vennem. Tekintve, hogy a rajongók és az előadók milyen sokat fektetnek az álmaikba, kedvteléseikbe, az egész rendszer romlott. Ami minket, mint bandát illet, egyelőre csak túl szeretnénk élni a közelgő turnét. Ez egy nagy szakmai és személyes próbatétel. Arra összpontosítunk, hogy kitűnjünk a saját magunk által vállalt kötelezettségeinkben, előadói téren. Utána valamikor elkezdünk dolgozni a harmadik albumon. Egyelőre csak emlegetjük és ötleteket dobálunk egymás irányába. Ezek leginkább műfajötletek, mint street hc, speed, rough and ready direct hardcore, talán némi Radioheaddel meghintve.

A Vulváról nem tudtam semmit, mielőtt a színpadhoz érkeztem volna, ahol egy szöveg várt kivetítve. Összegezve arra figyelmeztetett, hogy ami következni fog, tele lesz traumafeldolgozással és elemezni fogja a nőutálat, abortuszok és nemi bántalmazás témáit. Akinek nem tetszik, menjen ki, aki pedig nyitott rá, legyen ez egy kezdőlépés, amely által mindenki fejlődhet és gyógyulhat. Hamarosan a színpadra állt a két rotterdami nő, és kegyetlenül kopott garage punk sludge-dzsal őrjöngték ki a fájdalmat és feszültséget, amin átestek és átesnek nem csak ők, hanem minden nő, néhol kisebb, de túlságosan is sokszor nagyobb mértékben. Végére egy alig leírható érzelemkeverékkel sétáltam ki, valahol a düh és az odatartozás közötti limbóban.

Közben eljutok még egy kísérőprogramra is, amely a súlyos zene queer oldalát elemzi. Érdekes módon, a panelbeszélgetés hasonlókra reflektál, mint a Vulva előadása. Tom Dare, a Hell Bent for Metal podcast műsorvezetője négy queer zenésszel beszélgetett: Ashanti Mutina (művésznevén Backxwash), Kate Davies (a Pupil Slicerből), Willow Ryan (a Body Voidból) és Stefania Pedretti (az OvOból). Az egyórás műsor alatt kiderül, hogy a színpad egy biztonságos teret (ún. safe space-t) nyújt azoknak, akik amúgy marginalizálva vannak, és sokszor a testi és lelki épségüket kell félteniük. Koncerteken, akinek nem tetszik az, aki a színpadon van, nincs mit tennie, vagy tűr vagy hazamegy. Bár kezdő queer muzsikusoknak bizonyos helyeken nehéz színpadra jutniuk, szerencsére az utóbbi öt évben a metal kultúra nyitottabbá vált. Valószínűleg azért, mert ilyen körökben leggyakrabban a zene élvezhetősége az első számú faktor. Viszont a média, ami túlnyomórészt távol működik az előadók és fantomjuk valóságától, sokszor inkább az előadó vállalt identitására fókuszál, ahelyett, hogy a zenéről számolna be. Az elfogadottság nem egyenlő a világ minden táján, így a színpad kedvező hely azok számára is, akik művészetük által tanítani akarnak a témáról. Sajnos ez a hozzáállás vissza tud ütni, amikor a queer művészetet „jó politikai húzásnak” címkézik, ami elveszi minden kreativitás érdemét és lényegét. Ez egyenesen inzultáló. Ehelyett fontos magára a zenére figyelni, amely egy tökéletes közeg a tévhitek és álfélelmek lebontására.

Utána megyek a J. Zunz-ra, aki egyéb minőségi előadók társaságában, a kísérleti, minimalista elektronikus és elektromos zene keverékébe suttogja hipnotikus partihangjait.

A koncertnek alig van vége, amikor mindenki telefonján megjelenik az értesítés, hogy egy titkos előadás várható hamarosan. A Roadbrunön már hagyomány, hogy mindennap vannak rejtett koncertek, amikor az amúgy is megjelenő előadók különleges szetteket vagy koprodukciókat produkálnak. Ezúttal a Chat Pile az, amire rohanok is. A két koncertjük közül ez volt a jobb (a második a következő napra volt bejelentve a nagyszínpadon), tele váratlan humorral, és keményen szembesítő noise sludge numetallal. Híres számuk a Why, mémmé válik a fesztivál alatt, ugyanis bárki bármit mond, a hörögve feltett „Miért?” (angolul „Why”) kérdés mindig is jó replika a pihent agyaknak.

Végül meglátogatom a Paradox színpadot, ahol leginkább kísérleti jazz zene megy idén. PoiL Ueda sem egyéb, és bár én a műfajban nem igazán mozgok otthonosan, kellemesen érzem magam. A Francia PoiL mesteri progzenészek, amit Junko Ueda modernizált tradicionális japán zenével egyesít. Végig boppolom. WHY?!

Képgaléria: