Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Publicisztika, 1. hely

Alkotni, alkotni, alkotni – interjú Ricz Géza képzőművész-grafikussal

Hogyan lehet eljutni a sötét sikátorok illegális falfestészetétől világhírű cégek grafikai tervezéséig? Hogyan táplálja egy skate-es bandázás a kortárs művészetet? A világ különböző pontjainak művészete hogyan pattan vissza a kelet-európai identitásról?

Hogyan érkezett a képzőművészet az életedbe?

– Tinikoromban, amikor elkezdtünk az idősebb gyerekekkel, barátaimmal, szomszédokkal, a haverokkal bandázni. Akkor kezdődött számunkra a gördeszkázás is, vagyis akkor jelent meg felénk ez a szubkultúra, ami magával hozta az amerikai, trendi kifejezésmódokat, amilyen a graffiti. Nagyon megtetszettek a gördeszkákon lévő színes illusztrációk, amelyek ilyen stílusban készültek. Hamar elkezdett érdekelni, hogy ez mi és honnan jön… Később egyre többet tudtam meg a graffitiről, pl. azt, hogy ez Amerikában a hetvenes évektől létezik, és hogy a fiatal, kreatív, szegénynegyedekben élő gyerekek „műfaja”, akik úgy fejezik ki a kreativitásukat, hogy a környező utcákban meg a metrókocsikra színes betűket festenek. Valójában mindenkinek volt egy saját „taggje”, ami tulajdonképpen egy álnév. Csak ők tudták, hogy mit jelent. Nekem ez tiniként rettenetesen izgalmas volt, így mi is elkezdtük a haverokkal próbálgatni a szárnyainkat. Ez nyilván azzal járt, hogy mindnyájan próbáltunk egyre szebb, egyre precízebb, egyre különösebb betűket rajzolni, és egyre többet dolgoztunk szabadidőnkben. Végül is ez egyfajta játékos versengés lett közöttünk, egymást inspiráltuk. Aztán, hogy ezek ne csak betűk legyenek, elkezdtünk rajzfilmfigurákat meg hasonló egyszerű karaktereket rajzolni. Innen jött tehát a rajzolás szeretete. Szerencsére általános iskolában a rajztanárnőm már látott bennem fantáziát, ajánlotta, hogy látogassam a rajzszakkört. Jártam is, viszont nyolcadikban még nem volt bennem olyan erős ez a dolog, hogy tudjam, én ebben az irányban szeretnék továbbtanulni, úgyhogy egy olyan középiskolába mentem, ahol nem volt rajzórám öt évig. Ennek ellenére állandóan dolgoztam, az összes füzetem tele volt a munkáimmal. Én voltam az iskolában a különös gyerek, aki mindig rajzol. Nagyon sokszor felkértek, hogy dolgozzak a suliújság részére és a tablókra, mondván, hogy a Géza itt a rajzolós… Úgyhogy szerintem motiválhatott ez is, mert felfigyeltek rám, és ez már elég volt ahhoz, hogy tudjam, mindenképpen a képzőművészet irányában szeretnék továbbtanulni. Így kötöttem ki a Szegedi Rajz-Művészettörténet Tanszéken, ahol végül rajztanári diplomát szereztem.

A már említett graffitizés hogyan jelenik meg a jelenkori alkotásaidban? Megjelenik-e?

– Közvetlenül nem jelenik meg, de nyilván valahol lerakódtak bennem ezek az élmények, struktúrák, és valamilyen formában vissza is köszönnek. Amikor az egyetemi évek alatt elkezdtem a graffititől a festészet felé fordulni, az első festményeim valóban street art stílusúak lettek, viszont folyamatosan próbáltam valami egyedit kitalálni, ami én vagyok, nem pedig valaki más stílusa. Abban az időben kezdtem alkalmazni kollázst, ami annyit jelent, hogy mindenféle képeket, rajzokat, újságokat gyűjtöttem össze, és azokból készítettem képeket. Ezekben megjelentek a graffititöredékek, az utcai hangulat, a graffitizés világa, firkák vagy betűk képekkel, utcai jelenetekkel kombinálva. Amikor graffitizni jártunk, mindig kerestük az elhagyatott sikátorokat meg pályaudvarokat, ahol nem zavartunk senkit, nyilván ezek a hangulatok megjelentek a képeimen később, és a mai napig is ott vannak.

Ha már a hangulatnál tartunk: te most a munkádból adódóan nagyon sokat utazol. Ezek az utazások milyen hatással vannak a művészetedre? Mennyire befolyásolja egy-egy hely hangulata a későbbi alkotásaidat?

– Ez egy nagyon jó kérdés. Még én sem tudom pontosan. Voltam például többször Japánban, és nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Imádom Japánt, ez egy nagyon különleges világ. Többször eljátszottam már a gondolattal, hogy ezt hogyan tudnám beépíteni a művészetembe, de valahogy annyira idegen és távoli világ, hogy nem érezném természetesnek, ha elkezdenék japán témákat belekombinálni a munkáimba. Ugyanez a dilemmám Ausztriával kapcsolatban is, ahol élek, hiszen itt van a gyönyörű Alpok körülöttünk, de nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Nem tudom, hogyan ötvözzem az én világommal, de abban biztos vagyok, hogy töredékekben vagy tudat alatt megjelennek ezek az élményelemek is.

Azt mondod, hogy szándékosan nem építed be ezeknek a tájaknak, kultúráknak a hatását a művészetedbe. Ha be kellene sorolnod magadat valamilyen irányzatba, akkor hova tennéd azt az irányt, amit te képviselsz?

– Nem tudnám besorolni. Kortárs művésznek tartom magam. Ma ott tartunk, hogy a képzőművészetben ‒ közhely ‒, de már mindent kipróbáltak. A huszadik század folyamán végig mentünk mindenféle izmusokon, amik hatással voltak a kortárs művészet alakulására is. Úgy gondolom, hogy most egy olyan periódusban vagyunk, amikor vannak trendek, de nincs egy konkrét stílusirányzat, hanem nagyon sokféle irányzatban alkotnak a művészek egyidejűleg. Az lett a legfontosabb, hogy a művész megtalálja a saját stílusát és hangját, nem pedig az, mint korábban, hogy a dadaizmus, kubizmus, szürrealizmus vagy egyéb irányvonal stílusához tartozzon. Bár lehet, hogy a jövőben a művészettörténészek megállapítják majd, hogy hova tartoztunk. Van a munkáimban egy fajta kelet-európai hangulat, sok a szürkeség és fekete, ami jellemző az itt élő művészekre. Ha kénytelen lennék besorolni magam, akkor talán kelet-európai kortárs művészként definiálnám magam, de ennél precízebben nem is szeretném és nem is tudom.

Említetted, hogy a kelet-európai művészetet a feketeség és szürkeség jellemzi. Te ezt mivel magyaráznád?

– Ez egy nagyon nehéz és egyben könnyű kérdés is. Egyrészt nyilván abból adódik, hogy Kelet-Európa huszadik századi története nem a legderűsebb, a legtöbb ország eléggé megsínylette a huszadik század második felét. Valószínűleg ez az, ami lerakódott és visszajön a kortárs művészetben is. Másrészt a kelet-európai művészetre jellemző volt, hogy politikamentesnek kellett maradnia. Ebből kifolyólag nagyon erős volt az absztrakt vonal a huszadik század második felében. Azok az alkotók, akik nem az államnak dolgoztak, hanem szabad művésznek tartották magukat, megpróbálták absztrakt formákkal megfogalmazni a saját kritikájukat a rendszerekről, amelyekben éltek, ilyen a szocializmus vagy a kommunizmus. Ebből gyökerezik a mai napig ez a komor, absztrakt, koncepcionális kelet-európai művészet, ami az erejét adja ennek az egész régiónak, és most már eléggé jó helyen szerepel a világ művészeti szcénáján is.

Megosztanád-e, hogy hogyan néz ki nálad egy alkotói folyamat? Előre eltervezed, hogy mit viszel vászonra, illetve papírra, vagy az maga a folyamat során alakul ki teljesen?

– Ma már mindent előre kitalálok, pontosabban egy bő éve precíz tervek alapján dolgozom. Volt egy remek kísérletező korszakom a húszas, harmincas éveimben. Az volt az az időszak, amikor mindent szerettem volna kipróbálni, és imádtam, hogy a festéket lehet kenni, folyik és fröcsög. Abban az időszakban nagyon spontánok voltak a képeim. Ha véletlenül történt valami váratlan vagy megfolyt a festék, akkor azt úgy hagytam. Ez a frissesség adta az értrékét a munkáimnak, viszont idővel ez megváltozott. Most már konkrét ötletek alapján dolgozom, mert úgy érzem, hogy azt az expresszív vonalat már kiaknáztam, és inkább konkrétabb dolgokat szeretnék megfogalmazni. Sokat tervezek fejben, majd pedig, ha megvan a terv, ollóval készítem el kollázsként. Sokat tervezek számítógépen is, főleg a hétköznapi munkámból adódóan. Röviden már említettük, hogy grafikus vagyok, ebből kifolyólag használom ezeket a szoftvereket a festményeim tervezésére is. Az újabb festményeimen (újabb alatt azokat értem, amelyek az elmúlt tíz évben készültek) megjelennek a hétköznapi munkámban használt grafikai elemek is. Geometrikus formákat kombinálok figurális elemekkel. Úgy gondolom, hogy ha már napi nyolc, kilenc, tíz órában ezzel foglalkozom, akkor az is része a művészi egyéniségemnek, és miért ne legyen része a festészetemnek is. Így alakult ki, hogy ma már photoshoppal vagy kézzel készült kollázsokat készítek kis méretben, azokat kinyomtatom és vázlatként használom, majd pedig nagy méretben lefestem olajjal, vászonra.

A tervtől a kész képig időben átlagosan mennyi időre van szükség? Lehet-e ezt bármilyen módon átlagolni?

– Nem tudom átlagolni, mert mindig kampányszerűen, projektszerűen dolgozom. Ez azt jelenti, hogy rengeteg tervem van, viszont kevesebb időm, meg aztán nem is jön mindig az ihlet. Hullámokban szoktam dolgozni. Két hónapja például van egy új műtermem, előtte pedig hosszú hónapokig nem festettem semmit, mert nem volt erre lehetőség vagy a körülmények nem voltak adottak, most pedig folyamatosan dolgozom. Heti háromszor, négyszer lent vagyok a műteremben, hétvégén is. Nyilván az is befolyásolja a folyamatot, hogy ha van valamilyen kiállítás előttem, mert az motiváló, akkor többet dolgozom. Most júniusban lesz itt Salzburgban az első komoly kiállításom, arra nagyon készülök, dolgozom ezerrel.

Vannak-e konkrét üzenetei a képeidnek? Mit szeretnél velük közvetíteni?

– Nagyon remélem, hogy vannak üzenetei a képeimnek. De ez esetenként változó. Elég sok társadalomkritikát közvetítenek, sokszor reflektálnak a vajdasági dolgokra is. Két éve volt Szabadkán egy kiállításom (Izoláció-kiállítás, 2021, Szabadka), ott több képem is nagyon személyes, vajdasági, történelmi vagy politikai témákat érintett, vagy akár olyan jelenségeket, amik a vajdasági régióra jellemzők, illetve hatással voltak rá. Ezért festettem meg több történelmi személyiség portréját is a saját stílusomban, illetve nagyon sok szabadkai helyszínt is válsztottam, olyan történelmi helyeket, jelentős épületeket, amiket valami oknál fogva lebontottak. Az, hogy miről szólnak, változó, de mindig valami személyes dolog van benne, akár családi, vagy pedig a régióról, magyarságról szóló témát választok.

Képzőművészeti tanulóként nagyon izgalmas volt végignézni a művészi pályád alakulását, a képeid, munkáid nagyon inspirálóak. Milyen útravalóval tudnál szolgálni azoknak, akik még az elején vannak képzőművészeti pályafutásuknak?

– Azoknak a fiataloknak, akik a képzőművészeti pályát választják, két dolgot tanácsolnék. A legfontosabb alkotni, alkotni, alkotni. Próbálják ki magukat minél több dologban, és foglalkozzanak minden szabadidejükben kreatív alkotással. A képzőművészeti pálya népszerű a fiatalok körében, de csak azok tudnak kiteljesedni és hosszú távon érvényesülni, akik sokat és kitartóan gyakorolnak. A második tanácsom pedig az, hogy legyenek bátrak, ne törődjenek azzal, ki mit gondol. Ne hagyják, hogy a beszűkült látókörű emberek véleménye korlátozza őket. Alkossanak őrült dolgokat, merjenek nagyot álmodni, és dolgozzanak szorgalmasan, hogy az álmok meg is valósuljanak.