Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2023. Humoreszk, 1. hely

Csók a családnak!

Mert a tinikor a legszebb, mi? Hadd tegyek fel néhány kérdést… Nyitott már rád a saját anyád, miközben épp málnásban jár a medve? Vagy rúgtál már fejbe apáddal bicikliző öregembert focilabdával? Esetleg borítottál már kéményt a szomszéd tyúkjaira az öcséddel? Hölgyeim és Uraim, engedelmükkel, bemutatom a családom.

Kezdjük apámmal. Régebben ő volt a tökéletes apa számomra, bár mára már nem érzem annak. Hiába tanított meg arra, hogy kell csevapot sütni, a hús fele belepotyogott a hamuba, talán apám mutogatása miatt, vagy azért, mert a lángoló zsír lepörkölte a szemöldököm. És bár szívesen beszél a nagy, jugoszláv sorkatonaságról és a mai fiatalok töketlenségéről, tud ő is hülyeségeket csinálni. Próbáltunk már pecázni, de hol én borultam bele székestül a kanálisba, hol ő. Nem sok türelmem volt ezekhez a dolgokhoz – de neki se. Viszont egyszer kimentünk a ház elé focizni. Sütött a nap, felhők úsztak az égen, madarak csicseregtek, és a nyugodt, városi csöndet egy „Csongi, te hogy a tökömbe nem látsz egyenesen?” – üvöltés törte meg a legközelebbi rózsabokorból. Igazából csak az apám kopasz fejéről visszatükröződő napfénytől nem láttam rendesen. Kidobta a labdát, megpattintotta és megtűzte. Mögöttem épp egy tati jött pónibiciklin, gyökkettővel. Tudják, mint a lassított film. Repül a labda, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan abál meg? Szemmértékkel megállapítottam, hogy nem fogja eltalálni a labda az öregurat, de tatikánk felbandzsított a labda irányába, és turbó üzemmódban elkezdett repeszteni, úgy a maga módján, hogy nehogy eltalálják. Mint aki gyorsítót vett be. De szegénykém nem hallotta, hogy szólunk. A labda szállt, a tati feje koppant, majd biciklistül belefordult az árokba a meggyfa alá. Kijött a nagybátyám, ebédelni hívni minket, amikor meglátta, hogy a fa alatt fekvő senior dézsmálja a szomszéd termését.

– Papikám, ne csemegézzen, kend, nem érik még a meggy! – mint később kiderült, ő a

polgármester apja volt.

Vagy ott van anyám. Anyám a világ legaggódóbb embere. Kedvenc kérdései közé tartozik bármi, ami a barátnőmről szól, vagy olyan dolog, amivel nemhogy engem, hát a Tiszát kihozza a sodrából. Hullik is a hajam. 16 évesen. De sosem úszom meg ezeket a dolgokat. Az is külön műfaj, hogy hogy találkozott anyám és a barátnőm, amikor elhívtam koszorúspárnak. Akkortájt ért a barack, hát női ősöm úgy döntött, idén lekvár lesz pálinka helyett, ami már önmagában megvetendő bűn. Na, fesztiválról elhívtam a leányzót, hogy odaadjam neki a meghívót. Éjszaka, a csillagos ég alatt próbáltunk beosonni a házba. Hát gondolta volna a fene, hogy anyám a nyári konyhában baracklekvárt főz. De értik, hajnali 2 órakor! Meglátott minket, rögtön megismerkedtek, aztán látom, hogy jó édesapám megjelent egy szál gatyába a teraszon elszívni egy szál cigit. Még csak ez hiányzott! Családi összejövetel az udvaron éjnek idején. Beinvitálták egy italra, bementünk, aztán kikísértem. Legalább szóba állt velem azután is. Sőt, mi több! Összejöttünk. Ezután anyámnak sikerült másfél órás masterclassot tartania a tinédzserek nemi életének elméleti részéről, 6 könyvvel. Körülbelül a felénél felhorkantottam. A „Mi történik velem?”, a „Mi fán terem a szex?”, a „Tini leszek, mit tegyek?” és egyéb címek elolvasásakor teljesen elvesztettem a kreatív, találó címadás iránti reményem az emberiségben. A „Nemi örömszerzés enciklopédiája”. Tudták, hogy van ilyen?

Vagy öcsém. Öcsémről nem tudok túl sokat mesélni. Hát két keze van neki is, mind a kettő bal. Fel tud bukni egy darab fában is, és szeret veszélyes dolgokat csinálni, bár ő abban a hitben él, hogy profi akrobata, és nem esik bele a gödörbe. Ó, dehogynem! Sőt! Muszáj neki! Mindig velünk, nagyobbakkal gengelt. Nem szerettem, hogy ott van, de muszáj volt elfogadnom. Hihetetlen beszólásai voltak. Velünk csevegett még egy vastagcsontozatú srác, akivel nem szerettünk viccelődni, mert nekiugrott az illetőnek. Annyi köbméter volt, hogy rendszámot kellett volna hordania. Na, öcsém beszólt neki, hogy hanyas a melltartója. Durr, kapott egy pofont, de ő olyan lelkes ember, hogy felkelt, és megint odaállt a srác elé. Kérdeztem tőle, hogy „Ember, mit csiná’sz?”, erre csak hüppögve azt mondta, hogy „A papbácsi azt mondta, hogy ha megütnek, oda kell tartani a másik arcunkat is…” De segítettem neki. Rendes tesó akarok lenni vele is, úgyhogy hozzá kell tennem, aznap a dagadt srác is két lila folttal az arcán ment haza, én meg bordazúzódásokkal.

De van egy húgom is! Igazi diktátor. Valamikor ijesztően kedves, máskor meg egy brutális szadista. Öcsémet szokta gyepálni, én általában kimaradok. (Hála az égnek!) Amikor a kanalizációt ástam az udvarban, megjegyezte, hogy azért vagyok csuromvíz, mert könnyesre nevettem magam. Néha megbánt, ám megbocsájtok neki. Nincs más választásom. Szereti például még rátenni a széket a lábujjamra, vagy bájdorongom gyümölcseit megküldeni egy fagyott naranccsal, miközben ártatlanul filmezek, esetleg lapáttal hátba vágni, de amúgy jól kijövünk egymással. Leköhögte a laptopom tejjel, ami rögtön elromlott, de a legrosszabb tette mégiscsak az volt, amikor a házban volt utolsó vécépapír-gurigát kifestette, és nem szabadott használni. A papírzsebkendőkből meg ablakdíszeket vagdosott ki. Kemény idők voltak, de túléltük.

Őszintén szólva, néha erősen elcsodálkozom, hogy lehetek ilyen emberek mellett még épelméjű? A család a legfontosabb! Csak erről a dologról kizárólag a Jóisten tudja, hogy áldás vagy átok. Mindig keresztbe tesznek nekem, amikor hétvégén, egy húzós hét után hazaérek, és ha nem, akkor majd legközelebb biztosan, hiszen ahogy az Írásban meg van írva: a jó megvár, a rossz meg nem megy el.