TUDJÁK-E A KUTYÁK, HANYADIK EMELETEN LAKNAK?

Tudják. Nem azért, mert ők szokták megnyomni a liftben a gombot, hanem mert egyszer gyalog tettük meg azt az utat a tizedikre. Persze nem önként vállalkoztam erre az öngyilkossági kísérletre.

Valójában nem volt gondom a lépcsőzéssel, és nem is egyszer tettem meg gyalog az utat le-, vagy akár felfelé az emberek nagy csodálatára. Minek fizetni edzőtermi bérletet, amikor ott van nekem pár száz lépcső, amin kedvemre mehetek végig vagy kismilliószor, teljesen ingyen.

De egy nap nem akart jönni a lift. A kettőből az egyik már egy ideje amúgy is problémázott, szóval nem lepett meg a tény, hogy most sem akart reagálni. Sokkal inkább aggasztott az, hogy a másik sem jött, amivel az előbb érkeztem a földszintre. Ez egy munka előtti gyors, pisilés célú séta volt, és nem volt időm a kitérőkre.

Felkaptam az egyik kutyát, és megindultam felfelé. Szép látvány lehetett, ahogy a magam ötven kilójával lépkedek felfelé, vézna kezemben a harminc kilós kutya, miközben a másik kétségbeesett eb minduntalan ugrált rám, hisz már jól tudja, hogy ha a másik kutya a kezemben van, akkor valami gond van.

Lassan haladtunk, a hátralévő lépcsők száma pedig még lassabban csökkent. Minden emeleten újra hívtam a liftet, ismételten a várt eredmény nélkül. Egyre több embert láttam a liftre várni. Egyre több embert láttam, akik csak álltak, mint akik gyökeret eresztettek, és teljesen feleslegesen nyitották ki a szájukat, mert azt egy sem kérdezte meg, hogy esetleg kell-e segítség. De köszönöm Marika néni, hogy azt azért megjegyezte, hogy nehéz a kutya.

Persze, volt egy kis együttműködés. Az én kis harcosom egy pár emeletet teljesen egyedül megmászott. De sajnos időszűkében voltunk, és az erőm is vészesen fogyott. Diadalittasan érkeztünk meg a tizedikre. Azóta azt is tudjuk, hogy lépcsőből hány van. Mondjuk nem én, de a kutyák lehet megszámolták.

VÁRVA VÁRNI

Mennyit duonlingózhattam volna, hány könyvet olvashattam volna végig, hány tortát süthettem volna az idő alatt, amíg a piros szemafornál, a határon, vagy a professzor irodája előtt vártam. Elmúlik az élet, én mit csináltam? Vártam. És amíg én várakoztam, az élet elloholt mellettem. Amikor pedig megállt, akkor én rohantam el mellette, mert éppen sietős volt, vagy dolgom akadt. Az élet és köztem nem működött a legjobban a kommunikáció. De az is lehet, hogy a sors keze van a dologban, meg a szerencséé.

Mindig igyekeztem maximálisan kihasználni a várakozási időt, de az nem az. Szeretek tanulni, de ne a kocsiban csináljam a félhomályban, mert a magyar határon összeomlott a rendszer, és valamivel el kell ütni az időt. Elfogadtam, hogy néha bele kell törődni abba, ami van. Sajnos nem mindenkit lehetett elküldeni a fenébe, és még nézéssel sem tanultam meg ölni. Pedig valóban igyekszem. Nem arról van szó, hogy szeretek lázadni, de harcolok a jobbért. Viszont szerencsére még időben tanultam meg, hogy mikor fogjam be a számat, mikor hallgassak és üljek. Elkezdhetném ezt nevezni pihenőnek.

MIT CSINÁLOK, AMINT BETESZEM A LÁBAM AZ ORSZÁGBA?

Jobban mondva mit csinálok, amikor megszületik a gondolat, hogy be fogom tenni a lábamat az országba? Beszervezem a kafanát. A szakdolgozatom még nem nyomtattam ki, és a kofferem sem volt még bepakolva, de azt bizony tudtam, hogy kivel, mikor és hol fogok lazítani. Na jó, ez sem teljesen igaz. Csak annyit tudtam, hogy megyek a kafanába.

Sűrű volt a program, a látogatásom pedig rövid, de egyáltalán nem tűnt olyan rossz ötletnek egy kis szórakozás. Tájékoztattam az emberem, hogy én jövök, ezután pedig a készre érkeztem. Nem vártam el, hogy tárt karokkal várjanak, de azt igen, hogy hideg sörrel. Megjegyezném, Magyarországon nincs Jelen. Csak az a pár üveg az én frizsideremben.

Megbeszéltük, hogy munkanap lévén nem maradunk sokáig, legfeljebb éjfélig, hogy még elérhessem az utolsó buszt, reggel pedig kialhassam magam, ugyanis a diplomaátadó esti időpontban kezdődött. Nem látom a problémát. Teljes mértékben ártalmatlan programot terveztem felelősségteljesen. Pont olyannak tűnt, mint bármelyik másik nap, csak meg volt toldva egy kis kikapcsolódással.

Persze, nem az ivászat volt az egyetlen dolog, amin törtem a fejem. Egy egyetemi látogatást is beterveztem másnapra, ott már bizonyára mindenkinek nagyon hiányoztam. Nem láttam, hogy hol tudna kisiklani a tervem.

AT THE ROUNDABOUT, AT THE ROUNDABOUT, AT THE ROUNDABOUT...¹

Onnan tudtam, hogy már Újvidéken vagyok és lejöttem az autóútról, hogy a Google Maps dadogni kezdett, és még csak végig sem mondta, hogy merre menjek a körforgalomnál, már meg is próbálta beharangozni a következőt. Onnantól már navigáció nélkül is feltaláltam magam. Belőttem a dalt, amit bömbölve akartam végighallgatni, és reméltem, hogy nyitott kapukkal várnak, hogy végül úgyse én hajtsam be a kocsit az udvarba.

A város megújult. Igen, a tiszteletemre új út is készült. A város nagy részét, ezzel együtt pedig az én utcámat is annyi év után leaszfaltozták. Úgy vettem, hogy ez mind miattam van. Szép tőlük. Ilyen fogadtatás után biztos voltam abban, hogy minden a terv szerint fog menni, és ez egy eseménytelen s mégis eseményteli látogatás lesz, amit nem fogok egykönnyen elfelejteni. Mondjuk ebben igazam is volt.

A SEGGNYALÁSNAK MEGVAN AZ AKADÉMIAI MÓDJA IS

Ezek lennének a konzultációk. Nem mondhatom, hogy életem során sok ilyenben volt részem, ugyanis többnyire hasztalannak tartottam a dolgot. A professzor leginkább csak azt mutatta meg négy szem között, hogy ő a fasza gyerek. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jöttem ki a tanulmányaim során úgy konzultációról, hogy hasznosnak éreztem a dolgot, és fejmosás helyett válaszokat kaptam. Szóval mondhatni, kerültem őket. Néha viszont kénytelen voltam ilyeneken is részt venni. Eme utam tele volt ilyen látogatásokkal. Csak néhányat terveztem, de nincs olyan, amire ne számítottam volna. Persze, nem segget nyalni indultam, de attól még nem bántam, ha jó fényben tűnök fel utána.

TANÁRSEGÉDEK NÉLKÜL ÖSSZEDŐLNE AZ EGYETEM

A professzoroktól akár simán meg is válhatnánk, nem hiszem, hogy sok hiányozna. Elképzelésem sincs, hogy ők, mármint az asszisztensek ezt valóban tudják-e, vagy csak érzik, hogy kevesebb fizetésért csinálnak többet, mint a professzorok. De jobban is szeretik őket. A mesterképzés alatt az egyik tanársegédnek megesett rajtam a szíve, én pedig hihetetlenül hálás vagyok, amiért vannak még olyan emberek, akik valóban segíteni akarnak, nem pedig csak azt éreztetni a hallgatóval, hogy idióta. Pont ezért, én mindig is igyekeztem tudatni velük, hogy milyen nagyra tartom a munkájukat, és kifejeztem a hálámat. Azt sajnos nem kérdezhettem meg, hogy a vén taták mikor terveznek már nyugdíjba vonulni, hogy esetleg ők kerüljenek a trónra, a fiatal, kedves és megértő asszisztensek. Azért finoman utaltam rá.

Egy több, mint tíz perces Budapest–Újvidék telefonbeszélgetés után az asszisztens közölte velem, hogy ha bármi kell, vagy gond van, egy e-mailnyire van tőlem, ha pedig hazautazok, akkor feltétlenül keressem fel. Szóval be is tipegtem hozzá, mindenki napját feldobva a jelenlétemmel.

TÉRJÜNK CSAK VISSZA A KAFANÁRA…

Hogy is volt az, hogy nem maradunk sokáig, ugyanis hétköznap van, másnap pedig át kellene vennem a diplomám...? Igen, az igaz, hogy hétköznap lévén még a szórakozóhelyek is bezárnak tizenegykor, és lehetőségem lenne még elérni az utolsó buszt, de van egy olyan orvosság a dologra, hogy after party. Azért jó nem újvidéki egyetemistákkal lógni, mert biztosan akad köztük legalább egy olyan, akinek a szülők fizetik a lakást, ahol egyedül él a drága, vagy éppen saját lakása van, és az üresen várja, hogy ott folytatódjon a party. Én pedig, hogy mondhatnék erre nemet? Ne felejtsük el, hogy Budapesten nem sok kafana van, én pedig elég ritkán járok haza. Bulizni persze lehet itt is, meg ott is. De a hangulat az teljesen más. A lehetőségekre nem mondunk nemet. Ez meg egy lehetőség volt arra, hogy jól szórakozzak.

Még nem volt éppen pirkadat, amikor hazatipegtem, de már elég vészjóslóan tekintett le rám a hold. Másnap, pontosabban aznap pedig ott kellett lennem a diplomaátadón, na meg a nagylelkű asszisztensnél is, aki reggel várta a hívásom. Ennyi izgalom nekem éppen elég volt arra a napra, még akkor is, ha csak néhány óra telt el belőle.

Ha magának megfelel, jöjjön be, én már itt vagyok. A részegség és a másnaposság között küzdöttem, amikor azt az infót hallottam a telefonból, hogy akár rögtön is mehetek. De ha már mehettem akkor is, amikor nekem megfelel, akkor kértem magamnak annyi időt, hogy magamhoz térjek. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy akkor tizenegykor találkozunk. Mint később kiderült, kevesebb időbe telt összeszednem magam, mint parkolót találni az egyetem közelében. Akár a saját utcámban is parkolhattam volna, ha tudom, hogy ilyen a helyzet, és akkor onnan sétálhattam volna – a Telepről.

Nem kellett bemutatkoznom, amikor erőteljes kopogás után benyitottam az ajtón. Férjhez mentél? Erm, hát nem, ne adj Isten. Akkor meg mit keresel te Budapesten? Ó, hát ez egy rohadt jó kérdés. És amúgy meg magának is üdv, professzor úr! Kollektíven bírjuk az embert, mert rohadtul jó fej.

Hajnalok hajnalán, így tizenkettő tájban a laptopom fölé görnyedve futottunk végig a munkámon. Még ilyen állapotban is feltűnt, hogy a csupán asszisztens pozíciót betöltő férfi milyen odafigyeléssel olvassa a munkám. Egymás után adta a papírlapokat, hogy jegyzeteljek, majd e-mailben elküldte a folytatást. Le a kalappal az ilyen előtt. Ó, ha őt választhattam volna mentornak… Ennek ellenére mindenkinél jobban mentorált. A lelkén viselte a dolgot, gondoskodott arról, hogy tökéletes munkát adjak át. Aztán kiderült, hogy ő sem gondolkodik éppen úgy, mint a professzor, akinek a szava a döntő.

Nem mondom, hogy elölről kellett volna kezdenem a dolgokat, de az biztos, hogy nem sok időm maradt módosítani a munkát. Hiába az az utolsó pont a lap végén, a munka még nem volt kész. Talán szakmai ártalomnak is nevezhetném, hogy nálam sosem kész egy munka. Minden olvasatnál hozzá tudnék tenni valamit vagy valamin módosítani. Most, még kötelező is volt.

Saját kezemmel ásom azt a gödröt, amibe lassan, lassacskán temetem magam.