Lenkes Lászlóval, a zenekar gitárosával az együttes körüli (in)aktivitásokról – 1. rész

Egy időre felszívódik a klubokból a Testet Ölt zenekar. Lenkes László, az együttes gitárosát ennek okairól, az utolsó lemezről, dalcímekről, koncertekről, a vajdasági zenei életről, undergroundról, a post jelzőről faggattuk, ugyanakkor arról is, hogy úgy általában mi értelme ennek az egésznek.

PIHENŐN A TESTET ÖLT

Valamikor tavasz közepén jelentettétek be, hogy pihenőre vonul a zenekar…

– Igen, még tavaly májusban hoztunk egy közös döntést, hogy augusztus végéig zenélünk, mivel Biljana (Biljana Šunjka Crnojević, a zenekar dobosa) utána szülésire megy. Így is történt. Augusztus legvégén volt az utolsó koncertünk Szabadkán. Biljana egyébként karácsony napján meg is szült, úgyhogy innen is a legszebbeket és a legjobbakat kívánjuk az egész családnak!

Mennyire lesz ez hosszú, és ugyanakkor a háttérben kreatív ez a pihenő?

– Nem tudnám pontosan megválaszolni, hogy mennyire lesz hosszú ez a szünet, több mindentől függ, elméletileg hamarosan folytatjuk. A dobos kérdésén múlik. Egyébként kreatívnak is nevezhető a szünet, ha azt nézzük, hogy Dalibor (Dalibor Grujičić, a zenekar basszusgitárosa) továbbra is zenél a Teatar Apsurda nevű temerini zenekarával, én pedig csinálom az én dolgaimat.

A szünet alatt készülnek dalok vagy tervek, videók?

– Tervek vannak az új lemezt illetően, csupán az újbóli indulásra várnak.

A zenekari szünet bejelentése után Vajdaság-szerte számos fellépésetek volt. Milyen tapasztalatokat szereztetek, milyen a vajdasági közönség az utóbbi egy évben, és hogyan éltétek meg ezeket a koncerteket? Hisz elvégre tudtátok, hogy egy szünet következik…

– A koncert mindig a legnagyobb élmény számunkra, elvégre főként a koncertek miatt zenélünk. Egyébként nem tudom, mennyire tudnék vajdasági közönségben gondolkozni, főleg „az utóbbi egy évben”. A mi közönségünk túlnyomórészt barátok, ismerősök, és mindenféle outsider zenekedvelő. Mindemellett alapvetően ugyanolyan a közönség, mint amilyen az utóbbi 25 évben, amióta én kisebb-nagyobb klubokban, fesztiválokon fellépek. Többnyire lelkes, pozitív és illuminált. Talán csak annyi a baj, hogy egyre kevesebb a nem populáris, vagy nem könnyen befogadható művészetek iránt nyitott (vajdasági magyar) fiatal. A Testet Öltnek egyébként nemigen van ilyen cult followingja vagy mije – az emberek egy része eljön a koncertjeinkre, rosszabbik esetben, mert szórakozni akar egy kicsit, kitombolni magát, elfelejteni pár órára a vadkapitalista malomkerék mindennapi őrlését, őrületét, másrészt mindig van 1-2 tucatnyi ember, aki tényleg szereti, amit csinálunk. Ők ilyen furcsa zenék kedvelői. Számukra az életük elemi részét képezi, hogy időnként izgalmas vagy furcsa koncertekre járogatnak – létfeltétel. És ez így van rendjén, én is közéjük tartozom. Annyit azért bevallok, hogy a harmadik lemezzel egyre többen figyeltek fel ránk, de főként a koncertjeink energiája vonzó az embereknek, nem annyira a lemezeink, habár a Discontent YouTube-videója alatt van néhány érdekes, pozitív kommentár. Remélem, ez csak fokozódik a következő időszakban. Nem csak rajtunk múlik.

DISZKÓNTENTEK

Éppen akartam kérdezni a 2021-ben megjelent Discontent kiadványotokról. A lemez címének jelentése magyarul zúgolódás, elégedetlenség. A szójátékban lévő lehetőség a diszkó, vagy a szó tartalma miatt választottátok ezt a „sokak szerint” mindent eldöntő harmadik album címének?

– A szóban rejlő játékos kettősség miatt lett ez a lemez címe. Amit sokáig izgalmasnak találtam, mármint ezt a többértelműséggel való fenszi, felhőtlen és felelőtlen értelmiségi játszadozást (lásd pl. a zenekar nevét is, többek között). Az ez iránti érdeklődésem egyébként a tanszékes éveimből ered, a kétezres évek elejéről. Ezt az időszakot a posztstrukturalista, dekonstruktiv, újbarokkos, nyelvi-textuális akrobatikákba vetett hit fémjelezte. Azóta ez a hév és vonzódás nálam egyre jobban lohadt, most meg már inkább nem is kommentálnám. Szerencsére ma már ez nincs divatban. De különböző változatai annál inkább. Részben épp ez a formalista, hermetikus, irracionalista, irreális, elitista, relativista, doxán alapuló poszt-posztmodern értelmiségi surf vezetett ehhez a mindent átfogó politikai analfbétizmushoz, ami az emberek nagy többségénél tapasztalható ma. De ez már egy másik interjú témája lehetne, azt hiszem. Egyébként pontosan emlékszem, hogy honnan ered a Discontent kifejezés. A Public Image Limited Albatros című számának első versszakában szól az egyik sor így, hogy „sowing the seeds of discontent”. Egy rövid időszakban tervben volt ennek a számnak a feldolgozása, azért foglalkoztunk vele. Egyébként ez a szám is tele van mindenféle remek utalásokkal Baudelaire-től a szituacionistákon át McLarenig. Adorno vs Abba. Kultúripar és vámpír kapitalizmus. Stb. Diszkó és discontent. Diszkógömbvakítás versus, ez ellen való lázadás egyetlen szóban. Kell ennél jobb? Amikor az egész földgömbünk egyetlen vakító diszkógömb?! Lásd a lemezborítónkat – innen is egy óriási és őszinte üdvözlet a művész úrnak, Stark Attilának. Csekkoljátok a művészetét, megéri!

Szerintem zeneileg megint egy lépés ez a kiadvány, de mégis több irányba, ami az előnyére válik. Nagyon szertelenek lettek a lemezen szereplő dalok. Hogyan fogadta a közönség a felfrissülő hangzást?

– A visszajelzések egyrészt pozitívak voltak, másrészt meg nem foglalkozott vele érdemben senki sem, miként a többi kiadványainkkal sem nagyon, rajtatok, a Képes Ifjúságon, meg egy-két jó baráton – zenés újságírón kívül. Tehát ennyi. Ami egyébként nem lep meg, ez nem is panasz. Logikus a helyzet. Már megszoktuk. Főleg egy föntről nézve „vidéki”, underground zenekar esetében, amely se Budapesthez, se Belgrádhoz nem tartozik igazából, mely mondatban a két főváros nyilván metafora. Örökös Interzone. Mindenféle értelemben. Lám-lám, Burroughs brother is bekukkant. Isten hozott!

Milyen zenei elképzelések vezérelték benneteket a lemezkészítés során? A lemezt megelőző tagcserék is hatással voltak a többszínű zenei világra?

– A kezdetektől fogva két esztétika próbál egymással megbirkózni a táncparketten mindhárom lemezünkön, így a Discontenten is – a kísérleti és a rock. A tagcsere annyival járult hozzá, hogy az akkori dobos is otthon volt a szabad improvizatív zenei idiómákban, lévén hogy anno együtt zenéltem más experimentális, avantgárd formációkban a dobossal. Ezzel együtt a Discontent is inkább a zenei paletta kísérletibb irányába húz, az előző két kiadvánnyal szemben. Ami szuper, mert ez is volt a cél.

KIPUKKANÓ ROCKLUFIK

A korábbi lemezek, ha emlékeim nem csalnak, teljesen instrumentálisak. A Discontentben viszont több helyen is hallunk narrációt, illetve emberi beszédet. Gondolkodtatok már azon, hogy véget vessetek azt instrumentális korszaknak és valaki állandó jelleggel énekeljen a zenekarban?

– Igazából használunk szempleket az első naptól kezdve, és a Discontenten van vokál is itt-ott, de ének nemigen. Felmerült ez az opció is, de nem konkretizáltuk soha. Pontosabban, lehet, hogy lesz is valamilyen ének valamelyik számban, valamikor a jövőben, de kétlem, hogy a Testet Öltnek valaha is lesz énekese. Ennek egyszerű oka van: a zenei kép instrumentálissá válása mellett a rock zenekar entitásként értelmezett radikális demokratizálása vagy anarchisztikusabbá tétele, ha úgy tetszik, a szó legszebb értelmében. Persze van, aki vezeti a zenekart, ha szükség van rá, adott esetben beszél, konferál stb., de hagyományos értelemben vett frontember a színpadon nincs. Az elejétől kezdve ez az egyik alapkoncepcióm. Ami egyébként a punk eszmerendszeréből származó elem, semmilyen nóvum. Engem az elejétől vonzott ez a koncepció, még a kétezres évek elején is, amikor viszonylag friss volt ez a posztrockos buli a populáris zenei világban. Akkor hallottam először olyan zenekarokat mint a Tortoise vagy a Friends of Dean Martinez, vagy kicsit később a Do Make Say Think stb. Ezek közül pl. a Tortoise a mai napig az egyik legnagyobb kedvenc. Ez a fajta úgynevezett rock utániság anarchisztikus ötlete fogott meg, még amikor jócskán aktív voltam a punkzenekaraimmal is. Igazából úgy tűnik nekem, hogy elfelejtődött ez az egyik alapeleme ennek a műfajnak, hogy az első, ún. posztrock zenekarok mind közvetlenül vagy közvetetten kapcsolatban álltak a korabeli amerikai punk/hard core filozófiával. Pl. az említett Tortoise különböző chicagói punk- és jazz-zenekarok tagjaiból verbuválódott. Sőt van egy közös kiadványuk is a holland The Ex anarchopunk legendákkal. Vagy a Gastr del Sol tagjai például: David Grubbs is és Jim O’Rourke is, akik hihetetlenül izgalmas karriert futottak/futnak be a zenekaruk után is, ám a zenekar megalakulása előtt szintén a helyi, chicagói punkzenekarokban játszottak a 80-as években. Vagy akár a Slint (amelyben egyébként megjegyzem, van ének is, és így is a műfaj egyik alapzenekara, tehát nem ez a meghatározó) és hozzá hasonló zenekarok a 90-es évek elejéről, amelyek egytől egyig az amerikai post-hardcore szcéna zenekarainak hatása alatt alakultak meg. Vagy David Pajo, aki végigjárt minden fontos zenekart a Slint óta is, most meg épp a Gang of Fourban játszik. Imádnivaló arc! Sőt, érdekes zenei hasonlóságok lelhetők fel pl. ezek a postrock zenekarok és olyan alap, amerikai punk/hard core csapatok zenéje, egy-egy instrumentális vagy experimentális száma vagy albuma között is, mint pl. a Shellac vagy akár a Fugazi, érdemes utánanézni, izgalmas történet. Egy szó, mint száz, a rocklufi, mint olyan, kipuffant – most már örökre. Nemcsak Janis Joplin vált Mercedes Benzzé, hanem a hipszter jelenségre válaszként érkező Black Sabbath-ozás és társai is. Komplett műfajok. Nézd meg, mi lett Ozzy Osborne-ból és a munkásosztály szórakoztatására szánt zenés meséjéből. Márkanév a munkásosztály további kiszipolyozására. Az a reality show-szerű valami, amit csináltak, az egész Osborne családot bevonva, ugyan már! Egy szánalmas kapitalista clown-zombie. Egy vicc. Majd így járt a metállal együtt a punk és a hard core is. És így tovább. Amely jelenségekre aztán folyamatosan érkeztek/érkeznek válaszok, ilyen-olyan formában. Az alternatíva, ugye. Úgyhogy sebesen közeledtek a 90-es évek, a teljes paradigmaváltással minden szinten, és vége lett minden bulinak. Ennek tényével tisztában voltak a 80-as évek végén, 90-es évek elején alakult „rock/punk” zenekarok is, akik azért még mindig hittek benne, de azt is tudták, hogy mi a valóság. Innen a post előtag. Azt, hogy az utóbbi évtizedben a posztrock műfaja arra redukálódott, hogy a többnyire fehér, középosztálybeli fiatalok (egyetemisták) megmutatják, milyen gitárpedál-arzenált tudtak bebiztosítani a zsebpénzükből, és milyen sejtelmesen csengő jazz akkordokat, hatos, kilences, tizenegyes négyes hangzatokat tudnak lejátszani torzított gitárjukon, izgi páratlan ritmusokra stb., az lehet valakinek vonzó vagy kúl, és lehet posztrocknak is nevezni felőlem. Ízlések és pofonok. Mindenesetre még mindig vannak aktív, figyelemre méltó, többnyire a punkideák holdudvarába tartozó ötletek által vezérelt instrumentális, posztrock zenekarok. Mindenekelőtt a mi, szabadkai Ana Neverünk, amely egy nem régi, doboscsere után újra aktív, de például a kanadai anarchista kollektíva, a Godspeed You! Black Emperor is, amely tavaszra, végre, turnézik erre mifelénk is, lesz budapesti, zágrábi állomás. Nagyon ajánlom mindenkinek a figyelmébe mindkettőt.

(Folytatjuk)

Képgaléria: