FELJEGYZÉSEK A KÉPES IFJÚSÁG TÖRTÉNETÉHEZ

1989: Illusta’Mix, avagy kiállítások és színházi előadások – A Mikroorganizmusok találkozása az őrülttel és az apácával egy lapvéleményen belül

„Zaklatott képi formák jellemzik azokat a papírra kivitelezett, lényegében vegyes technikájú alkotásokat, amelyek május folyamán tekinthetők meg a szabadkai Városi Könyvtár galériájában. A kusza, egzaltált vonalszerkezet egy olyan jellegzetes képi világnak képezi kötőszövetét, amely egyre gyakrabban van jelen lapjainkban; hol szövegillusztrációk, hol pedig önálló megnyilatkozások formájában.”

„A szerző KEREKES László, aki a berlini Die Tageszeitung alkalmi munkatársaként egy tágabb viszonylatban is újnak számító képi műfajt honosított meg az elmúlt télen. Az új kifejezőformát, jobb elnevezés híján, hasábrajznak mondhatnánk. Lényege, hogy a szerző a rendelkezésére álló újsághasáb szokatlanul hosszúkás terében, a függőleges képi építkezés oszlopos illeszkedéseiben ragad meg egy-egy időszerű témakört. Ezeket az alkotásokat a kerekesi ikonográfia más műfaji megnyilatkozásaitól az különbözteti meg, hogy kifejezetten sajtóhasználatra készültek, ami alapvetően meghatározza anyaghasználatuk összetett, vegyes természetét” – különösen fontos Art Lovernek, vagyis Szombathy Bálintnak a Kerekes László képzőművész szabadkai kiállításáról készült, Illusta’Mix című kis jegyzete, amelyik a Képes Ifjúság 1989. május 24-i számában jelent meg, ugyanis ebben az időszakban épp a nevezett alkotó grafikai formaterve alapján készült az újság. Vagyis kicsit hazabeszélt ezzel a beszámolóval nemcsak a szerző, de a szerkesztőség is…

Grafikai formaterv: Kerekes László; műszaki szerkesztő: Krábesz Gréta – olvashatjuk a lapszám impresszumában. A múlt század nyolcvanas éveinek második felében Kerekes László művészi alkotómunkája határozta meg a Képes Ifjúság küllemét, s valóban, grafikailag, formatervében az egyik legizgalmasabb időszaka volt ez a lap történetének. S ha Szombathy Bálint úgy fogalmazott a fent idézett soraiban, hogy egyre több helyen honosodik meg – vagyis honosodott meg akkoriban, értelemszerűen, azokban az években – a sajtóban az effajta személet, az ilyen látásmód és képi világ, akkor mindenképp azt kell mondanunk, hogy egyfajta előképe volt a Képes Ifjúság ekkori grafikai külalakjának az Új Symposion nyolcvanas évekbeli formai és nyomdai kivitelezése. De az egy másik történet, s most nem engedünk a csábításnak, abba most nem keveredünk bele még csak egy rövid bekezdésnyi mellékszálban sem…

Defláció és felülragasztás

„A képi erezetet összefogó rajzvonalak közé különféle kész grafikai nyersanyagformák ékelődnek, úgymint újságkivágások, fényképelemek, sőt a valóságos plasztikai hatással bíró tárgymotívumok sem ritkák. A kiegyensúlyozatlan grafikai értékeket ötvöző műveket Kerekes még nem tekinti végterméknek, hanem – fénymásolva őket – arra tesz kísérletet, hogy kiemelje, avagy lefojtsa egyes optikai egységek potenciális képi lehetőségeit. A szerző tehát több médium áttételezésével, egymásra építésével kapja meg az újságban megjelenő végső hasonmást, amely nemegyszer jelentősen különbözik a nyersanyagul szolgáló mintapéldánytól. A nagyítást vagy kicsinyítést is magában foglaló fénymásolás során a képi egész részben archaikus, részben pedig monumentális jelleget nyer” – írta hát 1989-es jegyzetében Szombathy Bálint. Majd hozzátette még: „A szabadkai kiállítás főként ceruzarajzra alapozódó mintapéldányai, illetve eredetijei a nem alkalmazott, vagyis a »tiszta« művészet kontextusában is »érvénytállók«, hiszen a kerekesi képi világ vetületeként szilárd értékállandóval és univerzális léptékkel bírnak.”

A lap egy-egy példánya ekkoriban kétezer – korabeli  – dinárba került (volna…), azonban egy kis nyomdahiba miatt május 24-én tévedésből ezerdináros árat nyomtattak a címlapjára. Ugyanez megtörtént egy héttel később, május 31-én is, akkor azonban a szerkesztőség már serényen résen volt, és a hibát még idejében korrigálták: a nyomda öntapadós kis matricákon nyomtatta ki a valós, az igazi árat, és ezzel felülragasztották a hibás értéket. Ebben a számban egy kis szerkesztőségi közlemény utalt a korábbi „bakira”: „Múlt heti újságunkat vásárolva valószínűleg megörültetek, hogy olcsóbbak lettünk. Valóságos csoda ebben a mai, egyre dráguló világban! Sajnos a valóság sokkal kegyetlenebb, mint ahogy szeretnénk. Újabb áremelés dörömböl az ajtónkon, de szeptemberig szó sem lehet róla! Júniusban különben is egy, az árnak – 2000 dinár – megfelelő dupla számot kaptok kézbe, amolyan nyári ínyencfalatot, amelyben mindenki talál magának valami olvasnivalót. Lesz horoszkóp, krimi, divat, keresztrejtvény – színes poszter! Keressétek az újságárusnál, egész nyáron kapható lesz!”

Megfestett torz játékbabák

A lap belső borítóin futott ebben az időszakban A Képes Ifjúság bemutatja című rovat, amelyikben Tari István tárlatvezetése mellett hétről hétre két képzőművésszel és néhány alkotásával ismerkedhettek meg az olvasók egy-egy rövid, nyúlfarknyi kísérőszöveggel, kivonatos életrajzi ismertetővel „felcsicsázva”, feldíszítve. A végére pedig egy szép kis, mondhatni jelentős sorozat állt így össze ebből…

Ezekben a hetekben Nagy László és Zsáki István (1989. május 10.), Skrabány Viktor és Pósa Ede (1989. május 17.), Bálind István és Bús Zoltán (1989. május 24.), Dudás Sándor és Török István (1989. május 31.), Szalma László és Lengyel László (1989. június 7.) rövid életrajzát és ízelítőnyi munkáját kaphatták kézhez a lapban az előfizetők. A sorozat pedig természetesen a nyári szünidő után – akkor már hétezer dináros áron – ősztől tovább folytatódott…

Ezek közül mégis – cseppet sem véletlenszerűen – most csak egyet választottam, mintegy szemléltetve/illusztrálva is egyúttal a rovat és a sorozat arculatát: „Zsáki Istvánt évekkel ezelőtt arról ismerhettük fel, hogy lehajolt a gyerekkor széthányt játékbabái után, és szorgalmasan gyűjtögette a kallódó műanyag törzseket és -végtagokat, amelyek arra a katasztrófára utalnak, amely a játékok, a játékaink elvesztésével vár ránk. Persze, Zsákin kívül mások is gyűjtögették, gyűjtögetik a kibelezett játékokat, amelyeknek birtokában nehezebben válhatunk kizsigerelhetővé, ám Zsáki meg is festette azokat.

Mostanában már nem a babák, hanem a föld arcát fürkészi, azzal a hévvel, amellyel a játékokat ölelik magukhoz, amellyel a játékaikkal azonosulnak a gyerekek.

Zsáki István 1942-ben született Topolyán. Iskoláit szülővárosában és Prištinában végezte. Művésztelepeink lelkes résztvevője.

Jelenleg Topolyán él, és a bajsai általános iskola rajztanára.” S ugyancsak a május 10-i lapszámban, szerző megjelölése nélkül Színház címmel jelent meg vezércikk, mellette két fotó, az egyiken Döbrei Dénes látható, a másikon Simon Mihály és Kákonyi Tibor, mindhárman színművészek. Az írás pedig eligazít bennünket azzal kapcsolatban is, hogy miért pont ők kerültek ide illusztrációként: „Az elmúlt héten két – véleményünk szerint – jelentős színházi esemény tanúja lehetett az újvidéki színházjáró közönség. Az újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatói vizsgaelőadásukat tartották április 28-án, és május 4-én megismételték telt ház előtt. Witkiewicz Az őrült és az apáca című darabjában ígéretes generációt láttunk a színpadon, akiknek előadását minden fenntartás nélkül megvásárolhatná az Újvidéki Színház, feltéve, hogy az illetékes érdekközösség ezekben a pénzínséges időkben megadja rá a pénzt. Virág Mihály vezető tanár, F. Várady Hajnalka tanárnő és rendező, valamint Annamaria Mihajlović szakmunkatárs és Molnár Dezső zeneszerző, persze az ifjú gárdával az élen – Simon Mihály, Vicei Natália, Kovács Etelka, Giricz Attila, Kákonyi Tibor – érdemi búcsút mondtak egymásnak, és ugyancsak érdemi köszöntést a közönségnek, amely előtt a jövőben fellépnek.”

A színház táguló fogalmában

A névtelenségbe burkolódzó, a névtelenség biztonságot adó rejtekében, porcicákat nevelgető/ápolgató pókhálós kis zugaiban megbúvó szerző ezzel azonban még nem érte be, vezércikkét így folytatta: „A múlt hét másik színházi élménye a Mikroorganizmusok című pantomim volt, amelynek szerzői Döbrei Dénes és Lálity István. Döbrei Dénes előadásában érdekes kísérletet láttunk, telve különös, színpadon rendkívül hatásos ötletekkel, amely újabb bizonyítéka annak, hogy ifjú színészeink nem elégszenek meg a hagyományok szolgalelkű követésével, hanem újabbnál újabb területeit kutatják fel a színház táguló fogalmában magának helyet szorító előadó-művészeteknek.” No persze, nem kell, és legfőképp pedig nem is szabad mindezt túl komolyan venni, hiszen jómagam is inkább csak viccelek, és poénnak szánom – s nem is győzöm igazán teletűzdelni már emiatt az írásomat pofázmányos kis szmájlikkal  –, amikor afelett ércelődöm/gúnyolódom, hogy lemaradt az idézett lapszámból a vezércikk szerzőjének neve. Vagyis szerző megjelölése nélkül jelent meg ez a kis írás. Sokkal nagyobb hibák is megtörténnek egyébként – a legnagyobb odafigyelés és a legnagyobb jóindulat mellett is – a sajtóban napi szinten, így hát könnyűszerrel át is siklanánk felette…

DE! No mármost, mellőzve a komolytalanságot, szép hagyománya van a magyar sajtóban annak – még ha ez Vajdaságban tipikusan soha nem is honosodott meg tartósabban –, hogy egyfajta szerkesztőségi álláspontként, közösségi véleményként, a kollektíva egybehangzó értékrendjét tükröző/képviselő szövegként, szerző megjelölése nélkül jelenjenek meg vezércikkek. Ez jelzi ugyanis – egyebek mellett – azt, hogy az írás azt a legkisebb közös többszöröst képviseli, amiben „még” mindenki egyetért, amiben találkoznak, vagy legalábbis találkozhatnak a különböző nézőpontok, amiben összehangolhatóak az egyébként ezerfelé szerteágazó megközelítési szempontok. Ez persze soha nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy megjelenjenek úgymond szerzői vezércikkek is, amelyeket teljes névvel és személyi számmal, lakcímmel és születési dátummal, anyja nevével és cipőméretével együtt is felvállal az aláíró.

A szerkesztőségi, vagyis a szerző megjelölése nélkül közreadott vezércikk tehát mindig egy lapvéleményt tükröz a megadott, feldolgozott, értékelt, elemzett témában. Az pedig lényegét tekintve mindig egy-egy lap arculatától is függ, hogy a szerkesztőség felvállalja-e az efféle „általánosítást”, „közösködést”. (Beteszi-e a véleményét a közösbe! ) S persze minden – még a legszebb, leggyönyörűbb – hagyományai ellenére is, nemcsak hogy Vajdaságban nem honosodott meg tartósabban, de az utóbbi időben – legalábbis én úgy látom – a magyarországi lappiacról is kiveszőben van az ilyen típusú vezércikk.

Mielőtt azonban elvesznénk a műfajelméletben, szögezzük le, hogy a Képes Ifjúság fent idézett, 1989. május 10-i, Színház című vezércikke az ilyen fajta lapvélemény igényével íródott. Mindegy is tehát, hogy ki volt a szerzője, valamelyik színházi szakújságíró, vagy éppenséggel maga az akkori főszerkesztő – Spitzer Éva.

A lap ebben az időszakban Đorđe Milović képregényét közölte folytatásokban Közönséges mese címmel.

Képgaléria: