Mindenkinek megvannak a kedvenc együttesei, amelyeket éjt nappallá téve tud hallgatni, és soha meg nem unja őket. Ezeket a bandákat és zenéjüket szíves örömest megosztja másokkal is, hadd terjedjen az ige. De vannak azok a zenekarok, amelyeket csiszolatlan gyémántként rejteget az ember, miközben legszívesebben világgá kürtölné zsenialitásukat, mégis fél, hogy mások talán nem értékelik majd annyira. Furcsa egy vonzalom ez… Aztán az ember végül beadja a derekát, és suttogva ugyan, de mindenét kitárja. Szerelem ez a maga módján.
Az Arcade Fire kanadai indie rock bandával először a Google The Wilderness Downtown című experimentációja során találkoztam. Az ott megszólaló We Used To Wait azonnal magával ragadott, de amikor letöltöttem, képtelen voltam végighallgatni. Egy-két héttel később azonban már az egész album a gépemen pihent, és unalmamban elindítottam. Akkor állt össze a kép, mert hogy a The Suburbs lemez 16 dala egy nagy egészet alkotva nyújt feledhetetlen élményt. Rongyossá hallgattam az évek során, miközben arra vártam, hogy megjelenjen az új album. Október végén végre teljesült az álmom, s azóta sem tudok betelni vele.
A címadó Reflektor azonnal megadja az alaphangulatot, egy másik világba kalauzol el bennünket. Egyik hanghullám követi a másikat, a háttérben végig nyomon követhető dobolás ritmusát akaratlanul is átveszi szívünk. Közben a szövegre is érdemes figyelni, az it’s just a reflektor jóval többet rejt kemény héja alatt, mint azt első ránézésre gondolnánk. Ami azonban az igazi pikantériáját adja a Reflektornak, az a két énekes közti kémia összetéveszthetetlen harmóniája. Nemhiába, egy házaspárról van szó, Win Butler és Régine Chassagne kettősével bármikor eltöltenék egy estét, az élet értelméről beszélgetve egy üveg bor társaságában. Bár felőlem akár a telefonkönyvet is olvashatnák, én akkor is ugyanazzal a rajongással tekintenék rájuk csillogó szemmel. A be-beékelődő francia szöveg ad valami pluszt a dalnak, és Régine pontosan akkor szúrja be ezeket, amikor arra szükség van. Hidegrázós.
A We Exist egy picit visszavesz a kezdeti löketből, de úgy illeszkedik a felvezetőhöz, mint ahogyan egy rózsaszín füstfelhők között lebegő szerelmespár összekulcsolódó kezei. Egymáshoz bújva, melegséget árasztva sorról sorra, a háttérben pedig egy short-story szatírája bontakozik ki.
A Flashbulb Eyes rövid, de velős. Emelkedett, erőteljesebb beatek, felszólításos refrénnel. Hit me with your flashbulb eyes! Lelkünk útvesztőjében juhpásztorként terelgeti széthullott apró szilánkjainkat, hogy a végére valahogy összekaparjuk magunkat. Jöhet az éjszaka!
A Here Comes The Night Time még ebből az albumból is kiemelkedik. Magával ragadó hangzása körülbelül olyan élményt nyújthat, mint amikor először szúrod be magadnak a heroint. Legalábbis gondolom. Semmi más nem érdekel, csak hogy megkapd a megfelelő dózist, minden gondod elszáll, és átadod magad a habkönnyű lebegésnek. Eufória, magadba tekintesz, és egyetlen kifogásolható objektumot sem találsz létezésedben. Pontosan annyi ideig hat, ameddig kell, de utána újra és újra vissza kell térned hozzá, és sosem elég. Sosem elég!
Jön a Normal Person, és földhöz vág. Kegyetlenül beledöngöl, és addig erőszakol, amíg depresszióba nem süllyedsz, mert ha felnézel a körülötted nyüzsgő világra, az áramló tömegre, elkámpicsorodsz. Valóban ez a normális? Nem akarok normális lenni, nem akarok akklimatizálódni! Hogy csinálod mindezt, hogy tudsz ennyire józan lenni???
You Already Know, már tudod. Szexualitás a köbön, szerelemmel spékelve, s nem fordítva. Ismét előtérbe kerül a házasok között varázssziklán utazó vegyület, és hatalmába kerít bennünket. Ez az Arcade Fire, hölgyeim és uraim!
Egy kicsit poposabb Joan of Arc követi a karibi hangzásvilágot. Butler egyértelműen lead singer szerepet tölt be ezen a lemezen, de újra csak vissza kell térnünk Chassagne vékonyka kiegészítő hangjára. A basszus meg epic, nincs mit szépíteni rajta!
A Here Comes The Night Time II az album második felét vezeti fel a már ismerőssé vált hangzásvilág egy kicsit darkosabb stílusában. Sajnos a Reflektor második része valamelyest gyengébbre sikerült, de azért itt is akad felfedezetlen gyöngyszem, amely csak sokadik meghallgatáskor fedi fel igazi énjét.
Az Awful Sound (Oh Eurydice) és az It’s Never Over (Oh Orpheus) duóját felesleges is különválasztani, mert – szerintem – az együttes fennállása egyik legbátrabb kísérletének lehetünk fültanúi. Azonban hiába csaknem 13 perces a két felvétel, mégis hagy egyfajta tátongó ürességet maga mögött, de a próbálkozást mindenképpen értékelni kell. Az Awful Sound lassúcska, simán kövezett úton vezet felfelé, hogy a 6. perc végére egy miniorgazmussal jutalmazzon mindannyiunkat, de kiéhezve hagyjon, mint amikor felcsigáznak, majd amikor már belevetnéd magad a dologba, pofán vágnak és elhagynak. Cserébe még egy gyomrost is kapsz, görcsbe rándulva várod a megváltást, amit végül a second part hoz el. Ekkor áll össze igazán a görög mítosz tragikus története, és egyúttal értelmet kap az előző hirtelenül véget érő epizód is. Orpheus meggondolatlansága és csillapíthatatlan vágya miatt elbukja az alvilág urával kötött szerződését. It’s never gonna happen now… De majd kibogozom valahogy a szőrcsomót, soha nem felejtelek el, nem adom fel! És mintha az író/költők is tudatában lennének a sötét végnek, az It’s over too soon sorral zárnak. Csak úgy, csendesen belenyögve a tátongó ürességbe.
A Porno, akármennyire csábítóan is hangzik a címe, talán a rekord leggyengébb láncszeme, vagy csak egyelőre nem látok páncéljának összetevői közé. Mégis, ebben a dalban is érződik azért valami. Halhatatlanok, örök gyermekek, gondtalan-bajtalan, zsírkrétás rajzokkal teletűzdelt óvoda falai között áradó tüzes hullámok.
Közeleg a vég, de csak egy kis Afterlife. Felveti a kérdést, magamhoz térek-e valaha ezek után, vagy örökké sétáló holtként kóborolok majd emberek milliárdjai között. Nagyon hamar véget ér, s egy olimpiai győztes sprintercsapat tökéletes váltása után átadja a stafétát a Supersymmetrynek. Nincs mit írni, hiszen a szimmetria maga a tökély, a záróakkord pedig lassú levezetésként kiszipolyozza belőlünk lelkünk 21 grammját… 10/10.

Képgaléria: