Szójaszószba mártott neonkalandok 9.

Szójaszószba mártott neonkalandok 9.

Croissant és macskakő

Az idei cseresznyevirág-nézés (hanami) is nagyjából úgy zajlott, ahogyan a tavalyi. Mégpedig sehogy. Azon a hétvégén, amire a rózsaszín szirmok alatti pikniket terveztük, beütött a rossz idő, így minden kútba esett. Mehettünk volna ugyan egy héttel előbb, de akkor még nem voltak teljes virágban a fák itt Tokióban; egy héttel utána pedig már nagyrészt lehullottak a szirmok, és zöld levélhajtások vették át helyüket. Cseresznyevirágzás idején egyébként Japánban az interneten, újságokban és okostelefon-alkalmazásokon is figyelemmel lehet kísérni, hogy éppen mikor, hol és milyen stádiumban vannak a virágok. A legszebbek nyilvánvalóan abban a pár napban, amikor teljes virágban pompáznak. Amúgy tiszta déjà vu az egész, mert tavaly is ellehetetlenítette az időjárás a pikniket. Persze fanatikusok mindig akadnak (meg kell hagyni, elég sokan), akiket a metsző hideg szél, borús idő vagy éppenséggel az eső sem tud elrettenteni a mókától. Alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy nekem nem ér meg egy felfázást (vagy valami rosszabbat) ez az egész muri, úgyhogy fájó szívvel ugyan, de idén is lemondtam róla.

Örömmel jelentem, hogy márciusban is ellátogattam valahova, ahol eddig még nem jártam. Jó lenne rendszert csinálni ebből (mondjuk havonta egyszer). Ugyan nem mentem messzire, csak Tokió egy másik kerületébe, de ennek ellenére is élmény volt a kiruccanás (leszámítva a hideg szelet, ami nálam csak a nyári hőségben welcome, de akkor meg persze ritkán fúj). Na, mesélem már! Kagurazakában jártam, ami Tokió Iidabashi állomásától egy nyúlfarknyira található. A XX. század elején piros lámpás negyed volt (számtalan gésaházzal, melyek közül több állítólag a mai napig működik), de valahogy kevésbé találtam tradicionálisnak, mint amire számítottam. Pontosabban, inkább kicsit „európai tradicionális” volt. Ugyan a járókelők közül sokan viseltek kimonót, és bőven akadtak szűk macskaköves utcácskák, tekintélyes szentélyek, régi boltocskák, hívogató ryōtei-ek (japán tradicionális luxusétterem), amelyek már ki tudja hány generáció óta várják látogatóikat, és persze mindenes üzletek (zakka-ya), ahol a kedvelt rágcsálnivalóktól a konyhai eszközökön át az olcsó műanyag játékokig minden megtalálható (ma már akadnak olyanok is, amelyek kizárólag érdekes – sokszor külföldi – designcuccokat árulnak), ám mindezek ellenére több épületnek tagadhatatlanul európai, már-már vidékies hangulata volt. Nem mellesleg sok modern dolgot is felfedeztem, többek között egy (a világhírű Kuma Kengo által tervezett) nagyon érdekes és letisztult, üvegfalakkal körbevett, fából épült szentélyt (Akagi Jinja), amely a délutáni nap fényében szinte aranyban ragyogott, és melyhez hasonlatosat eddig még sehol sem láttam! Az elmaradhatatlan pacsinko- (függőleges flipperhez hasonlatos) játéktermek itt is megtalálhatóak voltak. Emellett rengeteg olasz és francia étterembe, bisztróba, bor-sajt-tészta boltba és pékségbe futottam bele, ami akkor őszintén meglepett. Mint később megtudtam, a közelben található a francia kulturális központ és középiskola is, így sok francia él arrafelé. Ennek fényében persze már nem csodálkozom. Egy érdekes „macskás” boltban is jártam. A tulajdonos kétségkívül mániákus. Nem is bolt volt az, nevezzük inkább szentélynek, belül ugyanis a láthatóan nagy gonddal összeválogatott macskás dolgoktól alig lehetett elférni! Voltak ott táskák, plüssök, ceruzák, kitűzők, figurák, zoknik, papucsok, bögrék, képeslapok, könyvek, falióra és még egy csomó minden más. A bőség zavarában végül semmit sem vettem, de mindenképpen érdemes volt betérni. Kagurazaka egyébként állítólag híres a macskáiról, de az érkezést követő 2-3 órában egyet sem láttam. Rengetegen sétáltattak viszont kutyát. Már kezdtem kételkedni, amikor ráfutottam egy fekete kandúrra, aki – mint később kiderült – egy borbélyüzlet külön bejáratú háziállata, és akit nemes egyszerűséggel Macseknak hívtak. Ezt követően többet is láttam, és lófrálásom végén még egy olyanba is belefutottam, aki volt annyira szelíd, hogy meg lehessen vakargatni a füle tövét. Adtam neki egy kicsit a szójafánkomból is (amit előzőleg vettem egy tofuüzletben), de annyira nem lelkesedett érte. Macskák, na…

Amióta próbálok a nyulaknál is egészségesebben étkezni (na jó, ez azért enyhe túlzás), ritkábban tévedek be például ramen- (leveses egytálétel, ízes alaplével, sok tésztával és különféle feltétekkel: hús, szójacsíra, zöldhagyma, tojás stb.) éttermekbe. Ami érthető is, hiszen a ramen, annak ellenére, hogy némelyik tele van zöldséggel, a sokszor zsíros alaplé és hús, illetve a sok tészta miatt nem tartozik a legegészségesebb ételek közé. Persze, mint sok más külföldi (és japán), én is oda-vissza vagyok érte, csak hát ugye visszafogom magam. A kedvencem egyébként a csípős miszó (tejsavas erjesztéssel, tengeri sóval érlelt szójababpüré) ramen. Igazán jót ritkán találni Tokióban (mert ez a fajta ramen inkább Japán északi részére jellemző), ellenben sok a só- és szójaszószalapú, amit annyira nem kedvelek, de azért teljesen nem utasítok el. Van viszont egy bejáratott helyem, ahol igazán finom miszó rament készítenek. A cégéren az szerepel, hogy hokkaidói, de egy hokkaidói ismerősöm szerint nem az, mert nem elég zsíros. Értjük. A hangsúly persze azon van, hogy finom. Pár hete elcsábultam, és belapátoltam egy tállal. Azt hiszem, ennyi megengedett fél év absztinencia után.

Erről eszembe jut amúgy egy régi történet, ami akkor esett meg velem, amikor először jártam itt még cserediákként 2008-ban. Az érkezésem utáni első nap reggelén feltett szándékom volt, hogy rament egyek. Mi mást?! Reggel 8 körül izgatottan vágtam neki a városnak. Némi keresgélés után rá is akadtam egy ramenétteremre, de 11 órától nyitott csak (ennél előbb nemigen nyitnak az ilyen jellegű falodák, persze ezt akkor még nem tudtam). Dél körül csorgó nyállal tértem vissza, rendeltem egy sima miszó rament (mert akkor még csak azt tudtam elolvasni a menün), és pár perc múlva már előttem is volt a gőzölgő leves. Fontos megjegyeznem, mert e köré épül a történet többi része, hogy indulás előtt egy útikönyvben azt olvastam, hogy Japánban nagyon nagy illetlenségnek számít nyilvános helyen orrot fújni, így amikor a forró levestől beindultak bizonyos folyamatok az ormányomban, kiszaladtam a vécébe, és ott fújtam. Majd visszatértem az asztalomhoz, és folytattam az evést. A jelenet megismétlődött még párszor, mire elfogyasztottam a nagy tálnyi rament (ami így visszaemlékezve röhejesen hosszú időt vehetett igénybe, és a tészta is biztosan jócskán megnyúlhatott már a végére, akkor ugyanis még nem voltam a megfelelő ramenevő technika birtokában, haha). Végül fizettem és távoztam. Képzelhetitek meglepetésemet, amikor később fenn Akitában (ahol az egyetem volt) ismerősökkel mentem ramenezni, és minden egyes asztalon egy doboz előre odakészített papír zsebkendőt láttam! Kis kérdezősködés után kiderült, hogy ugyan tényleg nem túl szép dolog mások szeme láttára nagy dínomdánommal trombitálni (gyanítom, hogy szinte sehol a világon nem az), ám ha illendően, lehetőleg csendben, elfordulva csináljuk, akkor azért nem fog senki sem megostorozni bennünket. Sej-haj, most már biztos, hogy komplett idiótának néztek anno abban a kis tokiói étteremben! :’D Nem hibáztatom őket.

Még pár nap, és indul az Arany Hét (Golden Week). Ugyan idén hülyén jött ki a lépés, és nem lesz olyan hosszú, mint szokott, ráadásul elég összevissza is (hétfőtől 1 munkanap, 1 szabadnap, 3 munkanap, 4 szabadnap), de azért így is mindenki alig várja, hogy megpihenhessen kicsit az éves hajtásban. Szokás szerint konkrét terv zéró. Nem tudok effektíven tervezni az ünnepnapokra. Legtöbbször addig halogatom a népek toborozását és programok összeválogatását, amíg késő nem lesz. Sajnálni azért nem kell. Elvégre Tokióban mindig akad valami móka. ;) Jaa ne!

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Pécsi Psycho Terefere mutáns módra

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)
Írként az igazi Amerika nyomában A hetvenhét éves Jack Nicholson születésnapi köszöntése

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az ünneplők-kArcolók (fotó: Baráth Attila)
Akartak játszani… irodalmi kávéházat Kosztolányi-kArcolás két helyszínen

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Grgeteg-kolostor (fotó: Juhász Krisztina)
Egy kis túrázás a Tarcalon Élménybeszámoló a 37. Fruška gora-i maratonról

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
VÉGÁLLOMÁS + AZEN a Clash Clubban A szabadkai Clash Clubban metállal támad a kelet, de lesz várpalotai punkrock és hardcore...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
III. Egyetemista Játékok Május 23., Újvidék, Petőfi Sándor MMK

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Május 24., Quarter, Újvidék, Thrash With Us Fest
Vajdasági est maj7-13 + Riportpályázat Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Koncertek a Clash Clubban TISZTA SZENNYVÍZ + VIADUKT + ASSIMILATION

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Fantasztikus Négyes ma
Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel… (3.) „Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve...

0 Hozzászólás | Bővebben +