: Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)
Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)

Írként az igazi Amerika nyomában

: Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)
Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)

Az ősök által a sírba vitt titkokat olykor tapintatlanság volna tudományos eszközökkel fürkészni, avagy a hetvenhét éves Jack Nicholson születésnapi köszöntése

Jack Nicholson mindenkinek más. És mindenkinek mást jelent. Nekem elsősorban Az eastwicki boszorkányokat, másnak vélhetően a Kínai negyedet és a Ragyogást, de aztán még hosszasan sorolhatnánk a Száll a kakukk fészkére című filmben nyújtott alakításától kezdve a Szelíd motorosokon át a Postás mindig kétszer csenget és a Farkas című alkotásokig számos művet. Kihagyni pedig csak nagyszerű munkákat lehet egy ilyen felsorolásból. Jack Nicholson kiváló időskori alakítását láthatjuk a 2002-es Schmidt története (About Schmidt) című filmben. Az újabb szerepei közül pedig a legtöbben talán mégis a Batman Jokereként ismerhetik.

Amikor a kis John Joseph Nicholson, akit otthon mindenki csak Jacknek szólított, valamikor a múlt század negyvenes éveiben, az évtized közepe táján hazavitte a bizonyítványát, bizony volt mit magyaráznia. Gyermek volt még, mit sem gondolt a világháborúval… Nem kedvelte az iskolát, nem szeretett tanulni, sokszor be sem járt az órákra. Abban a Spring Lake-i épületben, amelyiknek a homlokzatán nagy betűk hirdették, hogy ez itt bizony a Manasquan High School, leginkább csak a próbákat látogatta akkurátus rendszerességgel, ugyanis már igen korán fellépett az iskolai előadásokban, s mintha ez a szenvedélyévé is vált volna. Rossz tanulóként, de népszerű diákként 1954-ben érettségizett. Mivel esze ágában sem volt tovább tanulni, és nem akart tovább anyai nagyszülei – akikről akkor még úgy tudta, hogy a szülei – nyakán maradni, úgy döntött, hogy a saját lábára áll, elmegy, és megkeresi a saját boldogulását, első lépései mégsem a színészet vagy a film felé vitték: a Metro-Goldwyn-Mayer képregényosztályán kezdett dolgozni, először persze csak kifutófiúként, vagyis futárként a nagynevű William Hanna és Joseph Barbera mellett.

 

A családi viszonyok kuszaságában

Kevés olyan dolog van a világon, ami bonyolultabb volna, mint Jack Nicholson családja, származása, ezzel együtt tehát a gyermekkora. Az amerikai színész 1937. április 22-én született New Yorkban, így tehát két héttel ezelőtt, kedden ünnepelte a hetvenhetedik születésnapját. (Sajnos, a húsvét és a majális miatt kimaradt néhány Képes Ifi-szám, ezért csak kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel tudjuk most felköszönteni Sztárkörhintánk újabb megutaztatott alanyaként…) A történet azonban innentől úgy folytatódik, mintha csakugyan egy csudálatos népi történet volna Illyés Gyula gyűjteményéből. Hetvenhét (na jó, ezúttal mégsem…) magyar (de mindenképp…) népmese. Azt ugyanis Jack Nicholson máig sem tudja, hogy ki volt az édesapja. Ez legalább tiszta sor. Bonyolítja azonban a dolgokat, hogy a ma már legendás színművész úgy nőtt fel, hogy közben mindvégig anyai nagyszüleit ismerte a szüleiként, édesanyjáról, June Nicholson showgirlről pedig úgy tudta, hogy a nővére.

Valószínűleg meg is maradt volna ebben a boldog tudatban, ha közben nem válik belőle híres ember, világsztár. Mert hiába kiváló színművész valaki, ha egyszer a világhírnév utoléri, az automatikusan celebséget is jelent, tehát turkálni, áskálódni kezdenek a múltjában, a családi hátterében is, sőt talán még mélytengeri fúrásokat is végeznek magánéletében a bulvárlapok. Erre pedig vélhetően ő maga sem volt felkészülve, amikor a Metro-Goldwyn-Mayer rajzfilmstúdiónál munkát ajánlottak a kifutófiúnak animációs rajzolóként. Ezt azonban ekkor már színészi ambícióira hivatkozva utasította vissza, és elmenekült a cégtől. Innentől kezdve pedig végigjárta a szokásos szamárlétrát, még ha rekordidő alatt is tette ezt, hiszen mindenfelé azt írják róla – tessék csak rákeresni a nevére az interneten! –, hogy „meteorként tűnt fel” a hollywoodi sztárok között. Tény és való, hogy az ehhez vezető útja valóban töretlen volt, de azért mégsem ment minden ennyire egyszerűen.

Előbb egy színtársulathoz csatlakozott, majd megkapta az első tévés szerepeit is, kezdtek felfigyelni rá. A mozivásznon 1958-ban tűnt fel először, ekkor érte utol egy szerep a The Cry Baby Killer, vagyis a Nyafogós gyilkos című Jus Addiss-filmben, amelyben Jimmy Wallace karakterét személyesítette meg – egy paranoiás férfit, aki gyilkosnak képzeli magát. Ez persze még egy kis költségvetésű film volt Nicholson karrierjében, amely ráadásul nem is igazán lett sikeres, Roger Corman producer például később azt mondta róla, hogy ez volt az első olyan munkája, amelyik egy vasat sem hozott a konyhára, veszteségeit is csak úgy sikerült aztán fedeznie, hogy eladta a film televíziós sugárzásának jogait.

Ekkoriban persze Nicholson még rendszeresen szerepelt színpadon is különféle társulatoknál, és néhány tévészerep is megtalálta már egyre nevesebb sorozatokban. A Nyafogós gyilkos sikertelensége ellenére azonban Corman elégedett volt a tehetséges fiatal színészpalántával, ezért rögtön szerződtette a két évvel később bemutatott Rémségek kicsiny boltja című munkájához. Ekkor már Corman ült a rendezői székbe is… Időközben azonban, amíg nem futott, vagyis nem lendült be vele a szekér, tehát még a hatvanas évek elején, Nicholson forgatókönyvírással is próbálkozott, s ennek köszönhetően ő jegyzi szerzőként Az utazás – Peter Fondával és Dennis Hopperrel a főszerepben – és a Head című filmet.

 

Egy karrier felszálló ága

Jack Nicholson karrierje ezekben az években azonban már megállíthatatlanul ívelt felfelé. Olyan kisebb és kevésbé jelentős filmekben nyújtott nagyszerű alakításokat, mint az 1966-os vadnyugati történet, A vadászat (The Shooting), vagy az egy évvel később készült A Pokol Angyalai újra száguldanak (Hells Angels on Wheels), amelyek, ha másra nem is, arra mindenképp jók voltak, hogy felhívja velük magára a figyelmet.

Pályafutásában a valódi áttörést az 1969-ben készült örök érvényű alkotás, a Szelíd motorosok (Easy Rider) hozta meg Nicholsonnak. Fondával és Hopperrel már ismerték egymást, így talán az sem lehetett hát különösebb véletlen, hogy éppen őt hívták meg egy szerepre, amelyet eredetileg nem is neki szántak. Hirtelen kellett valakit találniuk… Mert meg voltak szorulva, amikor Rip Torn visszalépett, pedig a szerepet személyesen az ő karakterére, habitusára írták. Nicholson rábólintott, és ezzel a tulajdonképpen alapvetően laza mozdulattal mintha megfogta volna az Isten lábát, egyszerre hozta meg neki ugyanis ez a film a népszerűséget és az ismertséget a szakmai elismertséggel. Utóbbit igazolja, hogy alakításáért azonnal Oscar-díjra is jelölték a legjobb férfi mellékszerep kategóriájában. Záporoztak a kisebb-nagyobb, de ekkoriban valójában még nem túl emlékezetes szerepek, míg az 1973-as Az utolsó szolgálat című film főszerepéért el nem nyerte a cannes-i filmfesztivál legjobb férfi színészének járó díját. Egy évvel később pedig már a Kínai negyed – Roman Polański rendező utolsó amerikai filmje – is elkészült, amiért ismét befutott egy Oscar-jelölés. Jack Nicholson az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színésszé vált, s így 1975-ben már összesen négy alkotásban is játszott, köztük a Tommyban – a The Who együttes első rockoperája alapján készült zenés filmben – és minden idők egyik legnagyobb legendájában, a Száll a kakukk fészkére című Miloš Forman-produkcióban. S talán nem is mindig hozott jó döntéseket, hiszen például feljegyezték róla azt is, hogy Francis Ford Coppola rendező eredetileg neki szánta Michael Corleone szerepét A keresztapában – de ezt Nicholson visszautasította.

Tény azonban, hogy 1975-re Jack Nicholson már ismert, világhírű, megbecsült és rajongott színésszé vált, végső ideje volt, hogy megszólaljon a telefon…

 

A DNS-vizsgálatok mellőzésével

Jack Nicholson a Glasgow Herald című lapnak később így mesélte el a történetet: „1975-ben történt, röviddel June halála után. Épp a Kincs ez a nő! (The Fortune) című filmet forgattuk Mike Nicholsszal, amikor felhívott valaki, és elmondta az igazságot. June húgától, Lorraine-től kértem megerősítést. Teljesen megdöbbentett mindez.” A történethez tartozik, hogy sem June, sem az édesanyja, vagyis Jackünk igazi nagyanyja, Ethel May, még a halálos ágyán sem fedte fel a családi titkot a gyermek előtt. Ők minden bizonnyal megegyezhettek abban, hogy a sírba viszik magukkal a történetnek ezt a részét. Az újságíró azonban megjegyzi, hogy Jack bő tíz évet tévedett nyilatkozatában, June Frances Nicholson ekkor már rég halott volt, ugyanis 1963. július 31-én hunyt el Kaliforniában.

June tizenhét esztendős volt, amikor megszülte fiát. A bulvárlapok persze nyomozni kezdtek a lehetséges apa után is, sőt voltak olyanok, amelyek kideríteni vélték, hogy a hetvenes években a férfi még vígan élte világát a New Jersey állambeli Ocean Grove-ban. Ekkor jelentkezett egy bizonyos Donald Furcillo is, aki azt állította, hogy ő Nicholson igazi apja, és a bigámia bűnébe esett, amikor feleségül vette June-t. Patrick McGilligan, a színész életrajzírója, az 1995 decemberében megjelent Jack’s Life című kötet szerzője ezzel szemben azt mondja, hogy valójában a showgirl anya lett származású menedzsere, Eddie King, vagyis eredeti nevén Edgar A. Kirschfeld lehetett a papa. Többen azonban, akik személyesen is ismerték June-t, egybehangzóan állították, hogy ő maga sem tudta, kitől van a gyermek.

Mindezeknek a találgatásoknak a nyomán azonban Jack Nicholson úgy döntött, hogy nem végezteti el a DNS-vizsgálatokat, amelyek tisztázhatták volna a kérdést. Felesleges is lett volna. Lehet ugyanis, sőt egészen bizonyos, hogy az emberi tudomány időről időre legyőz bizonyos határokat, amelyek mindaddig legyőzhetetleneknek tűntek, de tudjuk jól, hogy a titokzatos erőkkel csínján kell bánni, mert olykor rosszkor derül ki róluk, hogy vannak, nem kell hát az ilyesmit bolygatni. „Ezt csak Ethel és June tudta, és ők soha nem beszéltek róla senkinek” – nyilatkozott erről később a színész, aki tiszteletben tartotta akaratukat és a döntésüket. Ő máig a nagyapja, John Joseph Nicholson kirakatrendező nevét viseli, akinek a felesége, Ethel May Rhoads pedig fodrász, kozmetikus és amatőr színjátszó volt. Mivel édesanyja felmenői között írek, angolok és hollandok is voltak, Jack végül úgy döntött, hogy írként határozza meg magát. S nincs is ebben semmiféle boszorkányság…

Az 1978-ban készült Az eastwicki boszorkányok című alkotásban viszont igenis van! Sőt, nem is kevés, s azért is lett ez a kedvencem a tisztázatlan származású Jack Nicholson filmjei közül, mert az irodalmi alapját, John Updike (1932–2009) regényét is nagyon szeretem. Persze, ez így még önmagában nem jelent semmit, különösképp pedig azért sem, mert a megfilmesítés során számtalan elemét megváltoztatták. Így hát, aki a moziban vagy DVD-n látottak alapján szeretne irodalmi ismertetőt írni a műről, már eleve csapdába szalad…

Sok olyan elem azonosítható Updike-nak például ebben a regényében is, amelyek az amerikai vidék kisvárosainak miliőjét – az író gyermekkorából magával hozott élményvilágát –, hangulatait és álmosságát alapvetően meghatározzák. Márpedig, ha egy ilyen közegbe téved be az olyan motorizált vándor figura, mint a Szelíd motorosok főhősei, akkor bizony semmi jóra nem számíthat. Ahogy a film reklámszlogenje is mondta annak idején: Elindultak, hogy megkeressék az igazi Amerikát, de sehol sem találták. Végső soron, azt hiszem, ha végignézzük Nicholson életművét, hasonló kalandtúrára indult a Schmidt történetének címszeplőjeként ő maga is. Akárhogy legyen is azonban, abban a reményben köszöntjük most Jack Nicholsont hetvenhetedik születésnapja alkalmából, hogy ha az általa eljátszott karaktereknek nem is volt rá alkalmuk, neki a privát életében még lesz lehetősége megtalálni az igazi Amerikát, vagy legalábbis azt az életérzést, amit ez alatt a fogalom alatt értünk.

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

:
Pécsi Psycho Terefere mutáns módra

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Daryl Van Horne és a három boszorkány (Az eastwicki boszorkányok, 1987)
Írként az igazi Amerika nyomában A hetvenhét éves Jack Nicholson születésnapi köszöntése

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Az ünneplők-kArcolók (fotó: Baráth Attila)
Akartak játszani… irodalmi kávéházat Kosztolányi-kArcolás két helyszínen

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Grgeteg-kolostor (fotó: Juhász Krisztina)
Egy kis túrázás a Tarcalon Élménybeszámoló a 37. Fruška gora-i maratonról

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
VÉGÁLLOMÁS + AZEN a Clash Clubban A szabadkai Clash Clubban metállal támad a kelet, de lesz várpalotai punkrock és hardcore...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
III. Egyetemista Játékok Május 23., Újvidék, Petőfi Sándor MMK

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Május 24., Quarter, Újvidék, Thrash With Us Fest
Vajdasági est maj7-13 + Riportpályázat Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Koncertek a Clash Clubban TISZTA SZENNYVÍZ + VIADUKT + ASSIMILATION

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A Fantasztikus Négyes ma
Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel… (3.) „Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve...

0 Hozzászólás | Bővebben +