Meglátni őt a trafikosnál, összenézni, és még ugyanolyan cigit is kérni felemelő érzés volt…
Ahogy halad az idő, elköveted az első pár hibát az életedben, és megijedsz. Megijedsz attól, hogy nincs több lehetőség, elrontottál mindent. Eszel, iszol, és állat módjára szexelsz. Mert nagyok az elvárások, de te csak menekülni, kielégülni akarsz.
Már nem süt a nap. Vagyis süt, csak nem nekem. Olyan ez az egész, mint valami százdináros kis kacat, amit a nagynénédtől kaptál szülinapodra: egyből elromlik. Nyomkodod, pofozgatod, de semmi, az a nyomorult nem reagál. (Lehet, hogy soha nem is működött.) Megjavítani nem bírod, esetleg szétverni dühödben.
Nem, többé már nem! Nem futok tovább. Terv, megoldás nincs, csak a felismerés, hogy ebből elég, és változtatni kéne.
Két hete nem alszom, a cigarettát is magamnak csavarom, és már nem járok be dolgozni.
Iszom, hogy felejtsek. Iszom, hogy ne fájjon, hogy ne gondoljak semmire. Pár perc, és minden jobb lesz.
Minden olyan gyors, mintha egy perc alatt leperegne előttem az elmúlt tíz év.
Ülök az oviban, a többiek piszkálnak, megrugdosnak. El akarom lopni a játékokat, és hazafutni. Tetten érnek.
Húsvétra a német rokonok csomagot küldenek. Csupa olyasmi, amit még csak a tévében láttam. Örülnöm kellene, de én torkom szakadtából üvöltök, mert rettegek a csokitojás belsejében talált bohócfigurától.
Öt évvel később pecázunk a bátyámmal. Tóba esek, fogás nélkül. A túloldalon nagy, félmeztelen társaság, éles kacajok, forróság. Mégis vacogok. Én nyáron is tudok fázni.
Fekete, vállig érő hajú lány áll a tükör előtt. Felismerem benne tavalyi önmagam. Benyit valaki, de nem látok mást, csak egy árnyékot. Azt mondja, meg akar mutatni valamit, kövessem. Mohó kíváncsisággal megyek utána. Még mindig nem látom, csak egy sötét árnyékot, melyből lehetetlen kivenni bármilyen alakot. Besétálok a csapdába, az ajtó bezárul.
Tizenhét évesen huszonkét órát dekkoltam a börtönként berendezett pincénkben. Nem tudom, kit rejtett az az árnyék, vagyis nem akarom tudni. Tényleg szelektív az ember memóriája.
Hat a vodka. Igaz, nem esik jól, nem is szeretem: csak mar, de nincs íze. Akár az életemnek.
Őrült forgással keringek, elesek, aztán valahogy újra felállok. Kezem-lábam sebes lett. Nagyon fáj. De így legalább kiegyenlítődik a külső és a belső fájdalom. Tovább táncolok, még, még tovább… Egyszer aztán már nincs tovább.
Kinyitom a szemem. Reggel van, a nap is felkelt. Elmém kitisztult. Felállok, leporolom magam, és a zsebembe nyúlok. Egy Kinder tojást találok benne. Olyan óvatosan hámozom le róla a színes fóliát, mintha valami célom volna még vele. Míg a csokoládé barátságosan olvad a számban, a sárga kis plasztikbigyóval ügyködöm, nehezen nyílik. Aztán megadja magát, én meg csak bámulok. Nincs benne semmi.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá