Villámcsevej a szülinapos Kányádi Sándorral

Az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja már önmagában is igazi örömünnep. Hát még akkor, ha a rendezvény plakátja születésnapi zsúrra is invitál, mégpedig nem is akármilyenre. Ez év májusában töltötte ugyanis a 85-öt Kányádi Sándor, s ennek apropóján a Kaláka zenekar és Zenta városa a versfesztivál keretein belül közösen köszöntötték fel a költőt. Míg az együttes a Valaki jár a fák hegyén c. előadással készült az ünnepelt tiszteletére, addig a lelkes publikum vastapssal örvendeztette meg őt. Mielőtt azonban minderre sor került volna, Sándor bácsi (ahogy a legtöbben hívják) elé álltam, s félénken beszélgetésre invitáltam.

– Beszélgethetünk – kínált hellyel egy fáradtkás mosoly kíséretében.

– Tíz perc az egész – néztem rá bocsánatkérőn.

– Azt maga csak gondolja! – kuncogott, s közben udvariasan lesegítette rólam a makacskodó kabátot.

Először is hadd kívánjak boldog születésnapot!

– Hát köszönöm szépen!

Ehhez a szép számhoz járult valamilyen különleges ünneplés?

– Elsősorban a családom emlékezett meg rólam. Ezenkívül felköszöntött a Petőfi Irodalmi Múzeum, és sok-sok lapban is írtak különböző köszöntőket. Semmi különleges nem történt, csak ami szokás ilyenkor.

Számos alkalommal járt már Vajdaságban. Milyen emlékek kötik ide?

– A lehető legjobbak. Éppen azt számolgattam, hogy mikor jártam itt először. Maga akkor még a világon sem volt. A régi világban, talán 1973 táján lehetett, amikor többedmagammal, néhány romániai magyar írótársammal idelátogattunk. Én akkoriban a Napsugárnál dolgoztam, ez egy kolozsvári gyermeklap volt, és ismertem az itteni Mézeskalács és Jó Pajtás szerkesztőit. Mi, az úgynevezett határon túliak, ahogy minket az anyaországban hívnak, jó kapcsolatban álltunk egymással. Fehér Feri, Gion Nándor meg Bori Imre is járt nálam Kolozsváron, én is náluk a Délvidéken. Itt aztán jártam sokfelé, többek között Zomborban, Kanizsán, Újvidéken és persze Zentán, ahol, azt hiszem, most vagyok negyedjére.

Ma a Kalákával érkezett hozzánk. Hogyan ismerkedtek meg egymással?

– Régi kapcsolat ez közöttünk. Talán huszonöt-harminc évre nyúlik vissza, nem tudom pontosan. Egyszer, mikor felénk jártak turnézni, valaki ajánlotta nekik az én verseimet megzenésítésre. Ők ki is választottak egy hosszú verset, Az elveszett követ címűt, azt hiszem, ez volt az első általuk megzenésített versem. Aztán jött a többi is szép sorban, és mára már több közös lemezünk is született. Például ott a Hangzó Helikon nagysorozat, ami velem indult több mint tíz éve, és Danival (Gryllus Dániel, Kaláka – a szerző) is van egy közös albumunk, a Fehéringes versek, ahol ő citerázik néhány dalt, én meg mondom a verseket.

A Kalákán kívül is rengetegen szereztek dallamot a verseihez. Milyen volt visszahallgatni zenésített formában ezeket a költeményeket?

– Hát, amilyen mondott formájában. (Nevet) Örültem nekik, persze, mert így több emberhez jutnak el. Az emberek régebben sokat olvastak, ma jobban szeretnek hallgatni és nézni. El tudok képzelni egy analfabéta magaskultúrát, amikor a képi és a hangosított kultúra válik uralkodóvá. Amerikában például néhány államban már nem is kötelező a kézzel való írás, csak billentyűzni kell.

De a megzenésített vers formája ugye nem újdonság, Balassi Bálint idejében mindenki muzsikálta és mondta a költeményeket. Aztán megjelent a könyvnyomtatás, és Gutenberg uram, ahogy mondani szoktam, könyvbe száműzte a verset, ami ugyanolyan jót tett a versnek, mint amennyire a felszabadulása is. Most képzelje el, hogy ha akkor azt mondták volna, hogy nem, továbbra is kódexeket másolunk és rajzolunk. Akkor mire ment volna a világ? A fejlődésnek nem szabad útjába állni.

Van valamilyen kapcsolata a zenével azon kívül, hogy hallgatja?

– Botfülű vagyok. (Nevet) Még a családban sem énekelhetek, mert van két abszolút hallású fiam, és én le vagyok tiltva róla. Nálunk apai ágon mindenki botfülű volt, anyai ágon pedig mindenki kitűnő énekes. Még a színművészeti főiskolát is azért hagytam ott annak idején, mert nem tudtam énekelni. Azt hosszú volna elmondani, hogy én hogyan jöttem rá erre, és hogyan jöttek rá mások.

Egyszer panaszkodtam is Illyés Gyula bácsinak ennek kapcsán, és ő azt mondta nekem, hogy Petőfi Sándor sem tudott énekelni, azért is hagyta ott a színi pályát, mert akkoriban csupa népszínművet játszottak, amiben énekelnie kellett volna, de ő nem tudott. Nézd, mondta, ha ez vigasztal, Sándor, akkor meg kell hogy mondjam neked, hogy Babits Mihálynál is csak a szöveg alapján lehetett tudni, hogy a himnuszt vagy a szózatot énekli-e, de azért elég dallamos verseket írt. (Nevet) Én is így valahogy vagyok vele. Mások azt mondják, hogy milyen dallamos verseket írok. Ez részemről kompenzálás. Így akarom rejtegetni az én botfülűségemet. (Nevet) Sokszor esett meg, hogy elmentem egy-egy nagyon előkelő koncertre, ugyanis nagyon szeretem hallgatni a zenét, és szégyelltem, hogy elveszem a helyet azok elől, akik méltóbbak volnának annak a csodálatos muzsikának a hallgatására.

Régóta nem ír már. Abba lehet hagyni a rímfaragást?

– Erre Illyés Gyula bácsi azt mondta, hogy nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Mondtam, hogy na de Gyula bácsi, azért idejében abbahagyni, az se kutya. Jól hátba is sózott engem a válaszom miatt, azt hitte, hogy rá célzok ezzel. (Nevet) Nézze, mindennek megvan a maga ideje. Másrészt mostanában szerintem nem igazán van tétje a költészetnek. Régebben még egy gyermekversnek is tétje, más mondanivalója volt. Egyébként Petőfi Sándor huszonhat és fél éves korában kellett hogy abbahagyja a versírást az élettel együtt, Arany János aggastyán volt már, hatvanhét éves, most akkor én nyolcvanon felül még ráálljak az írásra? Tisztességtelen dolog lenne.