Interjú Pavelka Gyulával, az Akela zenekar alapító gitárosával (2. rész)

Ha valaki esetleg nem olvasta a múlt heti (H)őspunk-projekt „exkluzív-speciális farkasos-metálos” kiadását, akkor pótoljon. A lényeg, hogy mivel metálok (is) vagyunk, és lázadunk (továbbra is), Pavelka Gyulát, az Akela zenekar alapítóját, egykori tagját kaptuk mobiltelefonvégre (mivel diktafonra nem telik a nagy professzionalizmusban) egy kisebb „hőskorszakoskodásra” valami egykori punk kölök helyett. Az előző számban a szubkultúrákról és a 90-es évekbeli hordaszellemről beszélgettünk.

Többen is megjegyezték, és van is némi igazság benne, hogy a szövegeitek sötétek és durvák voltak. Vélemény?

– Az Akela depresszív, ha olyan szempontból nézzük, de próbált kitörni a béklyóból, amit az elkeseredés szült, a lázadás. Mi ellen lázad az ember? A rossz dolgok ellen. A rossz dolgok pedig depresszívé teszik nemcsak az embert, de egy társadalmi réteget, esetleg egy egész nemzetet is. Kishitűség, elnyomottság, becsmérlés, és ezt nem fogadja el az ember, tehát lázad. Viszont reményt is adtunk, de nemcsak mi, hanem az egész műfaj. Kaptunk mi is leveleket, amelyekben az állt, hogy „azért élek, mert léteztek”. Ez nem tréfadolog. Egy húsba vágó szociális kérdés, amelyet nem lehet félvállról venni, mert ez egy generáció kórképe. Ez azt jelenti, hogy egy fiatal a földi életben azért lát perspektívát, mert létezik egy Ossian vagy egy Akela. Örülök, hogy azok közé a zenekarok közé tartoztunk mi is, kik adtak egy kapaszkodót a kilátástalan embereknek. A zenekar az ideológiájában és egységében adott valamit neki, ami átsegítette egy olyan életszakaszon, amikor talán felvagdosta volna az ereit, vagy végérvényesen a drognál lyukad ki. A zenénkkel nyújtottunk egyfajta kapaszkodót, de persze kapaszkodó lehet több is az életben. A zene mellett ott egy közösség is, akiknek hasonlók voltak a problémáik, kommunikáltak, falkába verődtek. Nem véletlen a mondás, hogy egy helyre fújja a szemetet a szél. Ez persze most lehet ironikus is, de valójában tragikus. A társadalom kiveti a másságot, ők lesznek a szemét, amit egy helyre hord, teszem azt, egy heavy metal koncert. Olyan emberek találkoztak ilyenkor, akik egyformán éreztek, és közösek voltak a problémáik.

A Farkaskaland VHS, amit 1995-ben adtatok ki, az egyik legjobb rockdokumentumfilm. Kár, hogy a vége felé alig lehet kivenni, miről beszéltek. Mesélnél a film történetéről és a vételezés körülményeiről?

– Az volt a koncepció, hogy össze kéne foglalni a banda addigi életét egy videocsokorba klipekkel, sztorizásokkal. Ez is nagy port vert fel. Valami hangulatos kocsmában forgattunk, aminek következtében a végére eláztunk egy picit, de roppant jól sült el… Aki nem hiszi, járjon utána!

Azért nálatok jelen volt egyfajta kettősség, az ember néha azt hitte, parodizáljátok önmagatokat, annyi agyament humor is érezhető volt az interjúitokban, vagy akár a Földi örömök EP-teken.

– Ennek az a története, hogy minden lemezünkön volt egy punkos dal, és a pogo akkor indult be igazán, mikor ezeket játszottuk. Mivel én nem voltam soha annyira oda a punkzenéért, azt javasoltam, hogy csináljunk egy maxit csak punknótákkal, és zárjuk le ezeket a dolgokat, mert az Akela nem punkbanda. Ez ajándék lett volna a rajongóknak, viszont beleszaladtunk egy nagy pofonba, mert mindenki azt kérdezte: „Mi van, az Akela punkbanda lett?” Meg is kellett ragadni minden alkalmat a sajtóban a magyarázkodásra.

Aztán jöttek a változások. Az utolsó Akela-lemezek már jócskán eltértek a koraiak hangzásvilágától, és mintha a végén már rohamtempó is lett volna. Nem éreztétek, hogy túl nagyot váltotok pl. a Fájdalomcsillapító lemeznél? Ahol, teszem hozzá, kurva jó dalok voltak, csak a hangzás nagyon nem akelás…

– Igen. A Fájdalomcsillapító és a Fű alatt albumok valóban a változások fuvallatában ihletődtek. Tudni kell, hogy a nagyvilágban akkortájt robbant a Korn-féle nu metal, ami olyan erővel hatott az Akela egyes tagjaira, hogy Pávcsi, Stirlic, Kökény állandóan rágták a fülem, milyen témákat írjak. Hiába próbáltam megértetni velük, hogy az Akela az Akela, és nem divatzenekar. Egyébként sem vagyok hajlandó parancsszóra dalt írni! Igazság szerint nekem is bejött ez az új stílus, de nem kevertem össze a dolgokat! Másrészt viszont nyolc album után bizonyos frissítés, ami nem változtatja meg a banda alapvető zenei stílusát, jó elképzelésnek tűnt. Ennek volt köszönhető a hangolás módosítása és az indusztriális elemek megjelenése. Igen súlyos két lemezt sikerül ily módon összerakni. Ennek ellenére a fanatikus rajongók füle és lelke még ezeket az árnyalt változtatásokat sem vette könnyen, pedig kőkemény zúzás van ott. Ez a zenei különbözőség kettészakította a zenekart, és bölcsen beláttuk, hogy még mielőtt tönkremenne a tagok közti cimboraság, fájó szívvel, de befejezzük az együtt zenélést, és mindenki megvalósíthatja a saját elképzeléseit. Így azt is megelőztük, hogy az Akela tekintélyén csorba essen! Erre a kulturált felbomlásra a mai napig büszkén tekintek.

Az Akelát sokan a bunkó metálosok tipikus zenéjének nevezték. Erről mi a véleményed?

– Én büszke vagyok rá. Az ilyen fajta emberek csak akkor tudnak talpon maradni, ha fikáznak, és megpróbálnak téged semmissé nyilvánítani. Elhitetni veled, hogy te nem létezel, és nem számítasz semmit. Érdekes módon ezek az egyének mégis mennyi energiát fektetnek abba, hogy véleményt formáljanak rólad, és küzdjenek ellened. Ezek szerint mégiscsak számítasz és létezel, mert azzal vannak elfoglalva, hogy azt bizonygassák, neked nincs létjogosultságod. Azok a fiatalok, akik hallgatták a mi megfogalmazásainkat a problémákról, ma a hátukon viszik az országot. Nem szeretném ezt kisajátítani, ez nem az Akela privilégiuma, hanem a rockzene és az akkori fiatalság privilégiuma. Ugyanúgy, mint a 60-as években Woodstock és a hippik, akik nem akartak háborút, hanem a kezükben akarták tartani a jövőjüket, és nem hagyták, hogy bárki erőszakkal irányítsa őket és a gondolataikat. A gondolatokat akkor lehet irányítani, mikor fejet hajtasz a hatalom előtt. Ha a közösség összetart, a hatalom ezt nem tudja elérni. A zene művészet! Megadja azt a csodálatos lehetőséget, hogy vér nélkül lehet forradalmat kirobbantani a fejekben.

Miért állt ki az Akela?

– Amiről eddig szó volt! Ne akarjanak a külsőségek alapján megítélni bennünket, ne akarjanak ránk kényszeríteni olyan dolgokat, ami nekünk nem teszik, és hogy nem kell végtelenül fejet hajtani a hatalom előtt. Van egy egyenes életerős ösztönünk, ami a boldogság élő szelleme, és ha ezt valaki el akarja venni tőlünk, akkor mi azt nem hagyjuk.

Komoly kiadóknál voltatok mindig: Hungaroton, Magneoton-Warner… Így visszatekintve ez most furcsának tűnik a jelenlegi rockzenei helyzet tükrében.

– Magyarországon a rockzenében nagy pénz nem volt, de azért volt. Teljesen elenyésző a tucc-tucc és Lagzi Lajcsi mellett. Fejet kell hajtanom emberek előtt, akik segítették a zenekart azzal, hogy bizalmat adtak a bandának. Kóbor és a Hungaroton sem adományból adta ki a korai lemezeket. Megvolt a jóhiszeműség és a nyitottság irányunkban az ő ifjúságuk tükörképeként. Enélkül semmi nem lett volna belőlünk.

Szerinted miért nincsenek manapság olyan nagy kaliberű bandák, mint mondjuk a ti időtökben? Ha egy igazán nagy metálbanda koncertjére szeretnék elmenni Magyarországon, akkor szinte zárt ajtókat látok.

– Megváltozott a világ, a heavy metal olyan műfaj, amely már nem fed egy ideológiát, még annyira sem, mint régen. Van 150-féle irányzat, és olyan szinten felaprózódott az egység, hogy onnan már minden szétesik, mint a sivatagi homok az asztalon, amit szétfújsz. 150 szemcséből áll, és ha mindegyik külön mozog, annak nincs ereje. És a bandák még köpködik is egymást. Régen mindez jobban egyben volt. Ráadásul ez az ország pici, elmennek hatan egy koncertre, az igazán jól futó zenekarra meg százan? De az már nagyon a „hűha” kategória!

Mindabból, amit elmeséltél, nekem úgy tűnik, hogy nagyon jó hangulatban dolgoztatok évekig. Mégis, miért lehetett pletykákat olvasni ennek az ellenkezőjéről? Mi itt az igazság? Megjátszottátok a nagy veszekedéseket?

– Nem voltak mindig feszültségek, és megvolt a csordaszellem. Aztán a siker egyesek fejébe szállt. Ez olyan, mikor több tonnát felraknak a munkások, és az egyik kijelenti utána, hogy ez az ő egyéni munkája. Nálunk ez volt, és többen csinálták. A siker nagyon veszélyes tud lenni, főleg egy huszonéves életében. Azt hiszed, bármit megtehetsz bárkivel, és mivel népszerű vagy, a környezeted nem ad egészséges visszajelzést a viselkedésedről. A sikeres embernek akkor is nyalják a seggét, mikor büdös bunkó. Elveszíti a realitásérzékét, és nem tud egészségesen alakulni a személyisége. Ez csak akkor nem következik be, ha ezen valaki tudatosan dolgozik. Amikor istennek érzed magad, annak beláthatatlan következményei vannak. Ezért nem hibáztatok senkit, aki ebbe belesett közülünk. Amikor működik valami, azt nem lehet kisajátítani. Nem volt kérdés részünkről, hogy mi a szerepe Katona Lacinak az Akelában, nélküle nem lett volna az, ami volt, viszont ő ezt nem így látta fordított esetben. Nem szólnék én semmit, ha csak szólógitáros lettem volna, de az Akela zenéjét 80%-ban én írtam, 20%-ban Pávcsi, és a zenekar 95%-ban ma is a régi közös dalainkat játssza koncerten.

Tartod még a kapcsolatot a többiekkel?

– Nagyon ritkán. Elsodort az élet bennünket. Mikor összefutunk, beszélgetünk, nem vesztünk össze, de mindenki éli a saját életét. Kökény vasgyárban dolgozik Dunaújvárosban, Pávcsi a gumigyárban, Sóbry már vagy tíz éve Kaliforniában él. Én Budapesten maradtam, és zenével foglalkozom. Ezerrel gyűrjük a Horda zenekart, ami az állandó doboskeresés démonjával küzd. Talán most megnyugodhatunk, mert reményt keltő az új srác. Egy albumot dobtunk ki Tíz élet címmel magyarul és angolul. Ezt bemutattuk nagy sikerrel több ízben a Depresszióval, Ossiannal és önálló turnékon. Az anyag a netről ingyen letölthető. Ha beválik az új dobos, őszre az új anyaggal zúzunk.

Akkor csak néhányunknak hiányzik, hogy az eredeti Akela összeálljon?

– Ez már csak egy álom, valami nagyon nagy dolognak, csodának kellene történnie ehhez. Katona és Pávcsi kapcsolata rendbehozhatatlan, nekem tíz év kellett, hogy megemésszem az Akela-sztori alakulását, és elkezdjek elnézni a koncertjeikre. Néhányszor a kérésükre játszottam is velük pár dalt, és Zsolt (Szíjártó Zsolt) kiválása után felmerült a csatlakozásom ötlete Laci részéről. Rágódtam rajta hónapokat, aztán igent mondtam volna, erre a Laci eltűnt, és nem válaszolt a hívásaimra. Ezek után én úgy gondoltam, ha így működik ma a zenekar, akkor én ebben nem veszek részt, elég volt annak idején, és lemondtam az egészet. Figyelj, én végül is hiszek a csodákban, de ehhez tényleg csoda kell.

Képgaléria: