: Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen
Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen

Újév

: Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen
Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen

Fordította: Evila

– Hallgass ide – mondta az asszony –, félek.

Holdfényes téli éjszaka volt. Egy tanyán éjszakáztunk a tambovszki guberniumban, a Pétervárra vezető út déli részén; a ház egyetlen meleg helyiségében, a gyerekszobában aludtunk. Kinyitottam a szemem: a könnyed félhomályban kékes fényt, lópokróccal fedett padlót és fehér kemencepadkát pillantottam meg. A négyzet alakú ablak fölött, amelyen át látszott a világos, hólepte udvar, ezüstös zúzmarába burkolt szalmatetők sörtéi meredeztek. Olyan csend volt, amilyen csak téli estéken, a mezőn lehetséges.

– Alszol – mondta az asszony elégedetlenül –, én meg nemrég szundítottam egyet az úton, és most nem tudok elaludni…

Félig fekve terült el nagy, régi ágyon a szemben lévő falnál. Amikor odamentem hozzá, megbabonázott vidám suttogásával.

– Hallod-e, nem haragszol, amiért felébresztettelek? Igazából kicsit félni kezdtem, de valahogyan mégis olyan jól érzem magam. Érzem, hogy teljesen egyedül vagyunk itt mi ketten, és rám tört a gyermeki félelem…

Felemelte a fejét és hallgatózott.

– Hallod, milyen csend van? – kérdezte alig hallhatóan. Gondolatban én már végigpillantottam a körülöttünk lévő havas mezőkön – mindenütt az orosz téli éjszaka halott csendje volt érezhető, miközben titokzatosan közeledett az újév… Milyen rég nem éjszakáztam falun, és milyen rég nem beszélgettünk a feleségemmel békésen! Néhányszor megcsókoltam az arcát és a feje búbját, azzal a nyugodt szerelemmel, amilyen csak a ritka pillanatokban adatik meg, ő pedig egyszerre egy szerelmes fiatal lány heves csókjaival válaszolt. Ezután hosszan szorította a kezem napbarnított arcához.

– Milyen jó is ez! – mondta meggyőződéssel felsóhajtva, majd egy kis hallgatás után hozzátette: – Igen, mégis te vagy az egyetlen ember, aki közel áll hozzám. Érzed, hogy szeretlek?

Megszorítottam a kezét.

– Hogyan történt ez? – kérdezte a szemét kinyitva. – Szerelem nélkül mentem hozzád, rosszul élünk, azt mondod, miattam nyomorogsz… Mégis egyre gyakrabban érezzük azt, hogy szükségünk van egymásra. Honnan jön ez az érzés, és miért csak bizonyos percekben? Boldog új évet, Kosztyja! – mondta, miközben mosolyogni próbált, és néhány forró könnycsepp hullott a kezemre.

A fejét a párnára hajtotta, és sírva fakadt. A könnyek valószínűleg jólestek neki, mert hébe-hóba fölemelte a fejét, és mosolygott a könnyeken keresztül, miközben a kezemet csókolgatta, meghosszabbítva ezzel a kellemes perceket. Simogattam a haját, hogy értésére adjam, hogy értékelem és értem ezeket a könnyeket. Emlékeztem a tavalyi újévre, amelyet szokás szerint Péterváron, kollégáim körében vártunk; fel akartam idézni a tavalyelőttit, de nem tudtam, és megint azon gondolkodtam, ami gyakran eszembe jut: az évek összeolvadnak egyetlen rendezetlen és egyhangú teljes szürke hétköznappá, a szellemi és az érzelmi képességek gyengülnek, és minden megvalósíthatatlan dolog számára reménytelinek tűnik, hogy megtalálja a saját helyét, az emberek letelepednek valahol falun vagy délen, művelik a szőlőt a feleségükkel és a gyermekeikkel, nyáron halásznak a tengeren… Emlékszem, hogy pontosan egy évvel ezelőtt a feleségem hogyan gondoskodott és serénykedett mindenki körül, aki a barátunknak számított és velünk töltötte a szilveszterestét, hogyan mosolygott néhány fiatal vendégre és ajánlott nekik titokzatos-melankolikus tósztokat, és hogy milyen idegen és bosszantó volt ő nekem a szűk kis pétervári lakásban…

– Na elég volt, Olja! – mondtam.

– Adj egy zsebkendőt – válaszolta halkan, és gyerekes szaggatottsággal lélegzett. – Nem sírok többet.

Szinte légies, ezüstös holdfénysáv esett a kemencepadkára, és különös, éles fehér fénnyel világította meg azt. Minden mást sötétség lepett el, melyben lassan úszott a cigarettám füstje. A lópokrócból a padlón, a meleg, ragyogó kemencepadkából – mindenből a falusi élet tompasága, a szülőház kényelme áradt…

– Örülsz, hogy ideutaztunk? – kérdeztem.

– Borzasztóan, Kosztyja, borzasztóan örülök! – válaszolta a feleségem heves őszinteséggel. – Ezen gondolkodtam, amikor elaludtál. Szerintem – mondta, de már mosolyogva – házasodni kétszer kellene. De igazán, mekkora boldogság ez – szándékosan állni az oltár elé, együtt élni és szenvedni az emberrel. És mindenképpen otthon élni, a saját kis zugodban, valahol messze mindenkitől… „A szülőházban születni, élni és meghalni”, ahogyan Maupassant mondta.

Elgondolkodott, majd megint a párnára hajtotta a fejét.

– Ezt Sainte-Beuve mondta – javítottam ki.

– Teljesen mindegy, Kosztyja. Lehet, hogy buta vagyok, ahogyan azt mindig mondod, de az egyetlen, aki szeret téged… Elmegyünk sétálni?

– Sétálni? Hova?

– Az udvarra. Felveszem a nemezcsizmát és a bekecsedet… Hacsak el nem alszol most.

Fél óra múlva felöltözve és mosolyogva álltunk az ajtóban.

– Nem haragszol? – kérdezte a feleségem, miközben megfogta a kezemet.

Gyöngéden a szemembe nézett – az arca szokatlanul kedves volt ebben a pillanatban –, egészen nőiesnek mutatkozott a szürke kendőben, amellyel falusiasan bebugyolálta a fejét, és a puha nemezcsizmában, amely alacsonyabbnak mutatta.

A gyerekszobából a folyosóra mentünk, ahol sötét és hideg volt, mint egy pincében, és a sötétben végre elértünk az előszobába. Ezután bepillantottunk a hallba és az ebédlőbe… A hallba vezető ajtó nyikorgását az egész házban hallani lehetett, a nagy, üres szoba sötétségéből pedig, mint két hatalmas szem, két magas, kertre néző ablak tekintett ránk. A harmadik kissé nyitva volt a félig kettétört zsalunak köszönhetően.

– Au! – kiáltotta a feleségem a küszöbön.

– Hagyd – mondtam –, inkább gondolj arra, hogy milyen jó itt.

Megnyugodott, és bátortalanul bementünk a szobába. Nagyon ritka és silány kert – vagy inkább cserjés, amelyet szétszórtak a széles hófödte tisztáson – volt látható az ablakból; az egyik, a háztól távolabb eső része sötét volt, a másik pedig világos, határozottan és kellemesen fehérlett a csendes téli éjszaka csillagos ege alatt. Egy macska, amely nem tudni, honnan került oda, hirtelen lágy koppanással leugrott az ablakpárkányról, és elsuhant a lábunk mellett, megcsillantva aranyos-narancssárga szemeit. Összerezzentem, mire a feleségem nyugtalan suttogással kérdezte:

– Félnél itt egyedül?

Ivan Alekszejevics Bunyin

Ivan Alekszejevics Bunyin

Egymáshoz simulva a hallon át az ebédlőbe mentünk, majd a dupla üvegajtókon keresztül a verandára. Itt mind a mai napig hatalmas heverő állt, amelyen akkor aludtam, amikor még tanulóként a falura érkeztem. Úgy tűnt, mintha csak tegnap lettek volna azok a nyári napok, amikor az egész családdal a verandán ebédeltünk… Most az ebédlőből téli nyirkosság és penész szaga áradt, és nehéz, fagyos tapétadarabok lógtak a falról… Fájdalmas volt, és én nem akartam a múltra gondolni, különösen ezen a gyönyörű téli éjszakán. Az ebédlőből látható volt az egész kert és a hófödte síkság a csillagos ég alatt – minden tiszta, érintetlen hóbucka, minden fenyő a fehérségben.

– Ott kint elmerülsz sí nélkül – mondtam válaszul a feleségem azon kérésére, hogy menjünk ki a kerten át a szérűre. – Pedig volt olyan, hogy telente egész éjszakákon át a szérűn a szalmakazalon ültem… Most meg a nyulak bizonyára egész a verandáig is eljönnek.

Letéptem egy nagy darab tapétát az ajtó melletti falról, és a sarokba dobtam, majd visszatértünk az előszobába, ahonnan hatalmas gerendapitvaron keresztül a fagyos levegőre jutottunk. Ott cigarettázva a tornác egyik lépcsőjére ültem, miközben a feleségem a havat ropogtatva lefutott egy hóbuckáról, és fejét a sápadt hold felé emelte, mely már alacsonyan állt a hosszú fekete kunyhó fölött, amelyben a birtok őrei és a kocsisunk aludt.

– Hold, hold, neked aranyszarv, nekem nagy vagyon! – ismételte az igézést, mint egy kislány a tágas fehér udvaron forogva.

A csengő hangját vitte a szél, amely olyan furcsának hatott a birtok halotti csendjében. Így forogva elért egészen a kocsis batárjáig és annak fekete árnyékáig a kunyhó előtt, és hallani lehetett, ahogy az ajtó előtt mormog:

Tanjánk az udvaron szepeg,
Be sem gombolva leng ruhája,
A holdnak tükröt tart. Hiába:
Sötét a tükör és rideg,
Lapján csupán a hold remeg… 1

– Már sohasem fogok a végzetről jósolni! – mondta visszatérve a tornácra, boldogan lihegve és friss téli levegőt belélegezve, majd leült mellém a lépcsőre. – Nem aludtál el, Kosztyja? Üldögélhetek itt melletted egy kicsit kedvesem, drágaságom?

Egy hatalmas vörös kutya lassan odacammogott hozzánk a tornácon keresztül, miközben kedvesen, elnézően csóválta lompos farkát. A feleségem a sűrű bundájába túrva átölelte a vastag nyakát, a kutya pedig rajta keresztül okos, kérdő szemekkel nézett rám, és mindezt olyan gyöngéd közönyösséggel tette, hogy valószínűleg maga sem vette észre, hogy végig a farkát csóválta. Néztem azt a sűrű, hideg, fényes bundát, a hold fakó emberi arcát, a hosszú fekete kunyhót, a ragyogó hófödte udvart, és magamat bátorítgatva gondoltam:

„Csakugyan minden elveszett volna már? Ki tudja, mit hoz nekem ez az új év?”

– Mi lehet most Péterváron? – kérdezte a feleségem felemelve a fejét és kissé eltolva magától a kutyát. – Min gondolkodsz, Kosztyja? – kérdezte a hideg levegőn megfiatalodott arcát felém fordítva. – Én azon gondolkodom, hogy itt a muzsikok soha nem ünneplik az újévet, és egész Oroszországban már réges-rég alszik mindenki…

De én nem akartam beszélni. Már fáztam, a ruhámon áthatolt a hideg. Tőlünk jobbra aranyos csillogással ragyogott a kapu, látható volt a mező és a csupasz fűzfa vékony jéggel borított ágaival, amely messze a mezőn állt, és olyan volt, mint egy mesebeli üvegfa. Reggel elpusztult tehenek csontvázait láttam ott, most pedig a kutya hirtelen hallgatózni kezdett, és élesen felemelte a füleit: messze a csillogástól, a fűzfa irányából elfutott valami kicsi és sötét, – lehet, hogy róka volt –, és a finom csöndben sokáig tartott, amíg elhalt a jégkéreg alig hallható, titokzatos ropogása.

A feleségem hallgatózva kérdezte:

– És ha itt maradnánk?

Elgondolkodtam, és így feleltem:

– Nem unatkoznál?

Épp hogy ezt kimondtam, mindketten érezni kezdtük, hogy egy évet se élnénk itt túl. Elhagyni az embereket, sose látni semmit ezen a havas mezőn kívül! Tegyük fel, hogy a ház körül ténykednénk… De milyen háztartást lehet fenntartani itt a birtok siralmas maradványain, ezen a száz gyeszjatyina földön? És mindenhol ilyen birtokok vannak, százversztás körzetben nincs egyetlen ház sem, ahol érezni lehetne, hogy él valaki! És a falvakban – éhínség…

Mélyen aludtunk, és reggel mindjárt az ágyból kikelve készülődnünk kellett az útra. A ház falai mögött megcsikordult a szántalp, és a kocsiba fogott lovak éppen az ablak előtt mentek el a magas hóbuckákon át, közben a feleségem félálomban szomorúan ásítozott, érezhető volt, hogy nehezére esik itt hagyni a meghitt falusi házat…

„És eljött az újév! – gondoltam a csikorgó dérlepte batárra nézve, amely a szürke mezőn állt. – Hogyan fogjuk túlélni ezt az új háromszázhatvanöt napot?”

De a kolompok jelentéktelen fecsegése összezavarta a gondolataimat, kellemetlen volt a jövőre gondolni. A batárból kitekintve már alig tudtam elkülöníteni a homályos kékesszürke tájtól a birtokot, amely egyre zsugorodott a hófödte sztyeppei síkságon, és fokozatosan egybeolvadt a fagyos nap ködében a messzeséggel. A kocsis, aki a dérlepte lovak mellett állt, és néha rájuk kiáltott, láthatóan teljesen közönyös volt az újév, a kihalt mező, a saját és a mi sorsunk iránt. A zsebéből – amelyhez csak nehezen ért el a vastag ködmönön és a bekecsen keresztül – elővett egy pipát, és a téli levegőben hamarosan szürke mahorka illata áradt. Az illat kellemes volt, és az otthon illatára emlékeztetett. Előhívta a tanyán töltött emlékeket és a feleségemmel való időleges kibékülést, aki az utazás alatt a sarokba szorulva szunyókált csukott szemén hatalmas, dértől szürke szempillákkal. Engedve a belső vágynak, hogy minél előbb elfeledkezzek a kicsinyes hiúságomról és a megszokott légkörről, vidámságot tettetve felkiáltottam:

– Hajts, Sztyepan, csapj oda! Elkésünk!

Messze előttünk már futkároztak a távírópóznák ködös sziluettjei, a kolompok jelentéktelen fecsegése pedig az életről alkotott összefüggéstelen és értelmetlen gondolataimig jutott, az életről, amely már várt rám.

 (1901)

1 ÁprilyLajosfordítása//A.Sz.Puskin:JevgenyijAnyegin.Bp.,Európa Könyvkiadó,1977

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Mészáros K. Ágnes
Hátsó borító: Renato Casaro
Borítóterv: Berkes Miklós
FORRADALOM (gasztroköltemény)

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Földalatti támadás Belgrádban Festival Srpskog Podzemlja, Dom Omladine, Belgrád, 2014.2.21.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Az elvágyódó sötétség éjszakája Újvidéken Negura Bunget/Grimegod / Northern Plague / Ashen Epitaph - The Quarter, Újvidék, 20h, 2015.3.26

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Slipknot élőben és hangosan avagy: all we got is insane!

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Tizenegy egész egynegyedes ütem Az Ashen Epitaph szülinapi bulija a Mojóban

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Antalovics Péter
Filmklub a Tudósban Újvidéken a Forum épületében, egy kis teremben fiatalok szórakoztatnak: fiatalokat.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: James Dean és a mosolya
Három film és örök hírnév A második világháború utáni Amerika önmagát elveszettnek érző ifjúságában már kódolva volt a lázadás

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„A megoldhatatlan helyzet csak egy adott pillanatban az” Interjú Kalmár Zsuzsa színművésznővel

1 Hozzászólás | Bővebben +
: Valentyin Alekszandrovics Szerov – Télen
Újév Fordította: Evila

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Sóskaleves
Nem szokványos csemegék 2. 2. rész – SALÁTÁK, ZÖLDSÉGEK

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 3. Harmadik rész – A bájital

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A szentély
Levelek Japánból 12. 12. rész - Tsukuba-szan egy esős napon

0 Hozzászólás | Bővebben +
: A mikrofonnál Fejes János
A változás belső folyamat Az Élet-öröm programokról

0 Hozzászólás | Bővebben +
: „Bazi magas mennyezet” – mondhatnánk röviden és velősen Ludwig Moralt müncheni festő freskójára
Kukucska a Duna kanyarulatába 2. Második rész - Öreg fiúk is megnyalják a sós vizet

0 Hozzászólás | Bővebben +
Vajdasági est feb3-17 Szemezgetés vajdasági műsorbeharangozókból

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
FERDINANDY GYÖRGY ÉS RÁCKEVEI ANNA MAGYARKANIZSÁN Art Café, február 8., vasárnap, 17.00

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Toldi
EGY KÜLÖNÖS TOLDI MAGYARKANIZSÁN Művészetek Háza - február 6., péntek, 11.00

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
III. International Jam Session – 2015.02.20. - 21.00 - ZEN Creol Song Day

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Gallieno Ferri, Zagor rajzolója 2013-ban
Patrick Wilding kalandjai (2.) Zagor, avagy Darkwood szekercés szelleme

0 Hozzászólás | Bővebben +