Kilencedik rész – Repülő karácsony

Sötét gondolataim szürke hályogán át szemléltem az út menti szemét mennyiségének gyarapodását, ehhez viszonyítottam az országokat elválasztó senki földje közeledtét. Lassacskán próbáltam túltenni magam a szerbiai határ átlépését jelentő traumán, a világon, amely az átkelő felé közeledve egyre borúsabbnak, zordabbnak, reménytelenebbnek és koszosabbnak látszott. A nyári gyakorlatról hazatérve csak azt vártam, mikor utazhatom újra. Minden reményem a téli szünidőbe vetettem.

Andrea októberi látogatása alkalmával meghívott karácsonyozni a családhoz. A busserói ház tárt karokkal várt. Pulzálva örültem. Az indulásra kijelölt napon a repülőgépet persze lekéstem. Nem tudtuk a nyilvánvalót: legalább egy órával az indulás előtt ott kell lenni a reptéren. Újra úgy éreztem, hogy az örökkévalóság választ el kedvesemtől. Mamim nem bírta nézni a világfájdító ábrázatom, tudta, mennyire vártam azt a napot, és azt is, hogy egy komplett világ dőlt össze bennem, amiért nélkülem szállt fel a gép. Ezért elővette az apránként összekuporgatott dugipénzét, kitoldottuk a helyfoglalást az elpocsékolt jegy beváltásával, és pár órával később már fent is ültem egy másik, Milánóba tartó járaton, hatalmas vigyorral a pofázmányomon, pillangókkal a gyomromban, izgalomtól lázasan. Életem első repülése volt ez. Felülmúlhatatlan élmény volt látni az éjszakai fényekben pompázó, itt-ott felbukkanó, majd eltűnő városokat.

Andrea famíliája azonnal befogadott. Egy villámlátogatás alkalmával ugyan volt már alkalmam megismerni a szüleit Riminiben, de akkor nem nyílott lehetőségem arra, hogy teljesebb képet kapjak róluk. Teresa kedves, kissé kerekded alakja aggódó, határtalanul szerető anyaoroszlánt rejt. Vöröses haja, féltő szeme, arca, mimikája édesanyámra emlékeztetett, azért is szerettem első pillanattól fogva, és áll oly közel a szívemhez még ma is. Giorgióval, a papával könnyebben ment a kommunikáció, a mamával ellentétben beszélt valamennyit angolul, így ha Andrea nem volt a közelben, és ha épp nem sziporkázott az olasz nyelvtudásom, könnyen meg tudtam értetni magam.

Érkezésem estéjén ravioli con ricotta in brodo (rikottával töltött ravioli, levesben) volt a menü első fogása, a második meg valami husika, ami nem volt annyira jó, hogy emlékezetembe véstem volna. A Fais családnál töltött vendégeskedés alatt számtalan finomságot ízlelhettem, például itt ettem életemben először (és eddig utoljára) articsókát és licsit (Litchi chinensis) is. Utóbbitól hanyatt estem, annyira tetszett parányi, fehér húsa. (Azóta is álmodom róla… a hazai piacon eddig sajnos nem találkoztam vele.)

Teresa tiramisuja hasonlóképpen belém vésődött. Látom magam előtt, amint a parányi ebédlőasztal közepén friss eszpresszóba mártogatja a piskótát, és minden figyelmével koncentrálva, cseppenként adagolja az amarettót a mascarponealapú krémbe. Ha jól emlékszem, a híres profiterollal is náluk találkoztam először.

Karácsony napján összegyűlt az egész család apraja-nagyja. Volt szerencsém megismerni Andrea bátyját, Valeriót és feleségét, az orosz Irinát, valamint a Szardínia szigetéről emigrált nagyszülőket, az unokatestvéreket, egyszóval mindenkit, aki számít. A Mamma rengeteg finomságot készített, amit az ablak előtti hatalmas, rögtönzött svédasztalra halmozott. Sajnos nem sokat tudtam segíteni az ünnepi főzőcskézésben. Anyósjelöltem nem hagyott a munkájába kotnyeleskedni. Gondolom, félt attól, hogy félreértem az instrukcióit, és elrontom az ünnepi menü egy részét. Emlékeim szerint készített szopós bárányt sütve (agnello da latte arrosto), olajbogyóval töltött minifasírtokat (polpette ripiene con olive), többféle halat, malacot valamilyen módon és még rengeteg mást, amire nem is emlékszem. Az asztal körüli, hadonászva gesztikulálós, keresztirányú beszélgetések zsivajától időnként „elmenekültem” a konyhába, ahol nyugodtabb körülmények között lehetett társalogni. A fenséges estebéd elköltése, minden téma kivesézése és egy kis eszpresszóval leöblített panettone után hazavándorolt a nép. Jólesett a csendes pihenés, a nyugalom. A parányi, ízlésesen kidíszített műfenyő alatt engem is vártak ajándékok, közöttük két fenomenális szakácskönyv, amelyek a gyűjteményem gyöngyszemeinek számítanak (Valeria Piccini: Caino. La cucina di Valeria Piccini és Claudio Sadler: Le ricette di pasta e primi piatti).

Egyik este, amikor csodával határos módon senkinek sem akadt egyéb dolga, nekiálltunk panzerottit készíteni esti szórakozás gyanánt. Be kell vallanom, addig faltuk a nyálfakasztó tésztapárnácskákat, míg mind el nem fogyott… Ezt követően csak bambán nyöszörögtünk a televízió előtt.

Kedvesem ekkor a Riad Yacout névre hallgató, elit marokkói étteremben dolgozott. Természetesen többet raboskodott a konyhán, mint otthon, ezért kérésemre egy nap betekintést nyerhettem a színfalak mögé. Együtt dolgozhattam a színes, több nemzetiségből álló bagázzsal, bekukkanthattam a három szinten elterülő konyhába, és ámulhattam a csodálatos vendéglátó-ipari komplexumon, amelyhez hasonlót eddig soha életemben nem láttam. Itt is felettébb kedves emberekbe botlottam, fülig mosoly bohócokba, bölcs tanítókba, alázatos segítőkbe, akik mindig az embert látják a másikban, nem a származási országot vagy a lehetséges vetélytársat, akit gáncsolni kell. A cukrász séf nevére már sajnos nem emlékszem, csak sudár alakjára, franciás angoljára, barátságos mosolyára, szimpatikus mivoltára, aki őszintén, leplezetlenül válaszolt mindenre, amit kérdezni vágytam, a szememből olvasott. Valahol az olasz–francia határ környékén lakott feleségével és két gyermekével, állandó munkahelye valamelyik Marriott Hotel volt akkor. Az ő keze munkája az a fantasztikus sütőtökös-csokis puding, amelyet a mai napig emlegetek. Ebben az étteremben voltam tanúja annak is, hogy Pasquale, a főszakács személyesen készítette a személyzeti ebédet, és mindenki együtt, egy időben étkezett (azóta sem találkoztam hasonlóval). Roston sült lazac volt a menü, friss salátával.

Mint ahogy minden, ami szép, ez a kirándulás is gyorsan elrepült. Csupán egyszer metróztunk be Milánó központjába borozni, barátkozni, lődörögni. Csak egyszer mentünk Andrea barátaival ebédelni, Busserót felfedezni. Egyszer voltunk nagymamit és rokonokat látogatni. Egy szempillantás alatt tovaszállt az egész, és ülhettem a hazafelé tartó gépre. Ismétlésért könyörögtem, és vakon hittem a visszatérésben. Felettébb kár, hogy végül nem jött össze, de így is jó, ahogy van. Örülök, hogy az életük része lehettem, még ha rövid időre is. Az értékes emberekre, drága pillanatokra mindig teli szívvel, boldogan emlékszik az ember, és az igaz kapcsolatot sosem veszíti el.

Mostanában sok tésztás receptet olvashattatok, itt az ideje megtörni a sort. Tavasz van, a szegény kis barikat ilyenkor szokták a sütőben, majd a gyomorban rejlő másvilágra küldeni. Ha szeretitek a pocakotokat, érdemes kipróbálnotok ezt a receptet, amely igazán egyszerű, mégis nagyszerű és fenségesen ínycsiklandó.

Agnello da latte arrosto – Sült szopós bárány

Hozzávalók 4 személyre:

• 1 kg bárány

• extra szűz olívaolaj

• 3-4 gerezd fokhagyma

• 250-300 ml fehérbor

• só és frissen őrölt bors

• friss zsálya, rozmaring és kakukkfű

• 4-5 nagyobb krumpli

Elkészítés:

Öntsünk annyi olívaolajat egy tapadásmentes tepsibe, hogy vékonyan befedje az alját. A sózott, borsozott bárányt bőrével lefelé, a fokhagymákat szétnyomva (tenyérrel nehezedjünk rá, és már jó is) tegyük a tepsibe, a zöldfűszereket megmosva hajigáljuk szét, a fehérbort a hús alá öntsük. Süssük 180 fokon, előmelegített sütőben 1 óra 20 percet (körülbelül). A sülési idő felénél adjuk hozzá a meghámozott, negyedelt krumplit. Ha szükséges, öntsünk kis mennyiségű zöldségalaplevet a tepsibe, ezzel megelőzve a hús kiszáradását. Miután a husink színt kapott, fordítsuk meg, hogy a bőre is megpiruljon, ropogósra-ragadósra süljön, majd friss saláta mellett, azonnal tálaljuk. Buon appetito!

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: