Nyolcadik rész – Bolognai hernyó

Imádtam Olaszországot, amiért állandóan mosolygott. Mindenki gondtalanul sugárzott. Az utcán ismeretlenek köszöntek fülig érő mosollyal szép napot, jó reggelt. Ezzel szemben a mi balkáni országunkban mosoly helyett fanyar vicsort és gáncsot kap az ember Jó reggelt! gyanánt.

Szenvedéseink egy röpke hétig tartottak a gettóban, majd a lebujból áttelepültünk egy frankó hotelbe, ahol csupán addig a pár napig maradtunk, míg kézbe nem kaptuk a megérkezésünk óta várt, eleve beígért lakásunk kulcsait. Problémáink tovaszálltak, amint átléptük a küszöböt. A hatalmas villa minden igényünket kielégítette, igazán nem volt okunk további panaszkodásra. Csupán nekem lett teli a hócipőm hamar. Nem a lakással persze, a többiek másztak az idegeimre.

Tulajdonképpen nem volt velük semmi baj, azonkívül, hogy teljesen mások voltunk, nagyon különböző normákkal és elvárásokkal a világ iránt. Jelentős szerepet játszott kiakadásomban az is, hogy az „alfa” lányok úgy gondolták, jobb, ha a fiúk mellett húzom meg magam, ugyanis ők inkább a nemrég hozzánk csapódott harmadik szőkeséggel osztják szobájukat. Nem vagyok szívbajos, az ellenkező neműek sem zavartak soha. Mégis, itt nem volt maradásom. A villa hangulata negatívan vibrált. Összepakoltam legfontosabb cuccaimat, és átcuccoltam a szerelmem vityillójába, ahol sokkal barátságosabb és őszintébb légkör uralkodott. Az olasz barátaim azonnal befogadtak, velük jobban éreztem magam, még ha nem is értettem felét sem kezes-lábas hadarásuknak. A ház konyhája volt az élet epicentruma, itt gyűlt össze a banda színe-java. Vegyes társaság volt a miénk, Olaszország szinte minden szegletéből voltak lakótársaim. Andrea apai ágról szardíniai „bennszülöttek” leszármazottja, az anyai ág Puglia régióhoz köti, itt született ő is, de egész fiatalon Busseróba, egy Milánó melletti kis városkába költözött családjával a szebb jövő reményében. Szobatársunk, Gregorio, a legtalpraesettebb felszolgáló fiú Bollatében született. Nello Nápoly környékén látta meg a napvilágot, pincérként dolgozott a szezon alatt, olajbogyó-ültetvénye várta haza ősszel. Nino, a kissé problematikus szakácsfiú Bari városából érkezett, ahogyan Mauro is. Francesca, az örökifjú, aki már közel járt a harminchoz, ki tudja, honnan származott, de fáradhatatlanul nyűtte az egyetemeket, és isten tudja, hány mesterképzésen rágta át magát, és milyen projekten dolgozott éppen. Rajtam kívül Franci volt az egyetlen lány a kégliben. (Sok nyálcsorgatás után elörököltem tőle egy kockás nadrágot, amit rettentően szerettem akkoriban. Ma már inkább asztalterítőnek használnám.)

Míg ebben a vendéglátóipari munkásokból álló kommunában tengettem napjaim, sűrűn tanúja lehettem annak, hogy sziesztaidőben összeröffent a társaság egy közös ejtőzésre valamelyik barátságos légkört árasztó vendéglőben, könnyű ebéd vagy aperitif mellett. Ez a szokás számomra teljesen újszerű volt, ugyanis eddig csak tévéképernyőn keresztül láttam korombeli fiatalokat étteremben „flancolni”. Mindig azt hittem, ez csak a kiváltságosok előjoga, azoké, akik vastagabb pénztárcával rendelkeznek. Örömömre elméletem megcáfolódott. Hazatérésemet követően mégsem vált rutinná a baráti körben elköltött ebéd vagy vacsora, mindig akadt más, betömésre váró luk.

A lebujt követő átmeneti szálláson töltött napok alatt Andrea elhívott vacsorázni. Ő volt az első férfi az életemben, aki megtisztelt ezzel a tettel (a leendő férjem a második a sorban, a többiek meg szégyellhetik magukat!). Az étterem nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy kivételesen forgalmas volt, rengeteg vendéggel, állandó sürgés-forgással. A pincérek narancs-fekete kontrasztos uniformist hordtak, őszintén mosolyogtak, és rutinosan pörögtek. Legalább három fogást fogyasztottunk, de bennem csak a finom fehérbor emléke maradt meg, és a roston sült hal, melyet a kedves felszolgáló fiú pillanatok alatt megszabadított szálkáitól. Erre az eseményre gondolva visszarepülök az időben, és ott találom magam a zsibongó vendéglőben, Andreával szemben, fontosabbnak érezve magam az angol királynőnél. A vacsorát követően kifeküdtünk a hotel szomszédságában elterülő mólóra csillagokat bámulni. Fenséges este volt.

A sok buli miatt sűrűn álmos voltam reggel, szabadnapokon szívesebben maradtam ágyban, mintsem kirándulgassak a többiekkel. Egy nap azonban sikerült magam kiszabadítani fekhelyem csábításából, és vállalkozókedvűen csatlakoztam a bandához. Amandának köszönhetően rendelkezésünkre állt Mattia mint őshonos utaskísérő, kinek segítségével könnyebben ment a tájékozódás, és tudta, hová érdemes ellátogatni a Firenzét és Bolognát érintő gyorstalpaló városnézés alatt. Feledhetetlen élmény volt, ám túl rövid sajnos. Semmit sem lehet megismerni kutyafuttában. Hónapokat, éveket kell eltölteni egy helyen ahhoz, hogy a bőröd alá ivódjon a világ, ami körülvesz.

Kinevezett kalauzunk Bolognában tanult, nem jelentett számára különösebb problémát a város bemutatása. A vörös téglás régi épületek, méregdrága butikok, keskeny sikátorok mellett az a jelenet maradt meg bennem, amikor az egyik egyetemhez közel, egy kevésbé forgalmas utcácskán átvágva szembetűnt, amint egy punk csaj cigarettát kéreget a járókelőktől. Akkoriban mindenhol azt lestem, meglátok-e valami hozzám hasonló szerzetet, de addig a pillanatig nem találkoztam senkivel sem, aki szintén ezen a hullámon lovagolt. Szerettem volna megismerni, ezért megkínáltam a cigimből. Amikor közelebbről megláttam viaszosan szürke bőrét és szikkadt-összeszáradt testét, elment a kedvem a barátkozástól. Megijedtem. Sosem láttam még közelről heroinfüggőt. Christiane F. Wir kinder vom Bahnhof Zoo című könyve jutott eszembe. Reménytelenséget sugallt érdektelen tekintete, amiben csak a dohány és a heroin gyújtott aprócska lángot. Szánalmas és sajnálni való az efféle lét. Ezt a jelenetet leszámítva igazán tetszett a bolognai blitzkrieg kirándulás, viszont Firenze világa jobban elvarázsolt.

Az idő fénysebességgel repült, észrevétlenül elmúlt a három hónap, és hamar eljött a hazaút ideje. Fájó szívvel, lógó orral csomagoltam össze. Letargikus állapotban ültem végig a gálavacsorát. Kínomban étvágytalanul tömtem magamba a 8 fogásos vacsora minden soron következő ételét. Utáltam, amiért el kellett szakadnom Andreától, a barátaimtól, és amiért újra a magyar csapattársaimmal kellett egy levegőt szívnom. A hazafelé tartó út végeérhetetlen volt, és szomorú. Sokáig bántam, hogy nem vállaltam a kockázatot, és nem lógtam el minden szabályt felrúgva annak érdekében, hogy a szerelmemmel maradhassak a csodálatos Olaszországban.

Spaghetti alla Bolognese

Íme a recept 6 személyre:

• 50 g húsos szalonna kockázva

• 250 g darált marhahús

• 250 g darált sertéshús

• 1 közepes vöröshagyma

• 1 darab zeller (diónyi)

• 1 kisebb répa

• 500 g paradicsomkonzerv

• 2-3 gerezd fokhagyma

• 1 ág rozmaring

• 20 g bazsalikom (kb. 15-20 levél)

• 10 g kakukkfű (2-3 ág)

• 120 g Parmigiano Reggiano

• 1 dl vörösbor

• 50 g vaj

• 0,5 dl extra szűz olívaolaj

• só

• frissen őrölt bors

• cukor (szükség szerint)

• 600 g spagetti

Elkészítés:

Egy nagy lábasban vajon felolvasztjuk a szalonnát, majd megdinszteljük a finomra vágott vöröshagymát és az előzőleg megtisztított, lereszelt zellert és répát. Pár perc után, mikor a hagyma üvegessé válik, és a zöldségek is megszottyantak kissé, beletesszük a rozmaringot, fokhagymát, és újabb pár percnyi kevergetés után hozzáadjuk a húst is az egyveleghez. (Ha igazán finom ragut akarunk, a húst apránként, kisebb mennyiségben, külön edényben pirítjuk, és csak ezután adjuk a zöldségekhez. Ezzel az eljárással jobb, intenzívebb ízt kap, ugyanis a magas lángon történő pirítás következtében karamellizálódik, és ízletes pörzsanyagok is képződnek. Ezzel ellentétben csak megfő, ha azonnal a zöldségekhez adjuk.) 2-3 perc múlva nyakon öntjük a paradicsommal (ha egész paradicsomról van szó, nyomkodjuk szét), borral, és ha szükséges, hozzáadunk egy kis cukrot (attól függően mennyire savas a paradicsom). Sózzuk, borsozzuk, de csak finoman, ugyanis a ragu redukálódni fog a többórás (2-3 h), lassú tűzön történő fortyogás következtében. Érdemes szakaszosan ízesíteni, és csak a legvégén teljessé tenni az ízvilágot. A bazsalikomot és a finomra vágott kakukkfüvet a legvégén adjuk a raguhoz. A spagettit lobogó, jócskán sós vízben megfőzzük, leszűrjük, és tálalhatjuk is a bolognai raguval nyakon öntve, pár félrerakott bazsalikomlevéllel díszítve, reszelt parmezánnal megszórva.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: