Egy halom gyerek összezárva, akik ha példás magaviseletről tanúskodhattak eddig, hát ilyenkor megőrülnek. Isznak, hánynak – azt is a szoba egyik sarkába az osztályfőnök előtt –, drogoznak, dugnak, szétverik a hotelt; elúszik a letét. Legalábbis én így képzeltem el egy negyedikes osztálykirándulást. Aztán meg már vittem a postára az első befizetőlapot…

Már el is készültem a védőbeszéddel. A Prágában forgalmazott, többnyire a turistáknak eladott, marihuánalevéllel ellátott termékek nem tartalmaznak THC-t, ami a nirvána állapotát idézné elő a felhasználó szervezetében. Ebből kifolyólag ezen termékek teljes mértékben ártalmatlanok. Kendertartalmuk legfeljebb nyugtatja az embert.

Kellett egy terv, amikor a táskám tele volt marihuánás nyalókával, csokival, keksszel, vodkával… De aztán az oszi azt mondta, hogy amíg nem miattunk hívják ki a rendőrséget, addig mindegy, hogy mit csinálunk. Talán ő sem gondolta igazán komolyan.

Eleve izgalmasan kezdődött az út. Valaki elfelejtett alaposan utánajárni annak, hogy a fél ötös indulás hajnalban van, nem pedig délután. Aztán az egyik busznak tönkrement a klímája, és a tetőablak is letörött. Jó kérdés, hogy hogyan, s még érdekesebb a történet, ami mögötte áll. A fél generáció már eleve részegen jelent meg. Cigizni, füvezni kezdtek a buszban. Ahogy kinyitották a „šibert”, az letört. Levitte az erős szél. És akkor beállt a hirtelen néma csend, az autóbusz araszolva hajtott visszafelé az autópályán. A mi buszunkban csak annyi történt, hogy valaki nagyon jól falsolta a Đurđevdant. Meg azt a maradék tíz „narodnjakot”, ami a sofőr playlistjén szerepelt. Ekkor már kezdett derengeni bennem, hogy az elmúlt három évben miért nem mentem osztálykirándulásra.

Nagyjából óránként álltunk meg, mire Pozsonyba értünk. Nahát, ki gondolta volna, hogy a sör majd meghajtja az embert…?

Pozsony hamar lenyűgözött minket, bár sajnos nem sok időt töltöttünk el a szlovák fővárosban, csak alig néhány órát. A Duna mellett állva a legfurább dolog, amit hallottam, az volt, hogy az elénk táruló kilátás majdnem olyan, mint Újvidék. Én viszont legkevésbé a szülővárosomhoz tudtam hasonlítani Pozsonyt. A hőség tombolt, mi meg fáradtak voltunk az utazástól. És hol volt akkor még Prága?

Mögöttünk a szlovák–magyar határ volt, balra meg Ausztria. Csak pislogtam, mintha először mennék külföldre.

Késve, viszont mégis időben érkeztünk meg a cseh fővárosba. Mindenki hullafáradt, a svédasztal pedig a főnyeremény. Általában ebből is állnak az élménybeszámolók. „A kaja jó volt, inni ittunk – becsületesen.” S mikor mi már pizsamában flangáltunk a hotel folyosóján lefekvésre készen, a maradék hat osztály autóbuszai még csak akkor parkoltak le a Fortuna West Hotel elé, ahova megfogadtunk, hogy soha többé nem megyünk vissza.

Az elkövetkező pár napban városnézés várt ránk, és pár fergetegesnek ígérkező buli. Egy nagy zöld esernyőt követtünk magunk előtt, az apró termetű útvezető ki sem látszott a sok magas gimnazista közül. El tudom képzelni, hogyan is érezhette magát. Nekem ilyen minden áldott napom…

Hamar rájöttünk annak a módjára, hogyan lehet öt perc alatt lehúzni fél liter sört. Mégiscsak a sörök fővárosában voltunk. S amikor már végigjártuk a zsidó negyedet meg a csillagászati órát, pihenésképpen igazán jólesett egy sör. Meg két látványosság között egy másik, amikor a csapat elveszett tagjait vártuk. Meg visszaindulás előtt néhány perccel is jólesett egy harmadik pohár sör.

Minden alkalommal ugyanarra a következtetésre jutottunk. Útra indulás előtt nem a legokosabb sört inni. Van, aki sose tanul…

Prága hamar lenyűgözi az embert. Minden zöld, és viszonylag olcsó. Kb. húsz dinárért vettünk két liter vizet. A turisták hamar beleszeretnek a cseh fővárosba, ha másért nem, csak a kolbász meg a sör miatt, vagy a folyó frappáns neve miatt. Vltava. Épeszű ember ezt nem mondja ki százszor egymás után csak azért, mert jól hangzik… De mi azért kimondtuk párszor. Természetesen kell ahhoz egy bizonyos tudatmódosult állapot, hogy az embert ezt századszorra is viccesnek találja.

És az esernyő is csak utolsó nap kellett. Rettenetes hideg és esős időre voltunk felkészülve, de hóra mégsem. Viszont az is volt. Németországban. Egy hatalmas hóvihar április végén, amikor pár nappal ezelőtt még ujjatlan felsőben rohangáltunk.

Új szintre emeltem a spontaneitást. Ha alaposabban utánaolvastam volna a programnak, talán nem indulás előtt pár perccel tudom meg, hogy Németországba készülünk. Ahol megint csak söröztünk, és nagy büszkeséggel villogtattuk a német nyelvtudásunk. „Guten Tag! Ja, danke. Auf Wiedersehen!”

A kirándulás utolsó éjszakáját ugyancsak Prágában töltöttük. Amíg mi jóízűen buliztunk egy helyi klubban, ahol természetesen szerb zene bömbölt, iskolánk jó pár tanulóját kirabolták. Valaki betört a hotelszobákba. S még aznap éjszaka ki is akartak minket rakni a szállodából a példátlan magaviselet miatt. De nem igazán hatotta meg a fiatalokat, hogy az illetlen viselkedésért akár azonnal haza is küldhetnek minket. A figyelmeztetés hallatán mindenki érezhette az irónia keserédes ízét. Előbb kirabolnak minket, aztán meg kidobnak?

Egy kora reggelen azon kaptuk magunk, hogy holtfáradtan és másnaposan fogyasztjuk utolsó prágai reggelinket. Ami egyszerűen jól hangzik. Mert ha belegondolok, minden jól hangzik, ami mellett ott szerepel a város neve. Sétahajókáztunk Prágában. Hát nem lenyűgöző? De. Németországi törökökkel ismerkedtünk Prágában… Ez azért mégsem hangzik olyan jól, főleg azután nem, hogy közölték velünk, a Török Birodalomban születtek. Mondom, oké, te tudod. Vajdaság pedig még mindig Magyarország része…

Természetesen nem rólunk lett volna szó, ha reggeli után beülünk a buszba, és minden bonyodalom nélkül azonnal megindulunk Újvidék felé. Az éjszaka folyamán eltűnt pár törölköző, eltört néhány kulcs, emellett még a poroltóval való játék is lenyűgöző szórakozást nyújtott egyeseknek. És ezért valakinek fizetnie kellett. A hangoskodásról meg ne is beszéljünk. Aztán meg már bennünk is kezdett derengeni a felismerés. Az utolsó tíz percben veszítjük el a „depozitot”. Vagyis csak egy részét… De arról a pénzről már azelőtt lemondtunk, mielőtt még átléptük volna a szerb határt. Pff, már indulás előtt elbúcsúztam a húsz eurómtól. Igazság szerint azzal itattam fel a könnyeim…

A gimnazisták meglepő összetartására volt példa, amikor a felháborodva lézengő végzősök a szálloda elé ballagtak, a pénzüket követelték, s amikor már mindenki ott állt a főbejárat előtt, a csoport hangosan és magabiztosan kezdte el ismételgetni: „Vratite nam depozit!”

Hazafelé meg már csak a megszokott apróságok vártak ránk. Félúton, a semmi közepén tönkrement az egyik autóbusz, egy diák pedig csak a határra érkezve vette észre, hogy nincs meg az útlevele, amit valószínűleg abban a bizonyos elromlott autóbuszban hagyott, ami már rég visszakerült Prágába. Mi akadálymentesen, sok-sok pihenővel, este tíz óra helyett valamikor hajnali háromkor értünk haza. Hullafáradtan. Viszont az a marihuánás vodka nem itta meg önmagát…

A gimis tanárok pedig jegyzik ezt a néhány napot, mert ilyen katasztrofális és botrányos osztálykirándulásra még nem volt példa azelőtt a Svetozar Marković Gimnáziumban.

Képgaléria: