20. rész - Ezüst pavilon

Kiotói utunk utolsó napján két olyan buddhista templomban jártunk, amelyek Japán leghíresebb és leggyönyörűbb templomai közé tartoznak.

Az Ezüst Pavilon a Kiotót keleti oldalról határoló hegyoldalon fekszik. A 15. században eredetileg palotaként alapította az akkori sógun, hogy legyen hova visszavonulnia. A Japán területi egységét veszélyeztető belháborúkat a gyenge kezű, határozatlan vezető nem tudta megfékezni, de kultúraszerető ember lévén maga köré gyűjtötte az ország legjobb költőit, festőit, építészeit, valamint a tanult földesurakat. Ennek az időszaknak hatalmas jelentősége volt a japán kultúra szempontjából, hiszen ekkor alakultak ki azok a művészeti és stílusbeli irányzatok, amelyeket ma hagyományos japán kultúrának tekintünk. Ezek közé tartozik a buddhizmus zen ága, ami csak Japánra jellemző, a tradicionális építészeti stílusok, a haiku, mint versforma, a teaszertartás, vagy éppen a virágrendezés művészete, az ikebana. A sógun idősebb korában visszavonult az államügyektől, és szerzetesként élt. Ettől kezdve fokozatosan alakult át hajdani palotája buddhista templommá.

A templom neve azért Ezüst Pavilon, mert eredetileg ezüstfóliával szerették volna a falakat burkolni. Ebből végül, nem tudni miért, nem lett semmi, és ugyan a későbbi évszázadokban lett volna lehetőség rá, a templomot soha nem fejezték be.

A templom híres a gyönyörű zen kertjéről, különösen a sziklakertjéről. Ez utóbbit én inkább 'kavicskertnek' nevezném, mivel sok kis ezer kavics formába rendezésével alakítják ki. A kavicsokat minden reggel hullámszerű formákba rendezik, ami az óceánt jelképezi. A templom és a hozzá tartozó kert az egyik legjobb példája a klasszikus japán, wabi-sabi esztétikának. Legalábbis a japánok, akiket ismerek, mind ezt mondják. De hogy mi az a wabi-sabi, azt még a japánok se igazán tudják megmagyarázni... Angolra lefordítani pedig még nehezebb. Inkább csak érezni lehet. Ennek a helynek csodálatos hangulata van. Fogalmam sincs, hogy ez a kert elrendezése miatt van-e, de való igaz, hogy a templom kapuin belül egy más világ van, mint odakinn.

A wabi-sabi esztétika a nyugati ideállal szemben a dolgok mulandóságát, az állandó körforgást, a tökéletlenséget, az aszimmetriát, a visszafogottságot és a természetességet helyezi előtérbe. Mindig társul a nyugalommal, a csenddel és az elmélyüléssel. És valóban, semmi komplikált nincs itt, az egyszerű dolgok elrendezése teszi a helyet varázslatossá. Olyan egyszerű részletekre gondolok, mint egy falba vájt ablakra, amin keresztül úgy látjuk tökéletes elrendezésben a kertet, mintha az egy festmény lenne keretbe foglalva. Vagy éppen a templomtól a hegyre vezető ösvényt burkoló terméskövekre. Mindegyik kő más-más méretű, szabálytalanul elrendezve a lépcsőfokokon, azért, hogy amint az ember felfelé lépked a hegyen, ne tudjon gyorsan menni, mindig álljon meg, hogy a következő lépést megtalálja, és közben megfigyeljen és elmélyüljön a hely hangulatában.

A templomból kifelé menet még megálltunk a templom teaházában egy teára. A matcha jó minőségű zöld tea porrá őrlésével készül. Ezt keverik el forró vízben egy olyan pamaccsal, ami arra emlékeztet, amit nagyapám használt a borotválkozáshoz. Az eredmény egy élénkzöld, sűrű, habos tea, ami enyhén kesernyés. A kiotói az egyik leghíresebb teatermő vidék Japánban, itt állítják elő az ősi módszerrel készült, nagyon finom matcha teák legnagyobb részét. A teaház élénkvörös és fekete színei gyönyörű kontrasztot adnak a tea erőteljes zöld színével.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: