22. rész - Nara, a legelső főváros

Kiotó után következő állomásunk Japán legelső fővárosa, Nara volt. Ez a város a 8. században töltötte be a főváros szerepét. 

A japán emberre jellemző, hogy szoros közelségben él a természettel és az évszakok változásával. Ez például abban is megnyilvánul, hogy ha új évszak jön, lecserélik az üzletek dekorációit. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy pont akkor indultunk útnak, amikor a cseresznyefák virágzásnak indultak, így minden gyönyörű, halványrózsaszín, fehér vagy lila virágokkal volt feldíszítve. Az új évszak nemcsak a külsőségekben jelenik meg, hanem például az ételekben is. Például a kiotói vasútállomáson japán cseresznyevirágos tejturmixokat is árultak. Persze az új kínálatnak és a külsőségeknek nemcsak esztétikai értékük van, hanem a kereskedők is jól járnak. A másik dolog, amit Kiotóban igazából minden évszakban meg lehet találni, az a zöld tea és a zöld teával ízesített dolgok. A japánokra jellemző, hogy minden város kitermel magának valamilyen védjegyet, vagy egy különleges ételt vagy hozzávalót, amely csak rá jellemző, és amelyről az emberek rá asszociálnak. Ezt a bizonyos dolgot az útikönyvek is ajánlják, és ha elmegyünk valahova, az adott termék állandóan szembejön velünk. Voltam olyan helyen, amely az almáiról volt híres, ott minden helyen vagy almát, vagy almás süteményt, almás kekszet, almakrémes csokoládét vagy almalét lehetett venni. És vették is az emberek, mert ugye az alma ezen a helyen a legjobb, tehát ki kell próbálni. Volt olyan hely is, ahol a polippal ízesített keksz volt a menő, ott mindenki azt vásárolta. Egyszóval mindig van valami, amiről az adott hely ismert, és van is igény rá. Kiotóban az egyik ilyen a zöld tea.

Közben azon gondolkodtam, nálunk miért nincs ilyen? A turizmus fejlesztéséről beszél mindenki, és mégsem történik semmi. Miért ne lehetne híressé tenni a helyi termelőket valamilyen alapanyaggal? Vagy kiválaszthatnának egy adott ételt, amelyről az emberek egy bizonyos helyre asszociálnak. Persze van erre néhány példa, mint a bajai halászlé vagy a tokaji bor, de például Palicson nincs egyetlen étel sem, amely előtérbe lenne helyezve, holott ott van a szomszédos Királyhalma a rengeteg gyümölcsössel, ezenkívül nagyon sok hagyományos magyar vagy szerb étel elkészítési módjának van délvidéki változata. Japánban nagy kultúrája van annak, hogy a turizmusba beletartozik a városnézés, pihenés, de a helyi ételek élvezete is.

E kis gondolatmenet után térjünk vissza Narára! A városban találhatók a japán buddhizmus legősibb, sokszor ezer évesnél is idősebb emlékei. Számos templom, szentély még ma is kiváló állapotban van, köszönhetően a japán emberek odaadó munkájának. Nara Japán egyik nagy spirituális központja, és az UNESCO világörökség része. 

Mi számos buddhista templomba látogattunk el az az egy nap alatt, amelyet a városban töltöttünk. A legérdekesebb a Tódaidzsi templom volt. Ez a templom több mint ezer éves, itt található a világ legnagyobb bronz Buddha-szobra, és nem mellesleg a mellette levő park tele van szarvasokkal. Nem vicc, tényleg ott mászkálnak teljesen szabadon. 

A legenda szerint több száz évvel ezelőtt egy buddhista szerzetes egy szarvas hátán érkezett Narába, hogy az itt levő szerzetesrendhez csatlakozzon. Úgy tartják, a ma itt élő őzek ennek a szarvasnak a leszármazottai. Ennek megfelelően isteni erőt tulajdonítanak nekik, és szentként tisztelik őket. Ezek az állatok az embertől egyáltalán nem félnek, sőt barátságosan megközelítenek bárkit, és szívesen fogadják, ha az ember megsimogatja őket. Ott jártunkkor éppen váltották a bundájukat, tehát hullott a szőrük, bolyhosak voltak, és mi tagadás, a legtöbb elég rosszul festett. Ennek megfelelően aranyosnak tartottam őket. Egészen addig, míg meg nem vásároltuk azt a bizonyos SZARVASKEKSZET, amellyel a látogatók etethetik őket. Ekkor elszabadult a pokol. Azt megszoktam, hogy az emberre kutya, macska vagy nyúl ugrik, de egy több tíz kilós őz?! Ráadásul nem is egy, hanem egyszerre 5 bolyhos szőrmók. Közben persze jól meg is tapostak a patájukkal, miközben a kekszet próbálták megszerezni. 

A templomhoz érve olyan szerencsénk volt, hogy két szumóbirkózóba botlottunk. Még életemben nem láttam élőben ’erősembert’, avagy rikisit, ahogy a japánok mondanák. Mivel a szumóbirkózók a japán hagyomány élő szimbólumai, munkaköri kötelességük, hogy minden nyilvános helyen kimonóban jelenjenek meg. Elvileg ezek ketten még nem voltak igazi versenyzők, csak növendékek. Ez megmagyarázza a viszonylag kis termetüket.

Maga a templom gyönyörű volt, szépségét az éppen virágzó cseresznyefák csak még jobban kiemelték. Egészen hihetetlennek tűnik, hogy ez az épület már több mint ezer éve itt áll.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: