Az emberi jogok közül lényeges szerep jut azoknak a szabadságjogoknak, amelyek az eszmék és az információk szabad áramlását teszik lehetővé. Ilyen a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága, a véleményszabadság, és az ezekből levezethető szólás- és sajtószabadság. Az ENSZ emberi jogi nyilatkozata két cikkben tárgyalja ezeket a jogköröket.
Ezek a jogok lényegében azt jelentik, hogy mindenki azt gondolhat és mondhat, amit szeretne, és abban hihet, amiben neki jólesik – sőt, ha úgy esik neki jól, akár hallgathat is, senkit nem szabad arra kényszeríteni, hogy a nyilvánosság elé tárja a véleményét. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy értemezze a dolgokat, ahogy neki tetszik, és hogy saját maga által választott értékrendszer alapján tegyen különbséget helyes és helytelen között.
A világnézet és a vallás szabadsága (az egyesülési joggal kiegészülve) azt is jelenti, hogy a hasonló nézeteket valló emberek megkereshetik egymást, szervezetekbe, egyesületekbe tömörülhetnek, szabadon gyakorolhatják a vallásukat, sőt ha úgy látják jónak, új vallást is alapíthatnak. Ennek ugyan megvannak a korlátai (a gyilkosság történetesen akkor is gyilkosság, ha az adott vallás megköveteli a szűzek teliholdkor történő feláldozását), de hogy mi a vallás, az igencsak szabadon értelmezhető. A Repülő Spagettiszörny Egyháza úgy hangzik, mintha egy huszadrangú hollywoodi sci-fiben hallottunk volna róla, pedig az egyház valódi. Tíz évvel ezelőtt jegyezték be mint hivatalos vallást az Egyesült Államokban, néhány évvel ezelőtt pedig egy osztrák állampolgár elérte, hogy a jogosítványképén egy tésztaszűrővel a fején szerepeljen – mondván, ez is a vallásszabadság része. Vannak vélemények, amelyek szerint az ehhez hasonló visszaélések miatt igenis korlátozni kell a vallásszabadságot, míg mások szerint a vallásparódiák megléte nem ok arra, hogy egyéneket és csoportokat akadályozzunk a szabad vallásgyakorlásukban.
A vallásszabadságba beletartozik a vallások kritizálhatósága is, hiszen e nélkül nem is beszélhetnénk a vallás szabad megválasztásáról: ha nem kritizálhatom, mondjuk, a keresztény egyházat (például nem mondhatom azt, hogy szerintem Jézus nem is Isten fia volt), akkor azt sem választhatom meg, hogy miben higgyek. A különböző eszmék egymás mellett csak akkor férnek meg, ha bármelyikkel szabad egyetérteni is és egyet nem érteni is.
Fontos még megemlíteni, hogy a világnézetét, lelkiismeretét érintő kérdésekről alkotott véleményét bárki bármikor szabadon megváltoztathatja. A leghívebb keresztény hite is megdőlhet, és válhat a legmegátalkodottabb ateistává, és fordítva: a tudomány abszolút kizárólagosságában hívő vallásellenző is ébredhet úgy egy nap, hogy isten mégiscsak létezik. Alapvető emberi jogunk tehát, hogy bármikor meggondolhassuk magunkat.
De nemcsak a gondolataink, a lelkiismeretünk és a vallásunk szabadságához van jogunk. Az ezekhez kapcsolódó egyik legfontosabb demokratikus jog a véleménynyilvánítás szabadsága: az a jog, hogy ezeket a meggyőződéseinket másokhoz eljuttathassuk. Ha bizonyos véleményeknek nincs helye a közéletben, ha a (gazdasági vagy politikai) hatalomnak nem tetsző gondolatok kimondásáért büntetés jár, akkor nincs jogállam. „Szabad országban szabad ember azt mondhat, amit szabad” – ilyenkor nincs szabadság. A véleményszabadsághoz tartozik a sajtószabadság is: ha az újságban bizonyos dolgok nem jelenhetnek meg, az internetre bizonyos tartalmak nem kerülhetnek föl, az sérti az információ szabad áramlását. Ha az emberek elől bizonyos vélemények rejtve maradnak, akkor értelemszerűen a döntéseiket is úgy fogják meghozni, hogy azokat nem veszik figyelembe. Ilyesféle politikát folytat például Kína: a hatalom a cenzúra segítségével kikényszeríti a neki nem tetsző információk visszatartását, és ennek segítségével a saját érdekei szerint igyekszik befolyásolni az állampolgárait.
A sajtószabadság korlátozásának kevésbé drasztikus módszere, amikor az újságírókat nem engedik be a menekülttáborokba, vagy titkosnak minősítenek olyan adatokat, amelyek egyébként nem lennének azok. (Például egy intézmény nem mondja meg, hogy mire költötte el a pénzét – ez azért jogsértő, mert a demokrácia egyik alapja a közérdekű adatok nyilvánossága: ha ezeket el lehet titkolni, az lehetővé teszi a korrupciót és a csúsztatásokat.)
A művészetek szabadsága szintén a szabad véleményalkotás és -kifejezés körébe tartozik. Egy író arról írhat, amiről akar, képregények bármiről megjelenhetnek, és a festők is mindent lefesthetnek. De kifigurázhatom-e egy ország címerét, vagy írhatok-e verset arról, hogy Jézus két beszéd között füvet szívott a tanítványaival? Az ilyen és ehhez hasonló művészi alkotások sokak számára lehetnek sértők vagy megbotránkoztatók, de egyúttal mások számára fontos üzenetet hordozhatnak. A művészi kifejezés szabadsága senki elől nem vitatható el pusztán azon az alapon, hogy az néhány embernek (vagy éppen a túlnyomó többségnek) nem tetszik.
Persze mint minden más jognak, a szólásszabadságnak is megvan a maga határa. Mégsem mondhatok bárkiről bármit, különösen nem nagy nyilvánosság előtt, hiszen az már rágalmazás vagy becsületsértés lehet. Hogy hol vannak ezek a határok, azt nem lehet pontosan megállapítani. Tipikus esete ennek, amikor a vallásszabadság kerül szembe a sajtószabadsággal: szabad-e mások vallását vagy vallási vezetőit kifigurázni, viccet csinálni belőle? Nem szép dolog (és a Charlie Hebdóval történtek után már azt is tudjuk, hogy nem is érdemes), de ettől még nem szükségképpen jogszerűtlen. A kérdés az, hogy hol a határ a vélemény és a sértés között.
Vannak, akik szerint a szólásszabadságot igenis korlátozni kell. A modern, demokratikus társadalmak egyik értéke abban rejlik, hogy bármilyen véleménynek hangot lehet adni; az ezt kritizálóknak azonban semmi keresnivalójuk a demokráciában (hiszen magát a demokráciát kritizálják), így az ő szólásszabadságuk korlátozható.
Mások úgy gondolják, hogy a sértés és a vélemény közötti határt a szándékban és a véleménynyilvánítás módjában kell keresni: ha egy képregényben a zsidókon gúnyolódok, az még rendben van. Ha ezt a képregényt egy zsinagóga előtt lobogtatom, az már baj. Ez nemcsak a vallásra igaz, hanem minden más esetre is.
A gyűlöletkeltő beszéd ugyan csak egy véleményt fejez ki, amelyhez mindenkinek joga van, azonban belátható, hogy a gyűlölet erőszakot vonhat maga után, főleg akkor, ha a célszemély is ott van a közelben. Másrészről az elhangzottakat csak a körülmények fényében lehet értelmezni: ha a piacon kiáltják utánunk, hogy „dögöljön meg minden homokos”, az nem valószínű, hogy súlyosabb következményekkel járna. Viszont a Pride felvonulásán ugyanezt kiabálni már egészen más fejleményeket vonhat maga után, és ennek megfelelően más elbírálás alá is esik.
A szólásszabadság és a hozzá kapcsolódó többi szabadságjog tehát olyan alapvető emberi jogaink, amelyekhez érdemes ragaszkodnunk. Lehet arról vitatkozni, hogy hol vannak a határai, vagy vannak-e egyáltalán határai, de a fontosságukat nem lehet kétségbe vonni: ha ezek nincsenek, akkor nincs szabad társadalom, nincs demokrácia, és végső esetben még az a természetes törekvésünk is ellehetetlenül, hogy hangot adjunk a véleményünknek, kifejezzük a gondolatainkat, és megmutassuk másoknak, kik is vagyunk. Ez pedig biztosan nem vezetne egy kényelmesebb élethez.
Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata:
18. cikk
Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.
19. cikk
Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magába foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá