Az egész úgy kezdődött, vagyis kezdődött volna, ha a KMV megnyitója előtt tizenöt perccel nem kötök ki a szervező BMW-jének a hátsó ülésén. Bedrogozva.

Nade! Ne tessék rosszra gondolni! A térdem kalácsa úgy gondolta, hogy kiugrik a helyéről ínszalagszakadással fűszerezve. De hogy még pikánsabb legyen a dolog, ezt pont akkor gondolta úgy a térdnek a kalácsa, mikor kezdődött volna az az esemény, amit ennek a kalácsnak a gazdája egész évben várt. Örök hálám a káemvésnek, aki csapot-papot, megnyitót otthagyva száguldott velem a sürgősségire, ahol erélyes felszólalásommal arányos erősségű fájdalomcsillapítót kaptam, amitől nemsokára azt se tudtam, hány óra van délben. Ilyenkor a forgatókönyv: három hétig gipszben otthon fekszik az ember, és gyönyörködik a plafon repedéseiben, amiket a tavalyi meszelésnél rosszul javított ki a piktor. Kivéve, ha Váradi. Mert a Váradi visszamegy másnap mankóval, fél lábbal, és felolvassa a felolvasnivalót. A direkt KMV-re írtat, és a Váradit elkíséri élete két legfontosabb D. betűje. A padtárs, bűntárs, legjobb barátnő, és a másik D., akinek általában szólnak a cikkek. Ott a színpadon, mikor olvastam fel az írásomat, olyan volt, mintha én is először látnám, hallanám, mintha a kezembe nyomták volna a nagykönyvet, amelyben életem van lefirkantva, és én csodálkozással tekintgetek a lapra, hogy a toll, mely a sorsomat írja, más kezében van. Ekkor eszembe jutott az idézet „nem aszerint írunk, amik vagyunk, hanem aszerint vagyunk, amit írunk”. S ennek a nagy igazságára is gyermeki módon rácsodálkoztam, de arra már nem, hogy gipszben sem tudok leállni az utazással, és a május elsejei szünetben Pestre szöktem a tanulnivaló és az év végének közeledte elől. Hogy milyen utazni, várost nézni, moziba, színházba, plázába menni, ha az embernek négy lába van mankóstul? Érdekes. De legaLÁBb ezt is megtapasztaltam, hogy most elnézték, hogy kések a megbeszélt találkozókról a rég nem látott budapesti barátokkal, és most nem vették be amikor azt mondtam, „bocsi, rohantam”. Barátom, örülj, hogy bicegsz, nemhogy rohanni. Történt ez az egyik kedvenc kávézómban, a Dunaparkban, mikor húsz perc késéssel beestem a találkára. Reggel 10. A pincér odanyújtja a pedáns étlapot a reggeliknél kinyitva, kedves mosolyt mellékelve hozzá.

Mire én: Köszönöm. Nem reggelizünk. Tequila sunrise.

Képgaléria: