A repülő leszállásra készül. Hajnali ötkor értem vissza a hostelbe Bangkok legjobb bulijáról, és nem hallottam meg a fél hetes ébresztőt. Előző nap megkértem a hostel cuki, anorexiás pultosát, aki annyira meleg, mint egy lávakő, hogy hívjon nekem egy megbízható taxist, aki kivisz a reptérre. Emberünk nem hogy időben érkezett, de még fel is küldte a szobámba a takarítót, hogy ébresszen fel. Ez a precizitás Thaiföldön már majdnem csodaszámba megy, ahol az órát csak amolyan orientációs eszközként ismerik – ebben az országban a 10 perc és a néhány óra szinonimák, és szabadon felcserélhetők. Majdnem lekéstem a gépet, de az istenek megint rám mosolyogtak. Hat óra alatt Narita repterére érkezem. Itt már késő este van. Az agyam nem tud mit kezdeni ezzel a váltással. Kora délután helyett éjszaka van, és a 40 fokból 10-12 fokra váltott a külső hőmérséklet, szemerkél az eső. Semmit nem aludtam, olyan fejem lehet, mint egy éjszakázó műtősnek – ennél rosszabb már csak a Kanada–London–Németország kombó üt ki az elkövetkező két hónapban. Bár a Japán–Kína–Kanada út is megérne egy misét, de ne szaladjunk a rúd elé.

Egy kicsit félek a Japán vámosoktól. Úgy hallottam, mindenbe belekötnek, nálam pedig van néhány gyógyszer, amire állítólag nagyon háklisak. Főleg így, hogy Bangkokból jövök. Aztán ott van még egy dolog. Már a gépen ki kellett tölteni egy nyomtatványt, jelezve, hogy pontosan hova megyünk, meddig maradunk és a szokásos ostobaságokat. Ekkor jövök rá, hogy nem tudom, hova megyek. Pontosabban tudom, hogy Katori közelében leszek egy tanyán, és Haruna kijön értem kocsival, de a pontos címét nem tudom. Ha mégsem jön ki értem, akkor itt fogok állni szállás nélkül éjszaka a Narita reptéren. De a remény hal meg utoljára. Vagy én. A gép rendben landol, és zombiként vándorlok a többi szerencsétlennel, aki útlevelét szorongatva a sorsára vár. Vajon befogad Japán erre a pár hétre, vagy kidobnak? És ha kidobnak, akkor hova dobnak? Végül is ez egy rohadt sziget.

Aztán kiderül, hogy a vámos nem egy emberevő szörnyeteg. Szerencsére férfihez kerülök – tudvalevő ugyanis, hogy a hatalmon lévő nők (vámos, rendőr és társai) mindig sokkal keményebben bánnak hölgy társaikkal. Egy japán hatalmaskodó nőtől meg az ég mentsen meg mindenkit. Minél nagyobb az elnyomás, annál nagyobb a virtuális pofonosztás lehetősége. Ezt a bangkoki immigráción már tapasztaltam. De emberünk – hála a papnak – egy férfi. Nagydarab, mosolygós, aki valószínűleg nem dobna az óceánba egy hátizsákos lányt csak azért, mert európai. Kedvesen kérdezi, hogy mit fogok csinálni Japánban, én meg kedvesen hazudom, hogy egy nagyon jó barátnőmet fogom meglátogatni Katoriban, és talán néhány napot eltöltök majd Tokióban is. A munkáról mélyen hallgatok, mert ha nem hiszi el, hogy ingyen fogok tojást mosni napi 5 órában, akkor munkavállalási vízumot fog kérni tőlem, ami pedig nekem nincs. Hozzáteszem a barátnős meséhez, hogy imádom Japánt és Miyazakit, ezzel jelezve, hogy nem egy őrült gájdzsin vagyok, aki majd lekaszabolja itt a népet két sushizás között. Csodálni jöttem a kultúrájukat, ezért vagyok itt – és ez a része a mesének már színigaz. Azt hiszem, Miyazakival meggyőzhettem, mert csak enyhén szaladt fel a szemöldöke, amikor meglátta a kitöltetlen formanyomtatványomat.

– Nem írta be a címet, ahova megy – bökött rá az üres papírra.

– Hát, ö, azért nem írtam be, mert nem tudom a pontos címet – vörösödtem el. Akkor egy pillanatra elállt a lélegzetem. Miért mondtam igazat?! Éreztem, hogy nem fog beengedni egy ilyen precízen szervezett országba egy ilyen szervezetlen egyedet, mint jómagam. Ezt elk.... khm, elrontottam.

– Hogyan? – kérdezte a vámos. – És akkor itt akar maradni a repülőtéren? Hogy hív taxit, ha azt se tudja, hova megy?

– A barátnőm, Haruna Sato jön értem kocsival, szerintem már kinn vár a terminálnál – vigyorogtam rá. Közben imádkoztam, hogy a Haruna Sato nem csak egy facebookos név, mert ha kiderül, hogy rántott csirkét jelent, akkor most kedvesség ide-oda, az óceánba fog hajítani mégis.

– Honnan ismeri ezt a Haruna Satót? – kérdezi még mindig jóindulattal. (Huh, akkor mégsem rántott csirkét jelenthet.)

– A Facebookon vagyunk ismerősök, igazán remek nő, itt él Katoriban a két fiával, és azt mondta, ilyenkor már nincs busz, ezért kijön értem – hadarom. – A facebookos címét tudom.

– Remek, remek, akkor írja ide Haruna Sato facebookos címét.

Meredek a papírra, hogy most mi a halált írjak. Aztán odaírom a címhez: FB – Haruna Sato. Lesz, ami lesz.

– Ha beírja a Facebookra azt, hogy Haruna Sato, őt fogja kiadni az oldal – mondom a vámosnak reményvesztetten. Lelki szemeim előtt már szétkapták a táskámat, az orrom előtt lóbálják a lázcsillapítómat, és egy gumikesztyűs kéz utánam nyúl... Brrrr.

Aztán megint isteni segítséget kapok. Talán a vámos se hiszi el, amit mond, talán Miyazaki neve vont csodát körénk, talán nem is vámos volt ő, hanem egy egyenruhás angyal, de emberünk elmosolyodik, és kellemes időtöltést kíván nekem Japánban. A lámpa zöldre vált, az automata ajtó kinyílik.

Úgy jövök ki a repülőtér várótermébe, mint akit fejbe vágtak. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, ideértem Japánba! Hirtelen táncolni lenne kedvem, végigbogarászni az összes feliratot, elrohanni a boltba venni valami „japánosat”. Eredetit. Aztán a szükség szólít, így megkeresem a női mosdót. És ott meghökkenek.

A WC-n számtalan gomb van, melegít, énekel, épp hogy nem pukedlizik. Egy rövid időre el is felejtem, hogy minek jöttem be, csak bámészkodok, mint a cirkuszban. Aztán túljutok az első sokkon, kb. megtanulom kezelni, és kifelé jövet már az ingyen wifire vadászok. El kell érnem Harunát, mert ha nem jön, elkerüljük egymást, vagy nem ismerjük fel egymást, lehet, hogy a vámos bácsim már nem lesz olyan elnéző velem hajnalban a padon.

Az ingyen wifinek két tulajdonsága van. Vagy annyira szuper, hogy jobb, mint a fizetős verziója, vagy szó szerint használhatatlan. Sajnos a Naritán csak a második verzióból volt. A legbosszantóbb a dologban az, hogy mindenki másnak működött, de az én IMEI számomat valamiért nem szerette a rendszer. Pedig kínai vackom van nekem is, mint az emberek sok százalékának. Kedvemet viszont ez sem szegte, és vidáman kikocogtam a peronra. Aztán azzal a lendülettel visszarohantam a váróterembe, és előtúrtam a kabátomat a táska aljából. Hideg van. Végre hideg van! Rebegtem egy hálaimát, hogy nem dobtam ki a kabátomat Bangkokban, ahogy akartam. Sokalltam azt a 900 grammot, amit nyom, és a helyet, amit elfoglal. Helyette vehettem volna sok felesleges és olcsó dolgot Thaiföldön. De nem tettem. Egészen meglepődtem magamon, hogy milyen felnőttesen viselkedtem. Aztán eszembe jutott, hogy inkább csak pénzt akartam spórolni, és ez még nem a felnőttség jele, csak azé, hogy skót vagyok. Ezt a tépelődést már odakinn végeztem, ahogy mosolyogva, majd riadtam figyeltem az érkező és továbbguruló autókat. Egyik se Haruna. Kirohantam a külső parkolóhoz, és visszarohantam, hogy hátha pont most jön, és elkerüljük egymást.

Eltelik 10 perc. Eltelik fél óra. Haruna sehol. Mi van, ha előbb jött, és elment. Gyorsan átszámolom a fejemben, mennyi pénzt váltottam. Ha a kínai üzleti partnerünk igazat mondott, 500 euró taxival bejutni Tokióba. Annyim nincs. De ha oda is érnék, mit csinálok ott? Miért nem kértem el legalább a telefonszámát a nőnek? Címeres ökör vagyok. Egy idióta, egy igazi liba.

– Szia!!! – kiabálja egy japán nő felém szaladva, két láthatóan álmos gyereket rángatva magával. – Ne haragudj, nem aludtak el, úgyhogy magammal kellett hoznom őket, és a tortákkal sem lettem meg idejében, úgyhogy ezért késtünk.

Megáll előttem és tovább hadar angolul, miközben a két kicsi meglepve méreget. Én csak hallgatok, hallgatok, lassan oldódik bennem a feszültség, és szinte sírok örömömben. Végül csak kinyögöm, hogy köszönöm, hogy kijöttek elém.

– Ó, igazán semmiség, gyere, hazaviszlek – mondja Haruna, és megindul az autója felé.

Haza... Az jó lesz. Azt hiszem, az igazán, de igazán pompás lesz.

Képgaléria: