Kiss Anita, Óbecse/Zenta

Hogyan kerültél kapcsolatba a KMV-vel? Milyenek voltak az első benyomásaid?

Zentára jártam középiskolába, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégiumba. Már elsőévesként rengeteg versenyre volt lehetőségünk eljutni, többek között a KMV-re is. Ugyanakkor töredelmesen bevallom, hogy elsőévesként inkább az új ismeretségek, a kollégiumi élet, a szülőktől való elválás érdekelt jobban, mint a versenyek. Másodéven viszont már kikristályosodott, hogy olyan lehetőségeim vannak, amelyeket kár elszalasztani. Egyre jobban kezdett érdekelni az újságírás. Zentán van az úgynevezett Régi Mesterségek Háza, egyszer szervezetten mentünk el az iskolával. Annyira elvarázsolt, hogy azonnal tudtam, én ezt meg akarom írni. Így tehát nem sokra rá visszamentem, és a tulajdonossal, Pecze Árpáddal készítettem egy interjút. Ezzel indultam a KMV-n. Az iskolai döntő után jött a körzeti, utána a döntő Óbecsén, majd haza is vihettem az első díjat. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy középiskolában hallottam erről a rendezvényről először, hiszen becsei származású vagyok. Már középiskolás koromban is értékeltem a rendezvényt. Ismeretséget tudtam kötni, rivalizálni tudtam, kaptam egyfajta egészséges önkritikát. Hogyan? Beültem megnézni, meghallgatni a többi versenyzőt, és ahogy hallgattam őket, értékeltem magamban. Folyamatosan viszonyítottam a saját alkotásaimhoz a többiekét, mérlegeltem, levontam magamnak a következtetéseket, hogy mi volt a máséban jobb, mit lehetne ellesni, elcsenni valamit, ami jó, hogy még jobb legyek. Szerintem ez volt az egyik kiindulópontja annak, hogy a mai napig is feszegetem a határaimat. Mindig magasabbra és magasabbra rakom a lécet magam előtt, és mindig keresek valakit vagy valamit, amit meg tudok ugorni. Van, hogy sokadik próbálkozásra sikerül.

Milyen volt a te utad? Résztvevőként hogyan jutottál el a szervezőposztig?

Miután negyedikesként elballagtam, és ezzel ki is futott a KMV-s pályafutásom, beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékére. Ahogy közeledett az április, egyre inkább eszembe jutott, hogy haza kellene menni a KMV hétvégéjére. Meg kellene hallgatni a versenyzőket, be kellene menni. Ezek a gondolatok elég hamar megerősítést nyertek, kaptam ugyanis egy telefonhívást Szilágyi Miklóstól, a fő szervezőtől, hogy lenne-e kedvem segíteni nekik, része lenni a csapatnak. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy igen. Sejtem, látták rajtam az évek során, hogy minden lében kanál, folyamatosan beszélő, extrovertált személyiség vagyok, ami meg előnyös ilyenkor. Legalábbis én annak érzem. Nagyon tudok örülni egészen apró dolgoknak is, akkor el lehet képzelni, hogy ezt mekkora örömnek és megtiszteltetésnek éltem meg. Mivel a csapat abban az évben már elkészült a szervezéssel, így lótifuti lett belőlem a 2011-es KMV-n. Többnyire a versenyző diákokat irányítottam, ügyeltem a műsorvezetőkre, a gálán a színpad mögött irányítottam a fellépőket. A következő évtől viszont határozottan az én dolgom volt az óbecsei döntő verseny részének a lebonyolítása: a műsorvezetők, a diákok az én felügyeletem alatt vannak 2012 óta a színházteremben, amikor folynak a versenyszámok. Azóta a 15 perces szünet az 15 perces szünet.

Máshogyan tekintesz a KMV-re szervezőként, mint résztvevőként?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Kénytelen vagyok, főként azóta, hogy középiskolás csitriből pedagógus lettem. Félreértés ne essék, nem kényszer ez, egyszer csak jött. Míg középiskolás voltam, a versenyszellem volt az, ami motivált, szerettem megmutatni, mit tudok. Mára viszont azt az értéket igyekszem megőrizni, továbbvinni a középiskolásoknak, ami nekem is kijutott annó. Mert ha nekem járt, akkor nekik miért ne járhatna? Szervezőként egy kicsit fárasztóbb talán, kevesebb idő jut a megszervezett bulira, de annál több a szervezőségen belüli megszervezetlenre. Mert attól függetlenül, hogy a rendezvény ideje alatt elmaradnak az olyan szavak mint a kérem, köszönöm, légyszi, légy oly jó és tedd meg ezt vagy azt, mindig tudjuk, hogy a másiknak szüksége van ránk, és mindig marad idő a feszültségoldó nevetésre is.

Megosztanál velünk egy anekdotát a sokéves közös történelmetekből?

Nem vagyok túl jó anekdotázásban. Viszont rengeteg embert, kapcsolatot, barátot és egy kicsit a szerelmet is köszönhetek a KMV-nek. Élénken emlékszem arra, hogy Virág Gyuri belesüppedve ült az egyik öltözőben 2011-ben a Csiga Józsi-s fellépésére várva, meg is kérdeztem tőle, hogy mi a baja, ekkor még nem is nagyon ismertem. Ez után az április után kezdtünk el beszélgetni. Azóta meg már gyűrű van az ujjamon.