KMV, vers 1. díj (1989)

Rekkenés

A nyár már annyira nyáladzott,

hogy belenyúlhattam a napba.

Aztán belémroggyant a nyár

a homlokom mögött ragyogott,

és a tébolyban, az édes tébolyban...

üvöltő előemberek és Isten,

egybemosódó éjszakák és nappalok,

felhömpölygő földnyelvek

és kővé meredt tenger,

és tejszagú pólyák a kandalló-szemekben,

és a feketét okádó ravatalok...

végül én és a világ,

és végiglibegtem a horizonton,

mint egy délibáb.

Falu

A házak szikrázó

tejfehérjére egykor

húst zuhogott az ég.

Azóta, a felkelő nap

szögverésében

a tejszövet alól

felvérzik a falu.

A határban

mágneses utakra

zuhogó angyalok

ördögöt akasztanak.

A földgöröngy-némaságban

zörögnek a falakon

az árnyak, s torra indul

a kéregarcú gyásznép.

Ebben az arcban vagy a

násznép fogafehérjében

roggyan eggyé a falu.

Az elektromos éjben

akasztott társukat

siratják az angyalok.

Feketének évadján

egy távoli érces

zakatolás füstszögei

csörömpölnek a falu

tejfehér szemhéján.

Infekció

Egyszer valaki végigszántotta

az eget, s a véres csíkokon át

emberek zuhogtak a földre.

A delelő nap

szamárköhögésben lépteik

alatt csörömpölve lyukadt

a világ ősporcelánja.

Fenn, a beforradt sebekből

már elállt a zápor,

s a minden határán túl,

kötélen vezeklő angyalokat

fújdogált a szél.

Kísértés

Didergő pincék

a fáradt ólakat

melegen belihegő kutyák

lázas csirkeganaj

szálkásan éles tükör:

miben örökre elvesztettél valamit

minek eltűnt, de torokgyíknál

metszőbb mélyében ma is ott lapulsz.

Képgaléria: