Száraz, fekete zaj

Biztos vagyok benne, hogy senki sem fázott az idei Fekete Zaj Fesztiválon. De ez természetes, elvégre az utóbbi években nyár derekán tartják a nemzetközi szinten is jegyzett rangos zenei rendezvényt. Az esemény ideje alatt a kánikula mellett Magyarország-szerte vízhiány és szárazság is tombolt, a közhangulatot pedig szokás szerint a politika rombolta. Szerencsére az érdeklődők mindebből keveset érzékeltek. Ehelyett átadták magukat a zenének, kreatív programoknak, természetjárásnak és társasági életnek. Négy napon át lehetett zaj július végén, a remek szervezőcsapatnak, dolgozóknak, önkéntes zajkeltőknek, kiváló művészeknek és előadóknak, valamint nem utolsósorban egy szuper fesztiválközönségnek köszönhetően.

A négy nap alatt számos nemzetközi és magyarországi előadót láttunk, ismertebbeket és kevésbé ismerteket. Elmondhatjuk, ha egy-egy zenekar nem is tudja kiszolgálni mindenki ízlését, rossz bandákat nem lehetett látni a rendezvényen. Ugyanakkor szombaton úgy éreztem, egy doom metál-féle buliban vagyok, szerdán pedig gothic fesztiválon. Mindkét műfajt magaménak érzem, de azonos hangulatokból és tempókból kissé sok volt az adott napokra. A jelenséget, hogy műfajok szerint bontanak szét napokat, már több rendezvényen is érzékeltem. Szerintem így veszít valamelyest a zenei izgalom, ugyanakkor, gondolom, kereskedelmileg ez a kiszámítható út.

Ilyen eset állt fenn az első napon is, amikor a lassan már tízéves tradícióhoz híven, többszörös átszervezés közepette megérkeztünk a fesztiválra, és a Crow Black Dream muzsikája szűrődött keresztül a kerítésen a Delta színpadról. Ugyanebben az időben a Sóvárgás nyomasztott hangulatot a Mátra kemping másik felében az Osztálykirándulás helyszínen. Sajnos ilyen jellegű átfedésekből nem volt hiány ez alatt a négy nap alatt, de azt már mindannyian megszoktuk, hogy a Zajon híresen „szaraszervezés”.

Továbbá kiemelném, a szervezők közül senkihez sem fordulhattam néhány specifikus panaszommal. Gondolok itt az olyan jellegű gondokra, amik évek óta megoldatlanul kísértenek rajtam kívül még számos zajongót. Tehát, idén is rám fújták páran a cigifüstöt, elém álltak koncert közben, a rendezvény ideje alatt vagy ötször a lábamra léptek és hárman is kéretlenül rám néztek (egyenesen a szemembe). Mindennek tetejébe a Nemkilátó színpad előtti mezőn, a csütörtök hajnali háromkor otthagyott poharamat másnap délután kettőre valaki ellopta (!).

A legbosszantóbb, hogy ezekről az égető gondokról senki sem vett tudomást a stábból, és a fesztivál ideje alatt elrohantak előlem holmi „fontosabb dologra” hivatkozva. Szerencsére viszont már volt térerő és wifi is, így fel tudtam hívni a pszichológusomat, aki szintén nem ért rá, mert egész nap Almásfűzítőn locsolt.

Egy kötelező kör után le lehet vonni a következtetést, hogy ez a fesztivál évek óta kész van. Mindig lehet csiszolni és alakítani rajta, de változtatni már felesleges, mert elnyerte végső formáját. Akinek tetszik, jöjjön, akinek nem, mert hiányolja a seggrészeg fesztiválozók arányát, illetve az Akela és Ossián zenekarok neveinek bekiabálását a lehető legkellemetlenebb helyzetben, tőlem mehet máshová, de ne pont a Wolves in the Throne Room-koncertre a Zajon. Egy nagyon jó és hangulatos, napsütötte fellépéssel örvendeztetett meg minket az amerikai atmospheric black metál banda. Olybá tűnt, maguknak érzik a környezetet, nekem pedig hatalmas szerencsém van, hogy napközben is tudok black metált hallgatni. A zenekar egyébként olyan minőségben nyomta le a leginkább best of-szerű koncertet, mintha csak éjszaka lenne.

A szegedi Fetish Section örök kedvenc, igazi zajzene. Nem is értem, miért nem játszhatnak évente legalább két koncertet a Mátra kempingben. A zenekar fellépésével minden rendben volt, annak ellenére, hogy Dudva, a frontember többször is elégedetlenségének adott hangot a monitorral kapcsolatban. Ami a dalokat illeti, a régebbi és újabb Fetish-dalokra egyaránt táncoltunk, ahogyan néhány régi Hiteljugend-szerzeményre is.

Az első nap szenzációja sokak számára az Alcest fellépése volt a Fanyűvő elnevezésű nagyszínpadon. Többször is láttam a zenekart, és a tagok ismét remekeltek, én viszont kevésbé lelkesedek már a zenéjükért, mint az első demók idején. Utánuk következett a Berlin Manson, egy számomra ismeretlen, teljesen kortárs, fiatal szlovák együttes. Synth popos, kissé punkos, elektronikus, olykor a rapet sem mellőző zenéjük otthonra talált a közönség között.

Az éjszaka hátralévő részében láttam még a Turbowitchet és a Vér zenekart. Előbbi retro-thrast játszott, utóbbi retro-death metált. Mindkét együttesnek nagy kultusza van, és sokan szeretik a bevett formuláktól nem mozduló dalaikat. Számomra teljesen zenei közhely, amit játszanak, viszont azt profin csinálják. Semmi frissességet nem láttam egyik bandánál sem. Ezeréves thrash- és death-klissék, izomból, de legalább nagy lelkesedéssel előadva. Minden rendben volt ezekkel a bandákkal, de én már sok ilyet láttam, és náluk érdekfeszítőbbet.

A második nap részemről a felfedezésről szólt. Kíváncsian jártam be a fesztivál minden zugát, mi változott, és mi nem. A Kilátó színpadból Nemkilátó lett. A sástói kilátótól áthelyezték a színpadot a parkoló és kemping közötti mezőre, ahol átlagos esetben nyugdíjasok játszanak az unokáikkal. Nekem tetszett a megoldás. Szerencsére ezzel a húzással az elektronikus zene is kikerül a kempingből, és normálisabban lehetett bent aludni. A technós zajongók minden reggel kora hajnalig ropták a táncot, persze lehet, nem lesz már vicces, amikor ennek híre megy a környező településeken, és a tresserek bejárnak majd hajnalba ingyen bulizni.

A Kacsatónia helyszínt körülölelő Sástó lehangolóan nézett ki a rendezvény alatt. Miközben az apró szigetecskén olyan koncerteket láttunk, mint Dominik Prok, Helka, Franny, a tó szintje tovább apadt. Off programokból egyébként nem volt hiány, csak oda kellett érni időben az adott helyszínre. A Zaj-túrák (tudomásom szerint) a kánikula miatt elmaradtak, de volt számos kiállítás, reggeli torna a réten, szerepjáték, kvíz, Háttérzaj irodalmi kör, filmvetítés, illetve több beszélgetés a Bike Maffia szervezésében.

Csütörtökön délután nem volt könnyű helyzetben a torinói Ponte del Diavolo. A négyórás kezdésig nem kevés napolajat kellett a közönségnek magára kennie, az együttes tagjainak pedig még zenélni is kellett. A zenekar két basszusgitáros masszív hangzása nem csak engem ejtett rabul, az énekesnő pedig ahelyett, hogy szexizett volna, frontemberként viselkedett. A dalok sajátos hangulattal bírtak, a Bauhaus-feldolgozás pedig kifejezetten jól sikerült.

Az őket követő svájci Lone Assembly első hangjairól a spanyol Héroes del Silencio jutott eszembe. A hard rock alapú (habár a leírás alapján természetesen posztpunkra hivatkozó), sötét hangulatú muzsika hamar rabul ejtette a dallamokra éhes füleket, a zenekar tagjai pedig a női szíveket.

Az Osztálykirándulás helyszínen délután a Cryptic Remains készítette fel a közönséget lelkileg az Immolation koncertjére. A magyar zenekar brutalitása nem sokban marad el az amerikai együttesétől. Ami az Immolation késő délutáni koncertjét illeti, a zenekar remek formában volt, az új lemez dalai meggyőztek, ráadásul még személyes kedvencek is elhangzottak. Attól függetlenül, hogy a közönség egy része idegenkedett ettől a vadulástól, könnyen megtörténhet, hogy a banda új rajongókat is szerzett magának. Ezt követően a Teeth Marks együttes zenéjétől sikerült fellelkesednem az Osztálykirándulás színpadnál. A szívből jövő energia és düh nem csak engem ragadott magával, a Zajtól szinte idegen mosh bontakozott ki a koncert alatt.

A kanadai Front Line Assembly soha nem volt a kedvencem, de kedvelem. Az éjszaka árnyai jót tettek az egyébként is sötét muzsikának. A dallista a zenekar munkásságát igyekezett bemutatni, ennek megfelelően, aki ismerte és szereti a bandát, elégedetten távozott a koncertről. A nagyszínpadon az éjszakát a Black Nail Cabaret zárta. A nagy múltú együttes teljesen új koncepcióval állt elő, a megszokott női ének/szinti felállás helyett ezúttal egy komplett zenekart látott a közönség. A fúvós hangszerek dzsesszes hangulatot adtak az egyébként dark pop muzsikának, ami egyeseket magával ragadott, másokat zavart. Szerintem érdekes és jó produkció volt.

A pénteki napot átpihentem. Amit a beszámolókból elszórva hallottam, a VHK metálosodása továbbra is megosztja a közönséget, a Raised by Owls sokaknak tetszett.

Szombaton egy lekésett Zaj-stáb reggelit követően a Zúgó idő tárlat és más titokzatok című kötet bemutatóján voltam jelen a Babicska helyszínen. Az eseményen Gaborják Ádám, a kiadvány egyik szerkesztője beszélgetett Fodor András, valamint Veres Attila és Juhász Viktor írókkal a Thy Catafalque zenéje által ihletett szövegekről.

Ami a koncerteket illeti, leginkább zenei turista voltam, aki belekukkantott mindenbe, többek között a Csalogány, a Lesoir, a Floz, a Jules War, a Csicskakoporsó, a Novembers Doom fellépésébe. A Green Carnation koncertjét sokan várták, de többen kritizálták is. Én kedvelem ezt a zenekart, még ha nem is az a zenei trilógia miatt, amit jelen műsorban is elővezettek. Zenéjük sokaknak tetszett, másokat untatott. Talán a közönség szívesebben táncolt volna ahelyett, hogy hangulatos és melankolikus koncertekbe borultatják. Véleményem szerint viszont igazi hiánypótló Zaj koncert volt.

Sokan szeretik a Liturgy zenekart, sajnos én le vagyok döbbenve, hogy miért. Ez a Silencer- és korai Shining-kópia akármi rettenetesen idegesítő volt. Gondolom, jó sok pénzt összetalicskázott valaki a bandának a kiadóhoz és a promóterekhez, de ez a színvonal nagyon messze van attól a zenei forradalomtól, amit nekem többen beharangoztak velük kapcsolatban. Az egyedüli eredeti ötlet az, hogy olyan bandákat nyúlnak le, amik nem voltak soha népszerűek. Lehet itt a Swansra meg transzcendenciára hivatkozni, de ezzel az erővel Bon Jovi is hivatkozhat utcai költészetre. Ez a vita természetesen hajnalig folyatódott köztem és egy Liturgy-rajongó között.

Az éjszakát természetesen a Pornography – The Cure tribute zenekar zárta, illetve ezt követően is volt muzsika bőven. Reggelig táncoltak az emberek, minden kimerültség ellenére. Az idén is volt Zaj, jó volt, elmúlt, aztán jövőre is várjuk. Rosszabb biztosan nem lesz, a jobb hangulatunkon pedig nekünk is kell dolgozni, a kedvesség, közvetlenség, empátia gyakorlásával. Nem várhatunk mindent el másoktól, magunknak is tenni kell érte.