Analóg szauna egy zsúfolt mentőúrhajón

Nincs annál szebb, amikor kedd késő délután belépsz egy klubba és az egyik kedvenc zenekarod basszusgitárosa köszönt kedvesen. „Szevasztok srácok, hogy vagytok?” – igen, ez nem sok, de zavaromban én sem álltam le beszélgetni Rockyval, a Voivodból. Valójában kellett volna, de a rajongás nekem sem megy már úgy, mint régen, meg egyébként is ritkán tudok hirtelen érdekeset mondani. Jobbra nézve a mosolygós Awayt látom, az ősz hajú dobmágust, amint rajongókkal beszélget. Ahogyan haladunk előre a jegyeket intézni, egyszer csak feltűnik a bozontos hajú gitáros, Chevy. Éppen italokat visz ki valakinek. Csak Eric Forrestet, a beugró énekest nem találom. Lehet, ő is itt van, de én csak kazetta- és cédéborítóról ismerem. Sajnos nem voltam abban a helyzetben harminc éve, hogy részt vegyek a legendás budapesti Today is the Day/Neurosis/VHK/Voivod bulin. Más idők voltak, és azt hiszem abban az időben még határilletéket is kellett fizetni, hogy elhagyjam kis-Jugoszláviát.

Ilyen fogadtatás bármilyen fáradtságot elnyom. Közvetlenebb a hangulat, mindenki kint beszélget, vagy éppen a bandával fotózkodik, ezzel is előrevetítve egy jó hangulatú koncertet egy iszonyatosan forró nap végén. Az emberek lassan szivárognak a budapesti Analog Music Hallba. Ez egy kis hely. Legyen bármennyire nagy hatású zenekar a Voivod, vajon meg tudja tölteni? Ahogyan gyarapodik a közönség, egyre több ismerőst látok. Menő újságírókat, zenészeket, fanzine szerkesztőket, mondhatni a magyar extrém zene/underground krémjét. Úgy alakul, mi is eldumálunk odakint. Nem jutok odáig, hogy mindenkit egyenként üdvözöljek.

Aztán elkezdődik a Rise. Kintről halljuk. Berohanunk, és azt látom, nem tudok bemenni a terembe. A koncertszalon bejáratán túl, az italpult mellett áll a közönség. Az előtérből látszik a színpad egy része, a hang viszont cenzúrázva érkezik, bizonyos frekvenciák nélkül. Odabent Forrest üvölti: Demok/Meta-control/Out goes the signal/Radiation from the sky/Activation/Second life. Tisztára mintha ma írta volna. Jó volt ez a kezdés. Egyrészt a Rise egy rég nem hallott és alulértékelt Voivod dal, másrészt tiszta szimbolika, ahogyan Forrest oly sok év után ismét ezt üvölti a közönség arcába. 1994 és 2001 között ő állt a mikrofon mögött basszusgitárral a kezében. Most csak ő a beugró frontember, és szerintem jól áll neki ez a szerep, láthatóan élvezi. Nem csak pótolja Snake-et és éppen megmenti a nyári koncerteket, hanem egy váratlan nosztalgia-turné kerekedett ki a szerencsétlen helyzetből.

A zenekar belekezd egyik újkori klasszikusába, az Obsolete Beingsbe. A Wake lemezzel a Voivod elkezdett egy új száguldást a neutronokkal. A dal visz magával, Eric hangja szárnyal a szűk térben, ami egy túlzsúfolt mentőűrhajóra hasonlít. A tőle telhető legnagyobb tudással sajátította el Snake szólamait, aki családi okok miatt kényszerült kiszállni a turnéból. Eric annak idején adott egy sötétebb, agresszívabb, szigorúbb hangot a zenekarnak, ezzelegyütt a muzsikának. Ezek a nyomasztó, szorongató energiák éledtek fel a teremben.

A Ravenous Medicine és Unknown Knows közben már a közönség is feléled. Bizony, nem volt itt előzenekar, csak előbarátkozás a zenekarral odakint. Gyorsan fel kellett ébredni és rákapcsolódni a Voivod űrhajóra. A Tribal Convictions közben Away dobjai fenyegetően hangzanak, ugyanolyan lelkesedéssel püföli, mintha egy semmit sem látott, bizonyítani vágyó muzsikus lenne. A The Prow közben a közönség ugrálása átragad Chevyra és Rockyra is, akik mindvégig mosolyogva eresztik ki kezük alól egy másik dimenzió hangsorait. A közönség örül, mindenki lelkes az analóg szaunában. Eric némely szöveget füzetből olvassa, de gondolom ő is már eléggé elfejtette ezeket és váratlanul érte a megkeresés.

Amennyiben őt nem, a rajongókat, engem mindenképp, váratlanul érte, hogy elvállalta. Hisz az év elején még nyugtalanító hírek érkeztek Eric Forrestről, amelyek rákos megbetegedésről szóltak. Ahhoz képest, ez a manus egy ősembernek tűnik fent a színpadon, aki ereje teljében van miközben a Ripping Hedachest üvölti, vagy Nanomant – amire szintén jó sok évet kellett várnom, hogy élőben hallhassam. Következett a Nuclear War az első lemezről, majd a Fix My Heart! Nos, végre azt is megéltem, hogy hallhatom élőben ezt a csodálatos idő és tér közötti elszállt thrash pszichedelikus őrületet.

A banda gyorsan lemegy, majd visszakéreti magát és mindannyian belemerülünk a világűr végtelenségébe a Pink Floyd Astronomy Domine dalán keresztül. Zárásként még egyszer lecsap az ős-káosz thrash, a bemutatkozó lemezük első dala: Voivod és mindenki együtt üvölt és őrjöng – oké, a hátsó sorok visszafogottabban.

Hát ez rohadt rövid volt. Egyrészt tele voltam hiányérzettel, másrészt rég éreztem magam ennyire jól koncerten. Habár amíg kint álltunk, elég pocsékul szólt minden, odabent minden a helyén volt. Nagy élmény volt hallani ezeket a dalokat Erickel. Én sem tudtam, hogy olykor hiányzott ő is, meg az a néhány fránya dal a Negatron és Phobos lemezről, amiket oly sok éve mellőznek.

Koncert után mindenki boldog volt – legalábbis nekem úgy tűnt, de az is lehet, csak én vetítettem másokra a saját örömömet. Népszerű magyar írók beszélgettek odakint népszerű magyar énekesekkel, régi ismerősök találkoztak, Voivod rajongók rajongtak más magyar zenészekért. A kanadai együttes tagjai kint álltak és dedikálták a cédéket, fotózkodtak, beszélgettek. Mi is beszélgettünk kint, ismerősökkel, barátokkal, zenészekkel, írókkal, koncertszervezőkkel, metálosokkal. Mert azért ez nem egy tömegrendezvény. Mind névről ismerjük egymást, és tudjuk, ki az, aki felbukkanhat egy ilyen koncerten? De egy zene minőségét talán az dönti el, hányan vannak a koncerten, hanem kik azok, akik hallgatják.