„Nehéz elfogadni, hogy csak egy dalt írtam, és nem tudom őket megmenteni”

A bántalmazás sokszor a mindennapok csendjében húzódik meg. Láthatatlan sebeket hagy, amelyekről nehéz beszélni, mégis ott élnek a történetek mögött. Néha egy megszólalás, egy dal vagy egy személyes vallomás képes megtörni a hallgatást. Sóti Juli ebben az interjúban a felismerés és a gyógyulás útjáról mesél, valamint arról is, hogyan születik meg egy olyan dal, amelynek nem célja a szórakoztatás, helyette megpróbálta megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, és kimondani a kimondhatatlant.

Hogyan született meg az Elmegyek én című dal?

– A dalszerzés folyamata teljesen más volt, mint korábban. Épp egy másik album szerkesztése közben egyszer másfél órát vezettem az akkori munkahelyem felé. Közben bekapcsoltam a diktafont, csak úgy dudorásztam. Vezettem, és kigördült belőlem a dal. Annyira intenzív hatással volt rám, hogy azonnal elkezdtem zokogni, félre kellett állnom. Először a refrén született meg. Nehéz megfogalmazni, mert a traumák, amiket átélünk, folyamatosan ott élnek és csiszolódnak bennünk. Az, hogy gyémánt vagy szén lesz-e belőlük, azon is múlik, mennyire foglalkozunk velük. Korábban egy óceánjárón dolgoztam, ami egy elég elszigetelt életmódot jelent, így volt időm gondolkodni. Akkor sikerült egy kicsit befelé fordulnom, ami által sokkal könnyebben születhetett meg egy-két dal.

Az Elmegyek én nem magyaráz, nem vádol, nem részletez. Miért volt fontos számodra, hogy a dal inkább elgondolkodtasson, mint hogy elszámoltasson?

– Az, hogy a dal nem vádol, talán azért történhetett, mert megpróbáltam csak a nyers valóságot felvázolni. Nem általánosságban szerettem volna megmutatni, hogy a bántalmazott nők, fiatalok vagy gyerekek hogyan érezhetik magukat, hanem csak azt, ami velem megtörtént, illetve amit a családomban, környezetemben láttam. Nem szid, nem akar bosszút állni a bántalmazón. Amikor benne vagy egy ilyen helyzetben, inkább csak azt érzed, hogy még kilépni sincs erőd, nemhogy bosszút állni. A helyzet egyszerűségét szerettem volna megfogalmazni, kikívánkozott belőlem.

A dal témája nagyon személyes. Nem fordult meg a fejedben, hogy inkább a fiókba zárd?

– Fiókos dalszöveg volt, minimum ötéves. Amikor megszületett a dal, az olyan intenzív hatással volt rám, hogy egyszerűen nem mertem megmutatni sem a zenekarnak, sem a páromnak, nemhogy a külvilágnak. Végül kikerült a fiókból, ami a környezetemnek köszönhető, hiszen rengeteg történetet láttam magam körül, amik megerősítettek abban, hogy nem szabad hallgatnom.

Nem titok, hogy te is érintett vagy a bántalmazás témájában. Mikor volt az a pont, amikor felismerted, és megfogalmaztad, a te életed másként alakult, mint a kortársaidé?

– Abban a tudatban éltem, hogy mindenki így él. Középiskolás koromban zárkózott gyerek voltam, keveset barátkoztam. A zene hatására tudtam ebből az állapotból kilépni néha. Majd lassan, ahogy egyre jobban tájékozódtam a külvilágban, észrevettem, hogy nem mindenkinél van így. Sokáig nem mondtam el senkinek, mert nem tudtam hogyan belekezdeni. Abban az időben apu kezdett megváltozni a komolyabb pszichiátriai segítségnek köszönhetően. Fordulópont volt, amikor észrevettem, hogy stabil a helyzet. Ezután éreztem, hogy elmondhatom a barátaimnak. Pontosan emlékszem arra, amikor busszal Zentáról Adára utaztunk, és elmondtam, hogy otthon olyan szintű bántalmazás folyik a családban, ami szerintem már nincs rendben. Kiderült, a barátaim tudtak róla, az egész környezetem, a rokonságom, a tanáraim, de mindenki hallgatott.

Az Elmegyek én dalban nincs drámai csúcspont, hanem folyamatos az ismétlődés. Ez mennyire tükrözi azt, ahogyan a bántalmazás működik a mindennapokban – csendesen, ismétlődve, normalizálva?

– A bántalmazás nagyon összetett, egészen kicsi dolgokkal kezdődik. Két ember közül az egyik elkezdi lassan kezdi lecsipkedni a másikról a bőrt. A folyamatos csipkedés, bántás lehet, hogy először csak beszólás, viszont folyamatosan átlépi a határaidat fizikailag, egy érintéssel, bántó szavakkal vagy szexuálisan. Sohasem úgy történik, hogy valaki megüt vagy megver, arra nyilvánvalóan negatívan reagálnánk. Ha viszont valaki finoman bekúszik a bőröd alá, te közben azt érzed, hogy pozitív dolgot is kapsz tőle. Ez benne a trükk, ezért nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, mert mindig van egy pozitív oldala is, egy szeretetteljes oldala, amibe kapaszkodsz, amikor már nagyon fáj.

Mi a legnehezebb benne?

– Talán maga a felismerés. Általában ha az érintettnek a környezete jelez, az kifejezetten kontraproduktív. Ilyenkor az ember mindig kapaszkodik azokba a képekbe, amiket a másik félről alkotott, hiszen egy bántalmazó kapcsolat soha nem csak elvesz, ezért nehéz felismerni. Aki egyszer már benne volt egy ilyen kapcsolatban, az könnyebben felismeri, de hogy taníthatjuk meg egy fiatalnak, hogy húzza meg a határait? Már az óvodában is azt tanuljuk, hogy a szeretet egyben bántás. Hiszen ha valaki folyamatosan bökdös az ujjával, akkor mindig azt mondják, hogy biztos csak tetszel neki. Így kezdődik. Ezt követi az általános iskola, majd a középiskola, egyetem, utána jön a munkahely, ahol mindig van egy munkatárs, aki beszól és egy kicsit mindig átlépi a határaidat.

Mi segít abban, hogy felismerjük?

– Először a saját határainkat kell megismernünk. Az önismeret tud a pajzsunk lenni, illetve az önbizalom, de az fiatalkorban húzós téma, hiszen ilyenkor mindenki tartozni akar egy közösséghez. Nehéz az ilyen dolgokat megtanítani, de nagyobb hangsúlyt kellene fordítania a szülőknek és az oktatásnak az önismeretre és a határhúzásra. A bántó félhez is oda kell fordulni, megkérdezni, mi a baj, mi történik otthon, nem csak megbüntetni. Szinte biztos, hogy a bántalmazó is rendelkezik valamilyen történettel, amit otthonról hoz, és az iskolában szabadulnak fel az indulatai.

Hogyan fogadták a dalt az emberek?

– Mindenki meglepődött. Sajnos ott tartunk, hogy a fizikai bántalmazás vagy a szexuális erőszak még mindig tabu. Ez a következő téma, amiről egyszer dalt fogok írni. Félek ezt a témát felhozni, mert gondoljunk bele, ki akar a zenében erről beszélni? Mindenki azt hiszi, hogy az X-Faktor után minden fesztivál engem keres, pedig valójában senki nem akar elhívni egy lányt, aki a bántalmazásról énekel. Nem azért mentem az X-Faktorba, hogy felkaroljanak. Csoda, hogy a műsor egyáltalán leadta. Köt a titoktartás, de annyit elmondhatok, hogy nem volt könnyű menet. Már a tudat, hogy becsempésztem egy ilyen dalt a televízióba, s ennek köszönhetően eljuttatni az emberekhez a tényt, hogy a bántalmazás létezik, már egyféle sikerélmény. Átadtam egy üzenetet azoknak is, akik hasonló helyzetben vannak, mégpedig azt, hogy megértem a helyzetüket, nem bélyegzem meg őket, tudom, nagyon nehéz belőle kilépni.

Az X-Faktor színpadán védtelennek vagy inkább erősnek érezted magad?

– A dal többek között azért is került színpadra, mert a gyermekkori bátalmazásomnak lett egy fizikai és mentális lenyomata. Pár éve diagnosztizálták nálam a komplex posztraumás stressz-szindrómát, ami sok tünettel járt együtt. Hosszú ideig munkaképtelen lettem, fellépés közben emlékbetöréseim lettek. Amikor jobban lettem, úgy döntöttem, ha már megtörtént velem, akkor értelmet fogok adni neki azzal, hogy másoknak kapaszkodót nyújtok. Szerettem volna, ha a színpadra állásommal nemcsak adok, hanem gyógyulok is.

Miért döntöttél úgy, hogy egy tehetségkutató műsorán mutatod meg ezt a nagyon személyes dalt, még akkor is, ha tudtad, hogy a szakma és a műsor miatt ez kockázatos lehet?

– Egy ilyen műsor kihasználja az embereket, nekem pedig kellett valami, amit megragadhatok, hogy hangot adjak ennek a témának, ezért úgy döntöttem, hogy én is ki fogom használni a műsort. Természetesen nem volt könnyű harc, de sikerült minden trükköt bevetve úgy színpadra állnom, ahogy én szerettem volna. Amíg végigvittem az elképzelésemet, a színpadra lépés előtti pillanatig erősnek éreztem magam, de ahogy felléptem a színpadra, teljesen védtelen lettem. Nem is lett tökéletes az előadás, de én elsősorban a dal miatt mentem oda. Nem azért, mert Sóti Julit vagy a Seen Seekast szerettem volna feljebb emelni, hanem egy üzenetet szerettem volna átadni. A koncepcióba tudtam lelkileg kapaszkodni, hogy ne törjek össze. Nagyon nehéz egy ennyire személyes történettel a színpadra állni. Tudtam, hogy a szakma elítéli azt, ha valaki elmegy egy ilyen tehetségkutatóba, viszont az üzenet felülírta ezt. Pásztor Anna véleménye volt az első igazán nagy visszaigazolás. Ekkor már tudtam, hogy a dalnak van létjogosultsága, csak a társadalom inkább szemet hunyna felette, viszont ha egy tehetségkutatón keresztül lenyomom a közönség torkán, akkor kénytelenek foglalkozni a valósággal, azzal, hogy ez minden második, harmadik családot érinti.

Tartottál attól, hogy nem kerülsz adásba?

– Benne volt a pakliban, hogy bevágnak egy másodpercet valahol, hogy tovább jutott négy igennel. Megtehették volna, viszont az emberi oldala megérintette az embereket. Nagyon sok zenész, kiemelkedő ember osztotta meg, írt, gratulált és állt ki mellettem. Ekkor értettem meg, hogy nem volt ugyan tökéletes minden hang, hiszen erről a témáról nem lehet tökéletesen beszélni, lehet, hogy nem álltam még száz százalékig készen, lehet, hogy kellett volna várnom még egy évet, de nem biztos, hogy nem pont így volt a legjobb.

Mi a nehezebb, beszélni a saját történetedről vagy meghallgatni másokét?

– Már rengeteg beszélgetésen túl vagyok a saját történetemmel kapcsolatban, nem is szeretnék tabusítani vagy bármit eltitkolni. Az én hibám, hogy passzívan szenvedtem el, illetve ha így viszem tovább. Már akkor kaptam üzeneteket, amikor az Újvidéki Televízió Explicit című műsora készített egy portrét velem, Női sorsok címmel. Ott beszéltem először nyilvánosan a poszttraumás stresszről, traumáról, pszichológiai kezelésről, stigmatizálásról, tabusításról és bántalmazásról. Akkor elindult egy hullám, és nagyon sok üzenetet kaptam személyes történetekkel. Már akkor nem volt könnyű, de ami az X-Faktor után jött, az a mai napig megvisel. Sok olyan üzenetet kaptam, hogy valaki ült a tévé előtt, húsz éve nem sírt, és a dal láttán csak ömlöttek a könnyei, nem tudta megmagyarázni, miért. Csak azt érezte, hogy valami olyan dolog tört fel benne, amit egész életében elfojtott. Sajnos kaptam olyan üzenetet is, ami eltitkolt nemi erőszakról szólt. Érkezett üzenet idős néniktől is, volt, aki eljött a koncertre is. Néha úgy néznek, mintha tudnék nekik segítséget nyújtani. Azért nehéz az üzenetek olvasása, mert tudom, hogy nem mehetek el az intézetbe és segíthetek annak a kislánynak, akit folyamatosan molesztál a társa, vagy annak, akit a nagybátyja erőszakolt meg. Nehéz elfogadni, hogy csak egy dalt írtam, és nem tudom őket megmenteni. Már a terapeutám elkezdett fölkészíteni, hogy ez része lesz az útnak.

Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik most egy ilyen helyzetben vannak, illetve akik a környezetükben hasonlót tapasztalnak?

– Húzzák meg a határt abban, hogy a barátaik, szüleik, testvéreik, tanáraik hogyan kommunikálnak velük, hogy mi esik nekik jól, és mi az, ami már nem. Mernek-e ezzel kapcsolatban beszélni vagy kiállni. Be merjük-e vallani magunknak azt, hogy bizonyos, hozzánk nagyon közel álló emberek átlépik a határainkat, és meg tudjuk-e ezt nekik szépen mondani. Lehet, hogy ő észre sem veszi, de néha égetnek azok az egyszerű, bántó szavak, amiket mondott. Az önbizalmunk meg a belső világunk ilyen kis sebekkel van tele. Abban a környezetben, amelyben úgy érzed, hogy megpróbálhatod ezt a kommunikációt véghez vinni, ott meg kell tenni minél előbb, magad miatt. Ha nem megy ötödjére sem, akkor kicsit hátrébb kell lépni. Nagyon fájó, mert lehet, hogy közeli emberről van szó. Lehet, hogy a legjobb barátod. Addig, amíg a szóbeli bántásoknál nem tudjuk meghúzni a határt, addig a többiről még nem is beszélhetünk. Fogadjuk el, nem vagyunk tökéletesek, tele leszünk hibákkal, sebekkel. Rengeteg ember próbál egy kicsit belénk harapni vagy leharapni belőlünk egy kis darabot. Néha azért, mert jó illatúak, jó ízűek vagyunk, néha azért, mert irigyek ránk, néha, mert nem is tudják, hogy ezzel bántanak, de elsősorban magadat kell megvédeni. Ha pedig látjuk, hogy valakit bántanak, nem az a legfontosabb, hogy azonnal azt mondjuk: Hagyd ott!, hanem hogy mellette álljunk és meghallgassuk. Segíthet, ha beszélgetést kezdeményezünk vele, például úgy, hogy egy hasonló helyzetben tanácsot kérünk tőle; így könnyebben beláthatja a saját helyzetét is. Ne fordítsunk hátat neki akkor sem, ha többször visszamegy a bántalmazóhoz, mert a kilépés gyakran hosszú folyamat. A bántalmazó célja sokszor az elszigetelés, ezért az áldozatnak éreznie kell: van mellette valaki, aki nem ítélkezik, hanem kitart, amíg végül képes lesz kilépni.