Zene
1 órája

Körbeérő metaforák, kedves érzetek napja

szerző: Győri Norbert Vígi László

A 0. lépés

Június 15., hétfő. Budapesten nem lehetett egy könnyű nap. Békebeli, jobb módú, EU-s, nyugati-fogyasztói civilizációs értelemben.

Még csak a hónap közepén jártunk, de zenekövetőként májustól június közepéig, egészen a két budapesti koncert napjáig, és a koncert utáni időszakban is, ahogyan ömlöttek ránk a különböző kisvideók, a fényképek (pengetőkről, dobverőkről, ölelkező emberekről, stadiont megtöltő véradásról, donációs akciókról), a státuszfrissítések, a boldog fejek, a koncertbeszámolók, minden egy 45 éves San Francisco-i metálegyüttesről szólt, amely a nyolcvanas években a mái napig tartóoszlopként bíró alapműveket rakott le a metál templomában. A ’90-es években sem hagyott alább sikerük. 2026-ban pedig még mindig írják azt a történelmi történetet, amit ők kezdtek írni.

Június 11-én és 13-án ők zenéltek Budapesten. Két nap alatt összesen 150 000 (írd és mondd: százötvenezer) ember előtt a Puskás Arénában. Majdnem annyi ember előtt, mint amennyien vagyunk vajdasági magyarok Szerbiában.

Róluk mindenki tud és hallott.

Nevüket mindenki tudja.

Te is.

Két nappal egy ilyen kolosszális zenekar után, a második, avagy – a beszámolók alapján is, mondhatni – a fő, szombati koncert után, nagyon nagyot kell produkálni bárkinek, aki Budapesten, gitárral a nyakában gondol szórakoztatni, még akkor is ha van egy nagyobb, stabil rajongói bázisa, ami szinte megtölti a Budapest Parkot. Lehet, érzi ezt az átlag koncertlátogató, a rajongó, vagy maga a hétfőn fellépő ugyancsak kaliforniai együttes is. Van egy bizonyos léc, amit azért jó lenne megütni, berezegtetni. De hogyan? A két-koncertet-adó-zenekarból csak egy van! Az elvárások és a nyomás sem kicsi – gondolom én. De lehet, nincs is ilyen gondolat senkiben. Rátrippelek. Bárhogy is legyen, június 15-én első budapesti koncertjére érkezett az 1999-ben alakult Perfect Circle. Igen, a messzi 1999-ben alakultak.

1999

Hordoz magában bizonyos perverziót az, amikor ilyen művelődési – s ha az A Perfect Circle némely szövegéből indulunk ki (a koncerten elővett zenés politikai-társadalomkritikus beszédekből: Disillusioned, The Contrarian, The Doomed, Talk Talk, Starless, Counting Bodies Like Sheep to the Rhytm of War Drums), – népnevelői eseményeket párhuzamba vonunk az egyetemes globális valósággal és folyamatokkal… s néha, akár csak egy pillanatra is bevillan, hogy a mindennapok apró-cseprő(nek tűnő) bajai hol vannak a szőnyegbombázott területek kiéheztetett bajaival manapság, vagy úgy mindenkor?

Például, amikor felkeresünk egy 1994-es nyári koncertfelvételt az USA-ból, vagy egy röpke bejelentkezést a második Diákszigetről: ugrálnak a fiatalok, béke van, látszólag legnagyobb gondjuk a bennük lévő sör és gőz kieresztése és az, hogy meghalt Kurt Cobain, mindeközben abban az évben Szarajevóban mennyi minden más is történt azon a Bruce Dickinson koncerten kívül. S ugyanez jut eszembe 1999-ről. Szerbiát NATO bombázás sújtja, mi örülünk a rövidebb iskolaévnek, s az USA-ban a tengerparton megalakul az A Perfect Circle. Érdekes játékok, párhuzamok ezek számomra. S mindeközben manapság is vannak ilyen furcsaságok – jó néhány száz. Naponta.

Nos, egy ilyen egyszerű hétfői napon is, mint ez, ennek megkoronázásaként érkezhet egy áldott állapot, akár egy pillanatra is, amikor a fő gondunk neadjiisten az, hogy valaki mellettünk üvölti a szöveget vagy rágyújtott. Akarva akaratlan ezek a gondolatok is megjelennek bennem egy APC koncerten, hiszen a dalok érintik ezeket a lehetőségeket is (pl. a Talk Talkban sorban feltett kérdések)...

A sláger

Tehát 1999 és 2026. Sok minden történt ezalatt. Velem és az együttessel is, s nem mellékesen kettőnk viszonyával is. Az ellentétek, a felkavaró, és megnyugtató, szinte álomba ringató, valakinek unalomba nyúló hangulatok zenekara az A Perfect Circle 1999, de inkább 2000 óta. Amennyire fondorlatos, kanyargós néhány daluk élményvilága, ez a banda 2000-ben a rögtön ható és fülbemászó rocksláger, Judith daluk videóklipjével robbant be a nagyvilág előtt, ami azóta is a legszebb, legtökéletesebb, legtörékenyebb és legdögösebb pár másodpercét adta a világ egyetemes videóklipkészítésének.

Tessék csak 1:55-nél nézni a folyamatot.

Na ugye?

Pont.

Ennél nincs tovább. És nem is kell.

A budapesti koncert

Hogy a stadionos amerikai zenekar 2012-es zseniális és hibátlan belgrádi koncertfelvétele alatt található bölcs Youtube kommentet idézzek „az életben mindig van egy első alkalom, amikor egy együttest először nézünk meg másodszor”. Így voltam én is most. Ez volt nekem a második A Perfect Circle koncertem. 2018-ban Bécsig utaztunk, hogy végre megéljem őket is élőben, de bátran mondhatom, hogy ez a budapesti közösségi élmény sok kört vert az osztrák koncertre. Bécsben egy koncerten voltam, itt meg, egy zenekar-közönség egyazon halmazzá formálódó élményben.

Amikor a Budapest Parkban június 15-én alkonyi fényviszonyok között színpadra léptek*, és belekezdtek a Package első taktusaiba nagyjából pont az az áldott állapot tartott ki egy jó órán át, amiről fentebb is írok – hogy egyelőre még a bolygó szerencsésebb oldalán lakunk, ebben a körben és formában, de úgy a mindennapokban is egy jobb napon – nyugati civilizációs békebeli értelemben.

Jó volt ám látni élő valójában ezt a 62 éves énekes legendát – legendás énekest, nem mást, mint Maynard James Keenant és az együttes (vagy projekt?) másik alaptagját, Billy Howerdel gitárost. Az a 150 000 ember is eszembe jutott, hogy lehet (lehet? – hah) ilyen állapotban voltak ők is annak a híres kaliforniai zenekar budapesti duplázásán. Ettől még boldogabb lettem, hogy mennyi boldogság, egyetértés és öröm vette hatalmába Budapestet erre a néhány napra. Sok-sok boldog zenei turista, román, szlovák, spanyol, horvát, szerb, olasz, svéd, skót, bolgár, magyar (stb.stb) ember Budapesten. Kéz a kézben, egy szép körben. Nagy szeretetben. Ahogyan lehetne és kellene. Imagine all the people/Living life in peace. Ahogy énekelték is John Lennon Imagine-jét APC-s értelmezésben a teljes mértékben háborúellenes és nagyrészt feldolgozásokat tartalmazó eMOTIVe lemezükről.

Főleg a Thirteenth Step (5 dallal) és az Eat the Elephant (4 dallal) lemezeket képviseltették. Három dallal jelen volt még a Mer de Noms és pár különlegesség is érkezett: a legfrissebb Starless és az Imagine. Ami még formabontó volt, hogy egy szerzői daluk remixelt verzióját adták elő élőben. A 3 Libras szerencsés Massive Attack átkeverésének előhangszeres és éneklős felvonultatását kihívás volt hallgatóként is befogadni élőben, ahogy a rideg loopok és ismétlődések, kántálások visznek valahova, ami lehet nem is egy olyan szép hely. Ahogy egyik dal a másikba folyt, átélhettük a Perfect Circle finom, puha, költői dimenzióit és a szociálisan érzékeny, általános társadalmi és globálpolitikai agymenésekre adott dühösebb, reaktív oldalát is.

A 12. lépés

Az APC számomra, Maynard hangján kívül, mindig a – nagy örömömre – hallható és erősen jelenlevő basszusgitár és élvezetes, játékos, pimasz dobolás (Josh Freese, helló) zenéje volt. Szerencsére ezeket a nüanszokat is megélhettük. Olyan mértékben volt egyben a hangzás, amilyet ritkán tudok megtapasztalni koncerten. Minden egyes hangszer az énekkel együtt tökéletesen tisztán és hallhatóan érkezett le a közönségbe. Nem folyt össze semmi, egy pillanatra sem. A hangos, a halk, a keményebb, a lágyabb, a finom, a kedves hibátlan volt és élő – megindító.

Lelkesítő élmény volt még a koncerten a videókészítési és fényképkészítési tilalom is, ám ami igazán nem hiányzott, az pont ennek a tilalomnak az utolsó dal (pont a Judith) alatti feloldása. A közösség immár közönséggé vedlette magát, öncélú egyének, egók csoportos gyülekezőhelyévé, ami furcsán keveredik ugye ilyenkor a birkaszellem szakadékba vezető jellemével. Mobilok a kézbe, felvétel indul – jó sokat, jó sokáig. Szerencsére csak egy dal maradt. Kár, hogy az utolsó dalt nem tudtuk ugyanúgy befogadni, beinni, abszorbálni, ahogy az egész koncertet. Tehát a Judithra úgy döntöttem a színpad helyett a belső világomat nézegetem, mintsem az előttem felsorakozó öt-hat vibráló mobil képernyője között szlalomozzak fejemmel-szememmel és próbáljam látni az élő képet. No, azért mindenesetre én is lőttem 3-4 képet, hogy küldjek haza egy megható képeslapot. Birka népség. Én is. Remélem nem zavartam a mögöttem állókat.

A 14. lépés

Amikor elhagyom ezt a kört csak egy sor jut eszembe, hogy No Remorse, No Regrets. Nem volt megbánás, megérte megtenni ezt az utat és csak ezt az egy júniusi koncertet választani a havi budapesti zarándokútnak! Ahogy elmúlt egy hét, kettő, érdekesmód a koncerten hatalmába kerített érzés és eggyé válás bizonyossága még kitartott, bevillant, hogy lehet valami szép és életreszóló történt ezen a hétfői napon, amiről még ha készültek is mobilos fotók ebben a nyugati kényelemben, valahol annak a több ezer ember lelkébe is bevésődött ez az este.