A koncert, amin egyetlen kábel sem került a színpadra

Erőltetett múltidézésből kissé kezdek besokallni az utóbbi években. Emiatt is örvendeztem a hírnek, miszerint végre hallhatok élőben Talking Heads dalokat, de nem egy dollárral megvásárolt, végig mosolygós reunion turné keretén belül.

Na jó, mellébeszélek. Szívesen láttam volna a New York-i zenekar klasszikus felállását újra a színpadon. Ugyanakkor annak is örültem, hogy ha ez nem valósulhat meg, akkor legalább David Byrne-t láthatom élőben. Még akkor is, ha ez valami egészen más, mint az az együttes, amely a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felforgatta a könnyűzenét a hétköznapok abszurditásait boncoló dalaival.

Byrne még a Talking Heads életében önállósodott, utána pedig szinte minden művészeti ágban otthagyta kézjegyét (film, színház, irodalom), miközben mindezzel párhuzamosan különféle társadalmi kezdeményezésekben vett részt. Az elmúlt öblös tíz évben nagy figyelmet kapott musicaljei miatt… És így el is érkeztünk a jelenlegi turnéhoz, ami a folytatása a korábban megkezdett konceptualitás felé törekvő útnak. Byrne 17 éve nem járt Magyarországon, tehát épp ideje volt ellátogatnia ismét a régióba, az aktuális Who Is the Sky? turnéjával.

A nosztalgia halott. Aki sokat gondol rá, illetve flörtöl vele, az pedig hamarosan meghal. Byrne ebből indulhatott ki a jelenlegi lemezbemutató körvonalazásakor, mert amit ezen az estén kaptunk, minden volt, csak nem kedves közönségringatás a régi szép idők emlékei felett. Az előadó elsősorban az utóbbi két évtizedének zenéjét hozta, ugyanakkor az első kettőét is (mármint, amikor még a Talking Headsben zenélt), csak mai formában. Ami pedig a mai formát illeti, az nagyjából a klasszikus rockkoncert-koncepció felrúgása.

Lehet ő bármilyen sokoldalú, leleményes, tehetséges, Magyarországon mégis megragadt egy intellektuális post-punk hős szintjén, amire csak egy szűk közönség kíváncsi. A Pap László Sportaréna félig sem telhetett meg egy méltósággal korosodó generáció tagjaival. Én úgy mentem, hogy csak két dolog volt letisztázva bennem. Byrne utolsó szólólemeze kifejezetten tetszik, valamint Talking Heads dalokból majd egy tucatot kapunk.

Bevallom, meglepődtem, amikor ültömben elém tárult a teljesen csupasz színpad. Byrne úgy jelent meg a térben, mint a Földről a Holdra pottyant ember. Az idén már 74. évét is betöltött énekes a Heaven dallal lassan bevezetett minket a koncertszínházba. Felhívta a figyelmünket, hogy mivel a mennyország úgyis unalmas, itt a Földön becsüljük meg az életet. Ezt követően feléledt a színpad, csatlakoztak a zenésztársak és belekezdtek a Who Is the Sky? lemez vezető dalába, az Everybody Laughs-ba.

Lassan tértem magamhoz, talán a kemény munkanap okán, de inkább az egész esemény újszerűsége miatt kellett több idő az érzékszerveim rendbe pakolásához. A színpadi díszlet ugyanis „mindössze” egy sokméteres 180 fokos LED-falrendszer volt. Így a zenészek nem a színpadon voltak, hanem egy digitális térben, egy szinte Neuromancer-szerű világba kerülve adtak új életet az olyan daloknak mint a She Was, Houses in Motion, This Must Be the Place, vagy akár a Brian Enóval közösen jegyzett Strange Overtones című dalt.

Byrne mindvégig el akarta mondani a véleményét. Ahogyan a dalok ide-oda íveltek a régi Talking Heads-korszak és a szólókarrierje dalai között, ő ahhoz illeszkedve vette elő azokat a témákat, melyek szerinte fontosak. What Is the Reason for It?, Like Humans Do, I Met the Buddha at a Downtown Party, My Apartment Is My Friend… Byrne pedig meg-megállt néhány mondatra, hogy szóvá tegye az emberi kapcsolatok fontosságát, a közösség erejét és a felelősségvállalást. Ahogy a dalok inkább távolodtak a kedvesen naiv, fülnek kellemes szerzeményektől és közelítettek a post punk felé, úgy keményedtek a témák. Teljesen újszerű módon felcsendült a Psycho Killer, majd szóba került Trump elnök, az emberi szabadság és állampolgári kötelességek fontossága.

A közönség mindvégig együtt hullámozott a térrel és az előadókkal. Azokkal, akiknél nem láthattunk kábelt, egy állványt, vagy előttük monitort és mögöttük hangfalat. A muzsikusok bedugták fülmonitorjaikat, nyakukba akasztották hangszereiket, a dobot pedig hat komponensre bontották. Így kaptak mozgásszabadságot a színpadon, mi pedig kortárs rockszínházat, magas színvonalon kidolgozott koreográfiával, ahol Byrne-t további 13 zenész-táncos segítette a dalok életre keltésében.

A dalok az évek során egyébként sem veszítettek élükből, de ezzel az előadásmóddal, a politikai állásfoglalással, a látvánnyal nagyon kortársnak hatott minden. Az est során a könnyűzene egy újabb szintjére emelését láthattuk, ahol Byrne bebizonyította, mindezt úgy jó együtt csinálni, hogy egyik elem sem megy a másik kárára. Ki kell emelni a hangzást, mivel meggyőzően és tisztán szólt minden, de a dalszerkezeti frissítéseket is. Néhány régi szerzemény új hangszerelést kapott, apróbb korszerűsítést, de mindez jól is állt a repertoárnak.

A Life During Wartime és az Once in a Lifetime dalok már a koncert végének közeledtét jelezték, ugyanakkor súlyosbították a mondanivalót. A LED-falon megnézhettük azokat a fotókat is, amit Byrne maga készített a budafoki Memento szoborparkban. Az egykori szocialista diktatúra tekintélyelvű, rideg szobrai néztek ránk az aréna épületében, Byrne pedig csodálatát fejezte ki a magyar nép iránt, amiért a múlt elnyomó rendszereit végül sikerült maga mögött hagynia.

A koncert utolsó szakaszában az Everybody's Coming to My House és a Burning Down the House dalok szólaltak meg. Az emberek felálltak, tapsoltak, mindenki jól érezte magát, senki sem maradhatott közömbös azoktól az energiáktól, amit az előadók átadtak nekünk ez a másfél óra alatt.

Byrne megjelenése továbbra is üdítően tud hatni. Humorából semmit sem vesztett, és még mindig van egy kis földönkívüli beütése. Korát megszégyenítően mozog, táncol, zenél, és habár hangja már talán kissé árnyaltabb, a vokalisták munkájának köszönhetően ez alig volt észlelhető. Nem a sztárt láttuk benne, inkább egy kedves manust, akivel mindenkinek van kedve haverkodni. Legalább egyszer az életben!

Valószínűleg mindabból, amit leírtam, úgy tűnik, sok beszéd volt a koncerten. Én viszont úgy gondolom, senki sem érezte azt, hogy okoskodás vagy bűntudatkeltés folyt. Byrne kedvessége nagyon szerethetővé varázsolta az estét. Lehet, hogy a csávó már patologikusan optimista, de amikor arról beszél, hogy az ellenállás új formája a szeretet és a kedvesség, akkor az jut az eszembe, hogy lehet neki van igaza és már csak ez az út maradt.