Főszerepben: kihagyott szerep – Női sorsok színpadon

A délvidéki magyar színjátszás napja alkalmából megrendezett Kortárs Vajdasági Szerzők Felolvasószínháza nemcsak új szövegeket hozott a színpadra, hanem egy ritkábban hangsúlyozott kérdést is fókuszba állított: Hol a helye a középkorú nőknek a színpadon? Ez a hiányérzet adta Lénárd Róbert Nadragulya című drámájának is a kiindulópontot, ahogyan ezt a Magyar Szónak nyilatkozva kifejtette: „[...] hogy ha elképzelem, hogyan lehet meggazdagodni drámairodalomból, talán úgy, hogy hiánypótló dolgot kell írni. S nem tematikára gondolok, hanem például arra, hogy két középkorú színésznőnek kellene írni valami jól játszható dolgot, ők ugyanis eléggé ki vannak semmizve a szerepekből, kevés dráma épít rájuk, ezért az első gondolatom az volt, hogy két középkorú színésznőnek írnék, és ha lehet, akkor komédiát.”

Színházba járni számomra mindig is a kíváncsiságról és a felfedezésről szólt, hiszen az előadások lehetőséget adnak új nézőpontok megismerésére. Egyre inkább foglalkoztatott az, hogy mivel jár nőként a színészi szakma, hogyan lehetne túllépni a megszokott női karaktereken és sémákon, illetve hogy mely témák hiányoznak a színpadról, melyek a női élet összetettségét és sokszínűségét mutatják be.

De valójában hiányoznak ezek a szerepek a színpadról? És ha igen, mit tehet a modern drámairodalom? Erről kérdeztem Körmöci Petronella és Figura Terézia színésznőket. Valamint Lőrinc Tímea színésznő elárulta azt is, milyen küzdelmekkel és nehézségekkel jár ez a szakma nőként, melyekről a nézőknek a függöny túloldaláról sejtelme sincs.

Körmöci Petronella számos olyan klasszikus és modern drámát említett meg a riport során, melyben jelentős szerepe van a középkorú női karaktereknek, s ezek közül sok a vajdasági színpadokon is megtekinthető volt. Többek között Brecht, Ibsen, Csehov, Örkény, Parti Nagy Lajos és Szabó Magda művei.

Pályája során tapasztalta-e, hogy egy bizonyos életkor után beszűkülnek a szereplehetőségek? Milyen típusú szerepeket kínálnak a középkorú nőknek?

K. P.: Igen is, meg nem is. Az előzőleg felsorolt előadások többségében magam is játszottam, tehát nem gondolom, hogy életkorfüggőek a lehetőségek. Az, hogy milyen darabok kerülnek repertoárra, a mindenkori művészeti vezetőnek a feladata meghatározni, ő pedig, jó esetben, a foglalkoztatottságon kívül még számos dolgot figyelembe vesz: a közönség igényét, a teljes társulat tevékenységét, a rendező elvárásait stb. Többnyire a személyiségemhez és alkatomhoz közel álló szerepeket alakítok.

Ezzel ellentétben Figura Terézia már élesebben megfogalmazta, hogy a nők háttérbe szorulása a színházban egészen visszanyúl az ókorig, ahol a nők még nem szerepelhettek színpadon. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kortárs színház már sokkal nyitottabb: „A drámairodalom sajnos nem bánik kegyesen a nőkkel, a színésznőkkel. Valahogy a nők a drámairodalom fejlődése során mindig is háttérbe voltak szorítva. Elejében még csak nem is színésznők játszották a női szerepeket, hanem férfi színészek. Ez a 21. század színjátszásán talán annyira már nem érződik, hiszen a színházról, a drámai szövegről alkotott vélemény is teljesen más, így nemcsak a nő válik láthatóbbá a társadalomban és a színpadon is, de a középkorú nő is. A drámák mai olvasatába már például az is belefért, hogy 50 évesen játszhassam el Csehov Három nővérében Irina szerepét, ami pontos mutatója annak, milyen irányba nyit a modern szemlélet, az írott anyag értelmezése.” Figura Terézia elmondta azt is, hogy egyetért Lénárd Róberttel, miszerint középkorú nőkről is kellene friss darabokat írni, hiszen ez hiánycikk.

Elmondható az, hogy a színház világában inkább fiatalabb nőkről szóló történetek születnek? Mely szerepek és perspektívák hiányoznak a repertoárról, melyek kifejezetten a középkorú nők életére és tapasztalataira világítanak rá? Vannak olyan témák, például kapuzárási pánik vagy az üresfészek-szindróma, melyekről többet kellene beszélni a színpadon?

K. P.: Ha a mainstream színházi kínálatot nézzük, az valóban gyakran a fiatal női sorsokra fókuszál, főként, ha a történetek középpontjában a szerelem, a párválasztás vagy az identitáskeresés áll. Pedig a valóság ennek éppen az ellenkezője: minden életszakasz tele van fordulópontokkal, újradefiniálással és mély emberi kérdésekkel.

F. T.: Egyértelműen jóval több a fiatal naivák, feltörekvő dolgozó nők, fiatal anyák, feleségek és az ő gondjaikkal foglalkozó darab. A hiányzó témák valóban az általad említett üresfészek-szindróma mellett az önazonosság elvesztése, a klimax és a vele járó fizikai változások, a társadalom diktálta elvárások a kinézetről, az elhízás, a depresszió. Ezekről a témákról még az életben sem beszélünk eleget, és többet kellene vele foglalkozni színpadon is, hiszen az ezekkel küzdő nőknek találniuk kell egy pontot, egy támaszt, akivel azonosulhatnak, aki által láthatják, hogy nincsenek jobban elveszve, mint a többség, hogy kapaszkodót találjanak a mindennapok navigálásában. Ilyen témák hiányoznak a színpadról.

Sokszor mondják, hogy egy nőnek többször kell bizonyítania, mint egy férfinak. Ütközött már ilyen akadályba pályafutása során?

L. T.: Inkább olyan példákat láttam, ahol bizonyos színésznők azért jutottak előrébb, mert szépek. Nem feltétlenül volt meg a tehetségük egy-egy adott munkához, egy-egy adott munkahelyre, és mégis őket választották, mert voltak olyan bájosak. Nagy százalékban az embernek a külseje játszik szerepet abban, hogy kap-e munkát, vagy hogy milyen szerepet osztanak rá a színházban.

A világirodalom gyakran a „fiatal szerelmes” és a „bölcs nagymama” skatulyákba sorolja a nőket. Mi van a kettő között?

F. T.: Tudod, van az a Dada. Na, viccelek egy kicsit, de valóban jó a kérdés. Mi van ebben a limbó állapotban? Ott van például Euridiké, de akár Kurázsi mama is. Szóval vannak a világirodalomban jól megírt középkorú színésznőnek szánt szerepek, de az, hogy egy társulaton belül eljátszhatja-e valamelyikünk az ilyen szerepeket, nagyon repertoárfüggő. A kapaszkodó pedig az olvasás, az éberen maradás, a felvilágosultság különböző témákban, a készenlét, ha szembe jön velünk egy újabb feladat.

Vannak elvárások egy színésznő külsejével kapcsolatban? Számos ilyen történetet lehetett hallani, olvasni... Jellemző a mai színházi világban a színésznők tárgyiasítása? Vagy történt itt előrelépés?

L. T.: Én inkább arról beszélnék, hogy világéletemben egy erősebb alkatú színésznő voltam, nekem ezt kellett igazán elfogadnom. Bizonyos helyzetekben hátrányból indulok. Nagyon kevés rendező fogja rólam azt gondolni, hogy én Júliát fogok játszani, mert hogyha a Shakespeare Rómeó és Júliájára gondolunk, akkor egy törékeny, szőke gyermeklányt képzelünk el. Én a testalkatomból kifolyólag huszonpár évesen sem tartoztam abba a kategóriába, hogy ilyen szerepeket kaphassak. Nekem ezt kellett elfogadnom, a súllyal kapcsolatos szerepkötődéseket vagy eltávolodásokat. De ezeket az ember rendezi magában. Már nincsenek meg azok a frusztrációim, mint például kamaszkoromban vagy gimnazistakoromban, hogy egy színésznőnek mindenáron nádszálvékonynak kell lennie, nem, mert ez nem modellszakma. Mi húsvér embereket alakítunk húsvér emberi testekben.

Ha már felmerült a Rómeó és Júlia, milyen szerelmespárt alakítani a színpadon?

L. T.: A színpadi munkák alkalmával a férfi-nő jelentekben, amikor igenis szerelmespárt kell játszani, akkor igenis fontos, hogy az ember a privát életében jó viszonyt ápoljon a partnerével. Én igaznak érzem azt a mondást, hogy a férfi a fej, de a nő a nyak. Tehát az irányvonalakat a nők adják meg. Egy családon belül is a nőnek, az anyának a feladata, hogy egyben tartsa a családot, rajta keresztül folynak át a családi kapcsolatok.

Milyen módon lehetne hitelesen és sokrétűen megjeleníteni a női sorsokat a színpadon? Hogyan lehetne a sztereotip romantikus karaktereken és női sémákon túllépni?

F. T.: Ez egyértelműen rendezői koncepció és értelmezés kérdése. A mai színházi létben a pátosz, a nyálas romantika már nem állja meg a helyét. Az őszinteség, a mélyről fakadó érzelmek, melyek a személyes tapasztalatokkal társulnak, segítik az ilyen karakterek megformálását. Azt, ami nem hiteles, akár csak egy mondatról is legyen szó, egyszerűen ledobja a színpad.

K. P.: Művészként arra törekszem, hogy minden színpadi feladatomat hitelesen, őszintén, igazsággal telítve formáljam meg. Ebben a hivatásban a sztereotip és sematikus megoldásoknak nincs helyük, bármilyen karakterről, bármekkora szerepről legyen is szó.

Szóba hozhatók olyan közismert modern darabok, mint például Csehov nőalakjai (például Arkagyina a Sirályból), amelyekben a nőiesség központi elem. Ezen túl önök szerint van olyan drámaszöveg vagy előadás, amely jól reprezentálja a nők sorsát?

L. T.: Csehov mindig is olyan drámákat írt, amelyeket a színésznők imádnak eljátszani. Akár a Három nővérről, akár a Sirályról beszélünk, mind a két drámában olyan női szerepek jelennek meg, amiket imádnak játszani. Nekem még nem volt alkalmam Csehov-darabban játszani, hiányérzetem is van ezzel kapcsolatban. Shakespeare is egy ilyen drámaíró. S mondjuk a Sok hűhó semmiért nagyon szépen tükrözi, hogy én hogyan is képzelek el egy női alakot.

F. T.: Bergmann is jó példa erre, de akár a Mikve női alakjai is. Egyébként talán valóban egy kicsit vissza kellene tekintenünk néhány valóban jól megírt drámára, amelyben jól körvonalazott karakterekkel ismerkedhetünk meg. Viszont a színházakban egyre több az olyan személyes projekt, amelyben az anyag az alkotócsapat közös munkájának eredménye. Ezáltal egy teljesen új korreláció alakul ki néző és színész között, hiszen a mai valóság kerül fel a színpadra, és ezek a karakterek, melyeket az ilyen előadásokban játszunk, akár a szomszédunk, a sarki boltos vagy a tejárus is lehet. Nem kell kötelezően egy jól ismert darab szereplője ahhoz, hogy olyan karaktert játszhassunk, amely egyértelműsíti a nők problémáját.

A Felolvasószínház hatására lehetséges, hogy ezt a hiányt pótolva több olyan dráma kerül majd színpadra, melyben a középkorú nők vannak a központban?

F. T.: Egészen biztos vagyok benne, hogy a mindennapi életben a középkorú nők nem mellékszereplők, így abban is egészen biztos vagyok, hogy vannak olyan drámaírók, akik a rájuk vonatkozó témákat tartják fontosaknak, így főszereplői lesznek a kortárs irodalomnak.

Számomra az vált nyilvánvalóvá, hogy a színház ereje abban rejlik, hogy a befogadók olyan történetekkel találkozhatnak, amelyekről a mindennapokban ritkán beszélnek, mégis nagyon is részesei az életüknek és a mindennapjaiknak. A színpadon megjelenő tabutémák és rejtett élethelyzetek segíthetnek a nézőknek abban, hogy kapcsolódást találjanak saját tapasztalataikhoz és helyzetükhöz.

Hogy milyen következtetést vonhatunk le mindebből? A színház mindig is a társadalom tükreként működött, s bár a Felolvasószínház nem mondja ki direkt, de a riportom segített rávilágítani arra, hogy a női sorsok és történetek jelen vannak, és már a klasszikus drámairodalomban is jelen voltak. Ugyanakkor egyértelművé vált az is, hogy a színházi alkotókon és a befogadókon is múlik, hogy mennyire nyitottak ezekre a történetekre. A kérdés csupán az, hogy kapnak-e elég teret ezek a történetek, hiszen ahogy Figura Terézia is megfogalmazta: „[...]több nőről és egyben középkorú nőről kellene friss darabokat írni, mert ilyen darabokból sosem elég.”