Ahol hangosabbak és közvetlenebbek az emberek

„A másikkal szembesülni az egyéniség formálódásának elengedhetetlen feltétele. Nincs ez másképp a csoportok esetében sem, az idegennel szemben határozza meg magát mindegyik közösség. Az imagológia a másokról és önmagunkról alkotott mentális képek tudományos kutatásával foglalkozik.” (Imagológiai olvasókönyv)

Pongrácz Petra harmadikos gimnazista Szabadkán, osztálytársnőnk. Ez önmagában nem is lenne egyáltalán különös, csakhogy Petra Sopronban született soproni szülők gyermekeként, s onnan jött közénk tanulni. De hogy még csavarosabb legyen ez a történet, annak ellenére, hogy Petra Sopronban született és ott is volt kisgyerek, mégsem Sopronban járt általános iskolába, sőt óvodába sem, hanem Ausztriában, Burgenland (Őrvidék) tartományban, Schattendorfban és Mattersburgban. Ott is ballagott el nyolcadikos korában, hogy aztán itt, Vajdaságban jelentkezzen gimnáziumba úgy, hogy előzőleg nem ismert errefelé senkit. Azt mondja, a családja magyar, az anyanyelve is az, a gyerekkorát azonban a német nyelven való beszélés határozta meg, hiszen iskolatársaival, barátaival németül kommunikáltak és kommunikálnak azóta is. Ha Szabadkáról hazalátogat, ezt hol Schattendorfba, hol Sopronba teszi, attól függően, éppen hol tartózkodnak a szülei. Ugyanis ők, így mondja, kétlakiak. Petra meg azóta – három éve gimnazista Szabadkán – lassan háromlakivá válik. De nézzük az elejéről, hogyan is történt mindez, hogy egy „osztrák” lány fogta magát, és egyszer csak eljött ide tanulni.

K. E.: A kezdetekről mesélj, arról, miért választottad Vajdaságot. Ilyen jellegű gimnáziumot lehetett volna találni a szülővárosod környékén is.

– A sport miatt volt minden. Azért jöttem Szerbiába, hogy itt folytathassam a kosárlabda-karrieremet és továbbfejleszthessem magam, hiszen köztudott, hogy ebben az országban nagyon erős ez a sportág. Az iskolaválasztás nem teljesen az én kezemben volt, de az edzőmmel úgy döntöttünk, hogy ez a suli lesz a legmegfelelőbb számomra, hiszen itt anyanyelvemen tanulhatok, és ráadásul az iskolának azért valami köze mégiscsak van a sporthoz, hiszen van sporttagozata is. Persze én német tagozatra járok, nem sportra, de a tanáraimnak ettől függetlenül nem ismeretlen jelenség, ha a diák, adott esetben én, hiányzik az órákról, mert versenyre készül, aztán meg versenyen van. Ebből a szempontból tehát mindennapos jelenség vagyok az iskolában, bejáródott ügy, biztos nem fognak másnap feleltetni egy verseny után, a tanáraim ismerik a fennálló helyzetet.

K. E.: Mit tudtál Szabadkáról, az iskoláról előzőleg?

– Korábban nem tudtam róla sok mindent, mondhatni semmit sem tudtam az iskoláról, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül erre a sulira esett a választásunk. Tehát csak annyi, kerestünk nekem Vajdaságban, Szerbiában egy jó iskolát.

K. E.: Hogyan készültél az idejövetelre, olvasgattál-e Vajdaságról, rólunk könyveket? Az itteni emberekről, a vajdaságiak kulturális szokásairól, az országról? Ha igen, éppen kíváncsi vagyok, milyen tanácsokat adtak ezek a könyvek.

– Könyveket nem feltétlenül olvastam, viszont már korábban is többször jártam Szerbiában kosárlabdatáborokban, így volt tapasztalatom szerbekkel, vajdasági magyarokkal egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy az itteni emberek mentalitása némileg különbözik a magyarországi emberekétől, sőt az osztrákokétól is. Ráadásul a vajdasági emberek is eltérő kulturális szokásokkal rendelkeznek, hiszen élnek itt szerbek, horvátok, magyarok, sőt német szakos gimisként már szabadkai németekkel is volt alkalmam találkozni. De abszolút pozitív tapasztalataim vannak, mindenki nagyon kedves, közlékeny, nyitott. Elejében, amikor ide jöttem, eléggé visszahúzódó voltam. De mivel az itteni emberek sokkal nyitottabbak, mint a magyarországiak vagy az osztrákok, gyorsan kapcsolódni tudtam az osztálytársaimhoz, feloldották a befelé fordulásomat. Azt azonban el kell mondanom, hogy a vajdaságiak számomra nagyon kíváncsiak, néha túlságosan is azok, ami nekem nem mindig tetszik, de ez maradjon az én problémám. Ez a kíváncsiság, szerintem, a nyitottságukból adódik, abból fakad. Ami még nagyon szokatlan volt az elején, az a beszédforma, amit sokan beszélnek, ezt is nehezen szoktam meg. Gyakran kevert nyelven beszélnek, keverik a magyart és szerbet, de egy idő után erre is rááll az ember agya.

T. L.: Mielőtt legelőször idejöttél volna, azért csak hallottál valamit a vajdasági magyarokról, szerbekről, arról, hogy itt egymás mellett élnek.

– Azt hallottam, hogy az emberek itt hangosabbak, beszédesebbek, talán kicsit élettel telibbek is. És tényleg így van, tényleg ezt tapasztaltam, kultúrsokként is ért. Ugyanakkor ezek az emberek hatással voltak rám is: úgy érzem, én is megváltoztam valamennyire általuk, kicsit hangosabb és pörgősebb lettem (nevet), azaz sikerült beilleszkednem közéjük.

T. L.: Hogy állsz a vajdasági gasztronómiával, építészettel, színházzal?

– Amikor először látogattunk el Szabadkára a szüleimmel, csak érdeklődni a felvételiről, az iskoláról, azonnal kipróbáltam a burekot, a csevapot. Azóta rendszeresen fogyasztom még az ajvárt is, az itteni halászlét, de többször ettem már gyuvecsot is. Hogy maradjunk a gy betűs szavaknál, ételeknél, a gyevrek a kedvencem, mert olyan egyedi az íze. Ezek mind hiányozni fognak, ha hazaköltözök. No meg a joghurt, amit inni lehet. Sopronban joghurtnak mondjuk, de az nem is ilyen, mint a szerbiai, nem folyik, kanállal eszik. Négy éve úgy adódik, hogy mindennap elsétálok a Zsinagóga mellett, arra lakom, de belülről is többször megtekintettük már, voltunk ott az iskolával, s ugyanúgy a városháza épületében is. Ha hazaköltözök, ez a napi út is nagyon fog hiányozni, a különleges szecessziós épület, a kerítésrácsot már fejből ismerem. Aztán gyakran járunk ki Palicsra is, első alkalommal teljesen lenyűgöztek a századfordulós villák, a Vigadó, a régi Víztorony, a park, ahol ezek találhatók. De voltam már Zentán, Újvidéken és Zomborban is. Ha nem jöttem volna ide iskolába, lehet, soha nem láthattam volna ezeket az épületeket, városokat.

U. E.: Mi az, ami számodra szimpatikusabb az itteni életedben, mint az otthoniban?

– Nagyon tetszik, hogy itt mindig pezseg az élet. Magyarországgal ellentétben szinte minden kávézó és étterem tele van emberekkel a hét minden napján. Az egymás közötti kapcsolatok is sokkal közvetlenebbek, és furcsamód, de szerencsére többször látok beszélgető embereket, mint olyanokat, akik a telefonjukat nyomkodják. Itt mindig zajlanak az események, mind a városban, mind a suliban is mindig van valami izgalmas program, ami feldobja a hétköznapokat a sok tanulás és edzés mellett. Ezek a rendezvények is hozzájárulnak a kapcsolatok teremtéséhez, ápolásához, mivel olyan emberek jönnek össze egy helyen, akiknek hasonló az érdeklődési körük. Így, úgy gondolom, könnyebben lehet barátságokat kötni.

T. L.: Még egy évünk van a suliból. Arra szoktál-e gondolni, ha befejezzük az iskolát, nem fogsz többé itt lenni? Hogy érzed, vissza fogsz azért ide gyakrabban látogatni? Maradnak Szabadkán ismerőseid, barátaid, vagy ők is mennek innen tovább?

– Valószínűleg a barátaim nagy része Magyarországon fog továbbtanulni. Ahogy szokott is lenni, az első években hétvégente majd hazalátogatnak, aztán már, lehet, ritkábban. Úgyhogy igen, meglátogatom őket. De biztos vagyok benne, hogy tőlük függetlenül is visszajövök még ide: akár csak benézek az iskolába, hiszen ennek az épületnek a falai közt töltöttem az életem legmeghatározóbb időszakának egy nagyobb részét. Vagyis pillanatnyilag most ez a legmeghatározóbb, aztán később kiderül, melyik lesz az.

U. E.: Gondoltál-e arra, hogy húsz év múlva mit mesélsz a gyerekeidnek Vajdaságról?

– El fogom ide hozni őket, az biztos. Megmutatom nekik Szabadkát, a kedvenc burekozóimat, úgy tudom, azok megvannak már harminc éve, így minden bizonnyal húsz év múlva is itt lesznek. A gimit mindenképp megnézzük együtt, hol töltöttem a tinédzserkoromból négy évet. Végigmegyünk azon az úton, amelyen naponta járok immáron három éve, és még egy évig ezt teszem. Természetesen az itteni ételeket is megkóstoltatom velük. Összességében büszkén mesélek majd arról, hogy tizenkilenc éves koromra három különböző helyen éltem, és ezek közül Szerbia, azaz Vajdaság volt az egyik hely.

U. E.: Alakult-e ki kapcsolatod a szerb nyelvvel, és ha igen, milyen?

– Sikerült megtanulnom olyan szinten, főleg a sportolótársaimtól, hogy már el tudok beszélgetni általános dolgokról. És az sem okoz gondot, ha a boltban nem találok meg valamit, megkérdezem, hol is van az. A magyar nyelvhasználatomba is egyre gyakrabban bekerül egy-egy szerb szó, így elmondható, a szókészletem is kicsit vajdasági lett, annyira, amennyire én is vajdasági lettem. Főleg, hogy az örökírót már gyakran használom.

U. E.: És mennyire nehéz a szerb nyelv számodra?

– Igaz, hogy a magyar és a másik, a hozott nyelvem, a német is nagyon különbözik a szerbtől, de Burgenlandban, az első vagy második otthonomban tanultam oroszul is, ami sokat segített itt a cirill betűk olvasásában és írásában. A nyelvtan néha nehéz, de igyekszem minél többet gyakorolni. És most, hogy így mondtam, hogy nem tudom, Burgenland az első vagy a második, azért meg kell jegyeznem, már lassan nem is tudom, mi hányadik. Alakul a harmadik is.

T. L.: Mesélnél Burgenlandról vagy Sopronról egy kicsit? Miben különbözik és miben hasonlít Szabadkához?

– Ahogy már említettem, itt igazán pezseg az élet. Sopronban, úgy érzem, valamivel kevesebb a nyüzsgés, talán ez a legszembetűnőbb különbség. Más a város hangulata, sok szűk kis utcával, régi házakkal, vannak középkori hangulatú házai is, egy tipikusan polgári város. Szabadka a szélesebb utcáival, a porosabb levegőjével számomra az alföldi város megtestesülése. Burgenlandban és Sopronban jóval távolságtartóbbak az emberek, míg Vajdaságban inkább közvetlenséget tapasztaltam. Az otthoniak erősebben ítélkezőek az itteni emberekhez képest. Sokkal fontosabb számukra a kinézet, az öltözködés, meg úgy teljes egészében az, amit látsz a másikon, míg a vajdaságiak hozzájuk képest nem igazán vesznek ilyen dolgokat annyira figyelembe. Burgenlandban azonban jobban megőrzik a régi épületeket, kastélyokat. Többször voltam már a kismartoni Esterházy-kastélyban vagy Haydn házában is. Mondhatni, azért szembetűnőek, óriásiak a különbségek. De mivel Vajdaság is már valamennyire az otthonom (ahogy múlik az idő, jövőre talán még jobban az lesz), ezért olykor már nem is érzem a különbségeket, vagy csak nem figyelek rájuk. Inkább a hasonlóságokra. Negyedik után azonban nem Sopronba, és nem is Burgenlandba térek majd vissza, hanem a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetemre szeretnék felvételizni, így megint egy új környezet vár rám.

K. E.: Mint említettük, jövőre negyedikesek leszünk, még egy évünk van a suliban. Nem vagy szomorú, hogy hamarosan befejezzük a gimit, és el kell menned innen?

– Részben igen, részben nem. Persze hiányozni fognak az itteni emberek, a közösség, a kosárlabdacsapat és az osztályom, de bízom benne, hogy a jövőben még sokszor találkozhatok mindenkivel. Ugyanakkor már arra is vágyom egy kicsit, hogy a családommal lehessek, és megint része legyek az ottani életemnek is. Habár az is igaz, hogy az elejében nehezebb volt, mert sokkal erősebb volt a honvágyam, mint most, sokkal jobban vártam, hogy hazamehessek, azért ez jócskán enyhült, rendesen megszoktam az ittlétet. Lehet, mire jövőre a negyedik végére érek, már nem is fog számítani ez a kérdés, majd még haza sem akarok menni innen.

Ezzel fejezi be Petra nevetve, majd ránk kacsint, aztán mindannyian együtt nevetünk. Azon is, hogy baráti beszélgetés ide vagy oda, mi most kicsit a vajdaságiakról alkotott magyarországi–burgenlandi képet is vizsgáltuk, hogyan látnak bennünket a nyugat-magyarországi, részben osztrák közegben szocializálódott emberek. Szóval a beszélgetés közben lecsekkoltuk a vajdaságiakról alkotott sztereotípiákat is. Persze el is szomorodunk kicsit, mert csak most gondolunk bele igazán, hogy csupán egy évünk van még együtt, és az is nagyon gyorsan el fog múlni. Majd kórusban zengjük el Petrának, az sem baj, ha ő nem jön hozzánk, mert mi mindenképp megyünk majd hozzá mindannyian, most már lesz hol megszállnunk Sopronban, Mattersburgban és hamarosan Bécsben is. Egy azonban biztos, akárhova is sodorjon bennünket az élet, mindenhol örömmel fogjuk egymást vendégül látni.